2010. december 31., péntek

SZILVESZTERI GONDOLATOK

Eljött az év vége. Ilyenkor – legalább is ezt várják el – illik visszagondolni az elmúlt évre. Mi volt, mit tettünk, mit mulasztottunk el, mit cselekedtünk rosszul. Számba lehet venni miként alakultak körülményeink? Gazdagodtunk, vagy szegényedtünk? Maradtunk-e szinten, vagy csúszunk lefele.

El lehet gondolkodni azon is – kisember lévén – tehettünk volna valamit azért, hogy befolyásoljuk a körülöttünk dúló világot?
A probléma mégis az, hogy ezt a szembenézést, visszanézést általában nem tesszük meg. Letudjuk az évet egy bulival, néhány – vagy több – korty itallal, kellemesen elzsondítva fejünket. Kizárjuk a külvilágot, mert igazán csak magunkban érezzük biztonságban magunk.
Kizárjuk azt a külvilágot, amely elől persze nem menekülhetünk, mert mint a Hydra, körülfog, és nem igazán hagyhatjuk figyelmen kívül. Mert állandóan berobban csendes intim szféránkba. Bezúdul mindenféle ürüggyel: emelkedő árakkal, csökkenő szabadságjogokkal, egyre rosszabb kedvvel.
Ha kimegyek az utcára, nem igen látok jókedvű, felszabadult – láthatóan boldog – embereket. Bocsánat, ha látok is, az megy ritkaságszámba! Pedig valahogy fordítva kellene lennie!
Ez a felismerés pedig tovább fokozza „rosszkedvem telét”.
Elküldtem barátaimnak a szokásos újévi üdvözleteket. Nem is tudom miért, de a szokásos protokoll szöveget kiegészítettem egy sorral:
Remélem 2011. jobb lesz! Bár, ahogy most kinéz... :-(
Ez azt mutatja, hogy valójában semmi jót nem várok a következő évre. Persze – mondhatjuk –, ez lehet az én egyéni szoc. problémám. De azt hiszem, ezzel a gondolattal nem vagyok egyedül. Ez nem eredendő pesszimizmus. Inkább realizmus és előrelátás.
Vannak a saját és a társadalom életében is előre látható történések. Amiket ki lehet számítani, ha elegendő figyelemmel vizsgáljuk a történéseket. Az okozatok és eredmények mindig valamely okból vagy összetevőből fakadnak. Nem új dolog ez, de mintha manapság erről elfeledkeznénk.
Mintha például a mai kormány nem tudná, hogyha „a” dolgot tesz meg, annak biztosan „B” lesz az eredménye, sőt „B+C”-vel is számolhatunk.
Magam megpróbálom kikövetkeztetni a „B”-t, sőt a „B+C”-t is. Így esetleg kevesebb meglepetés ér. Ám arra, hogy „a” legyen-e vagy nem, arra igen kevés a befolyásom.

Próbálok ellene tenni a magam módján, Radnóti szavaival: (Második ecloga)
„…. Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít…
Írok, mit is tehetnék…
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is,…
REPÜLŐ
…Írsz rólam?
KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.”

Ám ne legyünk kishitűek!

Boldog Új Évet Mindenkinek!
Ha lehet – magunk táján –, tegyünk érte!

2010. december 28., kedd

ALKOTMÁNYOZÓ NEMZETGYŰLÉS — ALKOTMÁNYOZÁS

A napokban sokan kérdezték – valószínű valamely website-ot félreértve – hogy 2011 áprilisában valóban „alkotmányozó nemzetgyűlést” hívnak össze a készülő új alkotmány elfogadására?
Nos, ahhoz, hogy a helyzetet tisztázhassuk, néhány alapfogalmat is tisztázni kell. Nem vagyok jogász, így a tisztázáshoz különböző források anyagait használtam, ha azokban tévedés van, úgy ez megjelenik ebben az írásban is. Nyilván lesznek jogban jártas olvasók, kik majd kiegészítik, kijavítják e jóindulatú tévedéseket, előre is köszönöm nekik. Egy valamit még szeretnék hangsúlyozni, hogy ez az írás „ismeretterjesztő” szándékkal született, kielégítendő az e témával napjainkban meglevő érdeklődést.

Alkotmányozó nemzetgyűlés

A magyar jogrend nem ismeri ezt a fogalmat. Már csak azért sem, mert a jelenleg érvényes alkotmányunk erre nem ad lehetőséget, hiszen az alaptörvény megfogalmazását az országgyűlés kompetenciájába utalja [19. § (3) bek.]
Az alkotmányozó nemzetgyűlés fogalma nem a magyar hagyományokból ered, hanem a francia forradalomból eredeztethető (Nemzeti Alkotmányozó Gyűlés – Assemblée Nationale Constituante), és az amerikai történelemhez is köthető (Szövetségi Alkotmányozó Konvenció). E testületnek az a legfőbb tulajdonsága, hogy léte egyszeri és egyetlen feladata van, az alkotmány megalkotása. Azaz egyetlen célra hívják össze (választják), és annak befejezésével fel is oszlatja saját magát.

Alkotmányozás

A jogtudósok szerint az alkotmány az adott ország alaptörvénye , a jogrendszer csúcsa. Az alkotmánynak az alkotmányjogászok kétféle típusát különböztetik meg: a történeti (másképpen íratlan) és a kartális (azaz írott) alkotmányt. A történeti alkotmány a különböző történeti időszakokban született törvények, szabályok és jognyilatkozatok összessége. Ezek szabályozzák az államhatalom gyakorlását, az állampolgári jogok tartalmát.
A kartális alkotmányt alaptörvénynek tekintik, amellyel nem lehet ellentétes egyetlen más jogszabály sem. Ezt az alkotmányt vagy az alkotmányozó nemzetgyűlés vagy a legfőbb képviseleti szerv (parlament, Országgyűlés) fogadja el. Ez utóbbi esetben ezt népszavazás „erősítheti” meg.
Azt látjuk, hogy a magyar jog 1949-ig a történeti alkotmányt ismerte.
Ezt nevezték ezeréves alkotmánynak, amely tulajdonképpen nem egy egységes szerkezetbe foglalt joganyag volt, hanem, mint fentebb is említettük, az ország története folyamán elfogadott „sarkalatos” jogszabályok (törvények) összessége. Ez persze nem örök, hanem az idővel, a társadalmi változásokkal párhuzamosan állandóan változik.
Manapság nagyon sokan hivatkoznak az ezeréves magyar alkotmányra, amelyet Szent Istvántól eredeztetnek, a Szent Korona tanra és sok más egyéb joganyagra Könyves Kálmántól Webőczy-ig.
Azt látni kell, hogy 1949-ben a magyar Országgyűlés elfogadta a Magyar Népköztársaság alkotmányát (1949. évi XX. törvény a Magyar Népköztársaság Alkotmánya). Ezt nevezik ma a köznyelvben „sztálini alkotmánynak”. Ez a rendszerváltás során, annak előkészítéseként, az Országgyűlés módosította az 1989. évi XXXI. törvény. A szabad választások után az alkotmány mai formáját és tartalmát az 1990. évi XXIX. törvénnyel nyerte el.

Napjaink alkotmányozása

Az alkotmányozás gondolata a rendszerváltás óta többször is felvetődött, ám – és nem csak a kétharmados támogatottság hiányában – igazán nem volt rá szükség. A jelen alkotmány keretei kiállták a próbát, és biztosították a Magyar Köztársaság jogállami működését.
2010-ben azonban a választásokhoz közeledve egyre többször vetették fel kisebb radikális csoportok – a konzervatív jobboldal és a szélsőjobboldalhoz tartozók –, hogy ideje egy igazi, magyar alkotmányt alkotni, amelyben megtestesül az ezeréves államiság, visszaköszön a Szent Korona-tan.
Ezek e csoportok több internet site-on terjesztették véleményüket, sőt különböző nyomtatott kiadványon juttatták el a lakossághoz gondolataikat.
Ezzel nincs is semmi baj. Ebben az országban (még) véleményszabadság van. A fentiek egy fajtáját jelentik az alkotmánnyal kapcsolatos gondolatoknak. Lehet őket bírálni – és meg is érdemlik –, hogy nézeteik avíttasak, nem felelnek meg a 21. század társadalmi és gazdasági, nemzetközi politikai valóságának.
Az igazi probléma azonban ezzel az, hogy az általuk követelt „alkotmányozó nemzetgyűlés” összehívására a mai jogrendben nincs lehetőség. Nincs lehetőség és felesleges is!
Mert a jelen alkotmány az országgyűlés hatáskörébe utalja az alkotmányozást, mert a magyar Országgyűlés alkotmányozó és alkotmánymódosító hatalom is egyben.
A szakértők szinte egyhangúan megegyeznek abban, hogy a mai is érvényes alkotmány megfelel a követelményeknek, nincs is valós szükség annak módosítására.

A politika kommunikációja

A 2010-es parlamenti választások eredményeként kialakult kétharmados parlamenti többség élhet alkotmányozó hatalmával. Az persze egy másik nézőpont, hogy a választások során nem történt „forradalom” sem pedig „új nemzeti közmegegyezés”. Ezek a fogalmak már csak a parlamenti győzelem után kerültek bele a kormányzat és a győztes párt kommunikációjába. Mivel ez a kommunikáció elegendően hatékony, így bizony a politikailag inaktív – és kevéssé tájékozott – szavazó könnyen elfogadja a legnagyobb bornírtságokat is.
Mindez a propaganda. A politikai, törvényhozási aktusok május óta azt szolgálják, hogy a hatalmon levő párt politikai hegemóniáját megerősítse.
Ennek érdekében a mostani hatalomnak semmi sem szent. Sem a szólásszabadság, sem a jogállam, sem az alkotmányosság.

Vissza a szép ötvenes évekbe — vagy még hátrább.

2010. december 23., csütörtök

KARÁCSONYI „AJÁNDÉK”

Az emberek legnagyobb része már javában készül a szentestére. A háziasszonyok és urak még az utolsó köröket futják a piacon. Be kell szerezni mindent, ami még hiányzik: az ünnepi étekhez valókat, a kiégett karácsonyfaégőket, és még mi mindent.

A politika ilyenkor – természetesen – háttérbe szorul. Normális körülmények között. Azonban mi még mindig a „fülkeforradalom” lázában élő kormány tevékenységének eredményeit nyögjük.
Legújabb teljesítményük a sokak által – nemzetközi szervezetek, hazai érdekcsoportok, magánszemélyek, a demokrácia iránt elkötelezettek – bírált médiatörvény elfogadása, megtetézve azzal, hogy a Média Hatóság vezetőjének rendeletalkotási jogot is adtak.
Minden figyelmeztetés és kifogás ellenére a Tisztelt Ház – a FIDESZ-es honatyák és honanyák kétharmados túlnyomásával (Egyetlen egy sem volt, aki talán csak tartózkodott volna, mert mégis csak a demokráciáról van szó!) – elfogadták a törvényt.
Na ez ki is verte a biztosítékot. Nem csak itthon, hanem az Európai Unió néhány – fajsúlyos – országában is. Ne térjünk ki most arra, hogy az december 22-én és 23-án milyen címlapokkal jelentek meg a nemzetközi lapok a konzervatív Die Welt-től a Handelsblatton át a The Times-ig. Kormányfők és külügyminiszterek szólaltak meg, kifogásolva a médiatörvényt, hangsúlyozva annak antidemokratikus voltát, és ellentétét az Uniós demokratikus elvekkel.

Mindez egy normális kormányt elgondolkodtatott volna. Nemúgy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének Kormányát. Kurucos bátorsággal állt ki a kormányfő aranyszájú szóvivője, és nem átallotta leliberálisbolsevistázni a luxemburgi külügyminisztert, azt állítva, hogy az mindössze a magánvéleményét mondta. A német kancellár szóvivőjével kapcsolatban pedig megállapította, hogy az nem is érdekes, amit mond, mert csak egy szóvivő.
A német lapokról meg sommásan annyit mondott, hogy nem tudják a nyelvet és félrefordítanak dolgokat, így következtetéseik hibásak.
Az „i”-re a pontot Semlyén Zsolt tette fel, miután interjújában azt állította, hogy ez a nemzetközi felháborodás abból fakad, hogy az ellenzéki szocialisták „telebeszélik egész Európát és Brüsszelt mindenféle valótlansággal” és ez jelenik meg a lapokban. Erre még egy lapáttal rátett Lázár János, aki szerint az egész nemzetközi felháborodást, az ellenzéki MSZP politizálása és felelőtlensége okozta, amely különösen nagy kárt okoz ilyen gazdasági helyzetben.

Totális félreértés

Mindez talán nem volna olyan érdekes, ha nem arról lenne szó, hogy hazánk ezer szállal kapcsolódik az Unióhoz. Nem csak gazdasági értelemben, hanem szellemileg, a demokratikus rendszerhez való elkötelezettség okán is.
A mostani kormány egy nagyon rossz taktikát folytat. Úgy ítélik meg, hogy a külföldnek azt kell elfogadnia belföldi törvényekkel kapcsolatban, amit a kormány mond. Fel sem tételezik, hogy a kommunikáció mai világában egy – a parlament honlapjára kitett – törvényjavaslat az a követségek szakembereinek és a legkülönbözőbb hírügynökségek és lapok számítógépein landol. (Ha ezek után a törvényjavaslatok nem jelennek meg a parlament.hu-n, azt ne tekintsék az én hibámnak!)
Márpedig ha oda kerül, akkor ott értő emberek ezt lefordítják az adott nyelvre. Nem fordítják rosszul, annál profibbak! És aztán elemzik az adott szöveget.
Ne gondolja a kormány, hogy ezeknek a megszólalásoknak nincs következményük! De van.
Például az, hogy sokkal kevésbé lesznek „megengedők” a partnerek a soros elnökség teendői során. Az esetleges baklövéseket – biztos vagyok benne, lesz szép számmal – bizony az orrunk alá fogják dörgölni, és hazánkat a komolytalan politikai kategóriába sorolják majd.
Ennek pedig az lesz a következménye, hogy az uniós országok csak azokat a kapcsolatokat fogják szorgalmazni, amelyeket feltétlenül kell.
És ha a tagállamok így viselkednek velünk szemben, akkor bizony azok az üzleti körök, amelyek például kötődnek a tőkeerős államokhoz, illetve maguk is azok, nem sietnek majd befektetni egy megbízhatatlan, antidemokratikus rendszerű országba.
Ha pedig ez így történik – tulajdonképpen csak azért, mert a kormány belpolitikai érdekeikből ez következik –, akkor bizony hiába a hatalom magtartásának görcsös szándéka, a nemzetközi környezet a gazdasági alapokat fogja kihúzni a Nemzeti Együttműködés Rendszere alól.
Márpedig, ha a gazdaság összeomlik – még egy Fitch Ratings leminősítés, a következő lépcső a „bóvli” –, akkor a társadalmi problémák soha nem látott nagyságrendje zuhan a kormányra, amely azt összezúzza.
Az a felelős politikus, aki ezt az összefüggést nem ismeri fel, nem alkalmas arra, hogy az országot vezesse.

2010. december 22., szerda

SZÁJKOSÁR — harapni alatta nem lehet, de morogni igen!

Minden józan ésszel ellentétben, a parlament elfogadta a médiatörvénynek nevezett diktátumot. Mint régi szerkesztő, aki az „ancien rezsimben” is dolgozott néhány évtizedet, déja vu érzéssel fogadtam a döntést. Mintha időben visszarepítettek volna a ’70-es évek végére. Bár, őszintén meg kell mondani, akkor csak néhány „tabu téma” volt: a szovjet csapatok hazánkban tartózkodása; a szocialista rendszer megkérdőjelezhetetlensége (ebbe nem tartozott bele a párt és állami vezetők bírálata); a szegénység megjelenése a szocialista társadalomban stb.

Nyugodtan írhatott és szerkeszthetett az ember fia, ha a fentiekbe nem ütközött, akár még káromkodhatott is (persze megfelelő, nyomdafestéket tűrő módon).
Na, ez január elsejétől nem így lesz. A törvény előírása szerint ugyanis mindenki felelősségre vonható lesz, ha megsérti a „jóhiszeműség és a tisztesség követelményét”.
Ez utóbbit tartalmazza a törvény:
„7. §
(1) A médiaszolgáltatók, a sajtóterméket kiadók, a kiegészítő médiaszolgáltatást nyújtók, a
műsorterjesztők az e törvény hatálya alá tartozó tevékenységek végzése során a jóhiszeműség és a tisztesség követelményének megfelelően, e törvényben meghatározottak szerint kötelesek
egymással és a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, felhasználókkal, előfizetőkkel kölcsönösen
együttműködve eljárni.”

Mos kedves olvasóim, lelki barátaim!


Így fogunk eljárni. Az persze komoly fejtörést okoz, hogy mit értsek jóhiszeműség alatt. Mert ha azt látom, hogy jelen kormányunk – természetesen nagyon jóhiszeműen, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elveit követve (appropos: látta már valaki e rendszernek az elveit, a NENYI-n kívül, lefektetve valahol?) – cselekvései sorozatosan rosszat tesznek nekem, az állampolgárnak, és csak úgy mellesleg lejáratják magát az országot is, akkor az én jóhiszeműségem hol kezdődik, és hol ér véget?
Arról nem is szólva, hogy a „tisztesség” nem jogi kategória. Ennek a fogalomnak semmi köze sem a joghoz, sem a politikához. A tisztesség erkölcsi kategória. Ezen erkölcs alapján (amelyet az éppen uralmon levő párt magáénak vall) lehet tisztességesen politizálni, lehet törvényt alkotni és víziókat felépíteni. Ám nem lehet az e politikát megtestesítő törvényekbe belefoglalni ezt az erkölcsi kategóriát. Ugyanis a törvények valamely cselekvéseket, magatartásmódokat korlátoznak, tiltanak — vagy éppenséggel támogatnak. Ezeket azonban nem homályos, hanem konkrét fogalmakkal teszik. Így van ez amióta a társadalmak – kisebb nagyobb közösségek – együttélésük konfliktusainak mérséklésére megalkották a törvényeket. „Ne ölj” — mondja a Tízparancsolat.
A tisztesség fogalma, eltekintve az adott kultúrában elfogadott közös normáktól, tulajdonképpen egyéni tulajdonság. Azt fejezi ki, hogy az egyén képes-e a közösségben elfogadott erkölcsi normák szerint élni, betartja-e azokat vagy sem. Megítélése ezek szerinti, azaz tisztességes, vagy tisztességtelen. Ám, lényeges az, hogy ez a magatartás nem az írott törvényekből fakad, hanem az egész társadalom (közösség) konszenzusán – hosszú évek, évtizedek alatt kialakított közös megegyezésén – alapul.
Az erkölcs nem konstans valami. Folytonosan változik, az emberek, a társadalom körülményeinek változásával. Ami ma tisztességesnek tekinthető, elfogadott, az néhány évtizede még elítélt, erkölcstelen volt. Lehetne itt sorolni a legkülönbözőbb példákat az élet minden területéről, a párkapcsolatoktól a munkahelyig. Álljon itt mindössze egyetlen példa, az a bizonyos meggymagos vállalkozóé, akit 40 évvel ezelőtt pellengérre állítottak, sőt elítéltek, mert egy nagy ötlettel képes volt a szarból is várat építeni.
A sztori annyi röviden, hogy emberünk felvásárolta a különböző konzervgyáraktól a meggymagot – ami a lekvárkészítés mellékterméke, a mosás során gépek távolítják el a gyümölcsből –, és azt megtisztítva, előkészítve szaporító anyagként kis csomagokban eladta. Az üzlet annyi volt ebben, hogy gyakorlatilag fillérekét vásárolta fel a mellékterméket mázsánként, és forintokért adta el kis tételben. Meg is gazdagodott belőle rendesen. Ám ez akkoriban kirívónak számított – szembe ment az akkor uralkodó (hatalmi) erkölccsel. Rendesen vád alá is vették üzérkedés vádjával. Nota bene, volt ebben egy kis SI-faktor (Sárga Irigység) már akkor is, mert a KékFényes Szabó László sem azt firtatta, hogy van-e valamiféle haszna az efféle hulladékfeldolgozásnak, hanem a vállalkozó kétszintes házát mutogatta, mondván, hogy „micsoda harácsolás”, ezzel felkeltve a legalantasabb ösztönöket a nézőkben.
Manapság is attól tartok, hogy visszatér ez a fajta médiavilág.
Nem azon múlik majd egy-egy írás, tudósítás, blog megítélése, hogy az abban foglaltak megfelelnek-e a valóságnak, esetleg tükrözik-e írójának, készítőjének véleményét – amit a szólásszabadság, mint alkotmányos jog biztosít –, hanem azon, hogy egy, mindenek felett álló, hatóság tetszését megnyeri-e vagy sem.
Ez pedig valóban a diktatúrák jellegzetessége. Még akkor is, ha mindezt vastagon szeretnék bevonni a demokrácia mázával. Hasonlatos ez ahhoz a desszerthez, amit ugyan lótrágyából gömbölygetnek, ám bevonnak vastagon csokoládéval. Hiába szép, hiába csokis, emberi fogyasztásra alkalmatlan. Persze a verebek örülnek neki. Igaz, azok a csokit lecsipegetik és félrelökik, mert számukra a közepe az élvezhető.
Az a demokrácia, amely nem viseli el a demokratikus sajtót, azaz a vélemények szabadságát – amely nem azonos a vélemények szabadosságával és a rágalommal és mások jogainak megsértésével –, az nem demokrácia — akár hogyan is próbáljuk sminkelni. Pattanásai és kelései minduntalan kiütköznek majd, és nem igazán lehet elrejteni.
Így a blogom majd átköltöztetem egy virtuális világba. A szövegek az év elejétől már nem kis hazánkról szólnak majd, hanem egy képzelt királyságról. Olvasóim azért bizonyára érteni fogják a meséket. Andersen jó forrásnak tekinthető ebben. Az ő királya is meztelen.

Ma még ezt sokan nem látják.

2010. december 18., szombat

KARÁCSONY ELŐTT

Karácsony. Ebben a kultúrkörben már vagy négy évszázada ünneplik családi körben ezt az ünnepet. Az eredet a bibliai múltba nyúlik vissza Jézus születésére (karácsony) és merítkezésére a Jordán folyóban (január 6. — Vízkereszt).  Európában a reformáció tette – a csaknem ezerkétszáz éven át csak egyházi ünnepként megtartott szertartásokat – családi, bensőséges ünneppé. Ekkortájt alakult ki a karácsonyfa állítás szokása is, először a német evangélikusoknál. Meglepő, de csaknem kétszáz év kellett ahhoz, hogy ez a szokás elterjedjen Európában. A 18. századra csak a mai Németország területére volt jellemző. Száz évvel később már Ausztriában is karácsonyfával tették szebbé az ünnepet. Egész Európára csak 19. századra lett jellemző ez a szokás. Az amerikai (újvilági) telepesek is a 19. század közepére, végére állítottak karácsonyfát december 24-re. Innen aztán a szokás elterjedt az egész keresztény világra, a 20. századra általánossá vált a feldíszített fenyő.

Ugyanakkor érdekes változáson ment keresztül az ünnep tartalma is. A vallási, bibliai eredet megmaradt ugyan – jelzik ezt a karácsonyfa mellé tett kisebb nagyobb „Betlehemek”, jászolok, a díszek között sokszor felbukkanó barikák –, ám egyre inkább a közösség, a család és a szeretet ünnepeként kezdték emlegetni. Így ez az ünnep valójában egy egyetemes ünneppé vált, amely mindenki számára mást és mást jelent, de egyben – a szeretetben – közös.

Egy héttel az ünnep előtt már rohangálunk, mint pók a falon, egyik üzletbe be, a másikból ki, hogy beszerezzük azokat az ajándékokat, amiről azt hisszük, hogy közeli szeretteinknek örömet okoz.
Már tulajdonképpen hónapok óta azon törjük a fejünket, hogy kit, mivel lepjünk meg. A családi összejöveteleken, ha felvetődik a kérdés, nagy fogadkozásokkal biztosítjuk egymást, hogy márpedig ezen a karácsonyon senkinek semmit, mert amúgy is takarékoskodni kellene, elvégre válság van.
Aztán persze e fogadalmainkat csúfosan elfeledjük. Mert csak egy pár apróságot adjunk, hogy mégis csak meglegyen az ünnep fílingje.

Ilyenkor vagyunk képesek a legostobább és legfeleslegesebb ajándékokra elszórni a pénzünk, merthogy „úgyis csak egy kis csekélység”. Az asszonyok lányok ilyenkor kapják meg azt a – egyébként néha vagyonba kerülő – kozmetikai csomagot, amit soha a büdös életben nem fognak használni, mert „nem jó a bőrömnek, nem tetszik az illata, és olyan anyagokkal van tele, amire allergiás vagyok”, vagy csak „simán nem ezt használom”. Ilyenkor kapnak a férfiak olyan nyakkendőt, amely sem ingeihez, sem a meglevő ruhatárukhoz nem megy, sem színében, sem mintázatában. A fiatalok ilyenkor kapnak olyan könyveket, amelyek lazán nem érdeklik őket. „Mi a fenét kezdjek Franz Kaffkával, meg sem értem. Jobb lett volna egy pendrive.”
Szóval nem vagyunk jó helyzetben. Rohanunk, megpróbálunk eleget tenni a tradícióknak, pontosabban azoknak az elvárásoknak, amiről azt hisszük, hogy léteznek. Nem vagyunk hajlandók elhinni, hogy a család legnagyobb része komolyan gondolta novemberben az ajándékozásra szóló moratóriumot. Alig akarjuk elhinni, hogy az is ünnep, ha békében összejövünk, jót dumálunk, és kiesszük a spájzban felhalmozott – kereskedelmi mennyiségű – sütemények és kaják legnagyobb részét. Mert karácsonykor enni muszáj.

Kultikus ételeink is vagynak ezidőtájt.

Gyermekkoromban – jó polgári szokás szerint – szent estén a vacsora elképzelhetetlen volt hal nélkül. Ez sokféleképp kerülhetett az asztalra. Halleves, sült, rántott formában. Attól függött, hogy a piacon a halasnál éppen milyen állatra tudott szert tenni Nagymama. Volt olyan, hogy szegény ponty két napig úszott a fürdőkádban a gyerekek nagy örömére. 24-én délelőtt azonban utolérte a végzet, és szeretet ünnepe ide, szeretet ünnepe oda, nagypapa egy jól irányzott bárd ütéssel a másvilágra küldte a hallgatag tátogót.
A hal mellett nem hiányozhatott a beigli – eredete a családban homályba vész, mindenkit akit kérdeztem, nem tudja elképzelni a karácsonyt e sütemény nélkül –, amely lehetett mákos, diós, esetleg almás diós. Valahogy sohasem lelkesedtem a mákos változatért, de a diós almást ma is szívesen pusztítom. Persze mértékkel. Mert azt sosem értettem, miért kell számlálatlan hengert sütni belőle.
Még újévkor is volt belőle (az idősebbek emlékezhetnek a felejthetetlen Benedek Tibor konferanszára a beigliről).
Mostanság új divat terjed, a töltött káposzta a favorit. Ez persze finom – mondhatni tradicionális – magyar étek. Illik is a csendes ünnephez. Mert ha az ember fia, lánya betermel ebből a két vagy három öklömnyi gombócot, és még csipeget a csülkös apróhúsból is, úgy biztos nem lesz hangos a ház, mert e falás után mindenki elpilled. Amihez csak kicsinyt járul hozzá az a borocska, amit persze csak azért fogyasztunk, hogy „szétcsapja a zsírt”, meg azért, hogy „ne higgye már, hogy a kutya ette meg”. És ez így megy három napon keresztül. Aztán elmúlnak az ünnepek, kiürül a spájz, hogy helyet adjon a következő hétvégén az újabb alkalomnak.

Szóval ebben az évben sem lesz más a karácsony, mint volt immár sok év óta!

2010. december 14., kedd

A SZELLEM NAPVILÁGA

Tizenöt éve tartozom egy társaságba, amelynek egy célja van: a kultúra értékeinek felmutatása és elismerése. Ha számot kellene vetnem azzal, hogy életemben milyen időszakok voltak sikeresek és melyek kevésbé, úgy ezt a másfél évtizedet a sikerek közé kell elkönyvelnem. Nem azért, mert így érzem, hanem azért, mert látható, hallható és élvezhető eredményei voltak. Ráadásul nem csak én élveztem ezeket az élményeket, hanem számos más honfitársam is.
A rendszerváltás után a civil szervezetek felvirágzásának voltunk tanúi. Egyre-másra alakultak a legkülönbözőbb célokkal egyesületek, társaságok, egyletek, körök, klubok, társulatok.
Milyen szép a magyar nyelv, hogy az egyének összefogására ilyen sok szinonimát ismer, amely egyben kifejez egyfajta másságot is, különbözőséget a többitől. Névválasztásukkal is mutatták, hogy milyen értékeket képviselnek. A színjátszó kör egy laza társulás, ahol a tagok elsősorban saját kedvükre állítanak színpadra valamely művet. Az egylet egy konzervatív értékrendet sugall, hol joviális urak jönnek össze megbeszélni sorsfordító dolgokat, esetleg játszani néhány parti – újra felfedezett – tarokkot. De félre a szómagyarázatokkal.
Ezek a civil szervezetek – manapság inkább, engedve az angolszász befolyásnak, NGO-nak (Non-governmental organization) mondják – számos érték mentén szerveződtek. Voltak ezek között lokális, de országos egyesülések is. Az egyik közülük a Kultúraközvetítők Társasága, amely 1990 óta működik.
E társaságban ismerte meg az ember azt a sokféleséget, ahogyan a kultúráról gondolkodni, beszélni lehet. Ami korábban magától értetődő volt, az itt kapott jól megfogalmazott keretet. Így tudatosodott, hogy a kultúra az nem valamiféle kiváltság, hanem az ember életének szerves része. Amit korábban kultúrának nevezett a halandó: színház, film, képzőművészetek, építészet stb. az csak egy-egy szelete az egyetemes magyar kultúrkincsnek. Annak a környezetnek, amely körülvesz bennünket, ahogyan élünk, beszélünk és kommunikálunk egymással, az mind kultúránk része. Mutatja azt, hogy a közös kincsből mit sajátítottunk el, mi épült belénk kitörölhetetlenül.
A kultúra persze változik. Másért lelkesednek a mai fiatalok, mint saját korosztályom. Ez mindig is így volt. A XIX. század végén a ma már klasszikus impresszionista festőket majd megkövezték az akadémisták. Mégis ma úgy tartjuk számon Manet, Monet, Renoir festményeit, a magyarok közül Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Vaszary János műveit, mint az egyetemes és a magyar kultúra örök értékeit. Így van ez még akkor is, ha nem minden nap emlegetjük őket, és nem járunk havi rendszerességgel képtárba. De tudjuk, hogy van, fel tudjuk idézni, és bármikor rendelkezésünkre áll e tudás.
A változást az is mutatja, hogy a megjelenő sokféleségből nem minden kerül és marad meg az utókornak. Ki emlékszik már huszadrangú alkotásokra a harmadik birodalomból vagy a Rákosi-korból. Ám az alkotásnak nem kedvező időszakokban is született gyöngyszem. Gondoljunk csak Thomas Mannra, vagy az ’50-es évek magyar irodalmából Déry Tiborra.
Eltűnnek az egyszeri és „divatos” alkotások. Ma már senki sem kíváncsi – maximum legendás színészek személyét felidézendő – az ötvenes évek sematikus filmjeire. Talán nem is értené meg őket sok mai fiatal. (pedig abból a szempontból érdekesek lehetnek, hogy Cseh Tamás szavait idézzem: „Az ötvenes évek szűk levegője, Tudod, a légkör, miért..” — bemutatni az akkori kort) Ám ami megmarad, az részévé válik annak a közös kultúrának, amelyből a társadalom táplálkozik.
Lehetne a példákat sorolni, amiért anno lelkesedtünk, ma már szinte senki sem emlékszik rá, mi is alig.
A változások gyorsak és mélyre hatók, szinte követhetetlenek. Egyetlen példa mutatja ezt jól, az elmúlt 20 esztendő hazai infokommunikációja. Az 1980-as években még komoly problémát jelentett egy vonalas telefonhoz jutni. tíz évvel később pedig megjelent az első magyar mobilszolgáltató a Westel. 1995-től pedig robbanásszerű volt e kommunikációs eszköz terjedése. Hasonló ment végbe a számítógépekkel kapcsolatban is. Gondoljunk bele: a Commodor 64-től milyen gyors volt az út a mai laptopokig. mindössze egy negyed század. Ma az internet olyan természetes, hogy azt egy évtizede sem tudtuk elképzelni.
Mindez beépül a kultúránkba, mindennapi életünkbe. Új szavakat és kifejezéseket generálnak, amelyek lehet, hogy nem tetszenek, de az élet részévé válnak.
A mai gyerekek és fiatalok olyan természetességgel forgolódnak a virtuális világban, mint mi annak idején a saját valós környékünkön: a grundon vagy a Feneketlen tó környékén. Mi könyvtárba jártunk, bújtuk a lexikonokat, ha valamire kíváncsiak voltunk, a maiak leülnek a gép elé, és a keresőmotorok segítségével akár a világ másik végén elérhető információt is megszerzik.

De így van ez jól!
A kultúra pedig él, ha hagyják.

2010. december 6., hétfő

FIDESZ és a „fülke forradalom” vége

Az elmúlt hónapokban már egy-két blog bejegyzésben leírtam, hogy miként látom a jelen kormány és hatalom jövőjét, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elkövetkezendő idejét. Ezekben kifejtettem, hogy a májusi, gyors törvénykezés és a mostani alkotmányozás nagyon megnehezíti mindazok – parlamenti ellenzék, demokratikus erők – törekvéseit, akik a regnáló kormány demokratikus leváltására törekszenek.

Egyre több kérdést kapok napjainkban, hogy ha demokratikus úton nem – vagy csak alig – lehet megdönteni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének centrális erejét, akkor milyen jövő és cselekvési tér lehet előttünk?

Elemezzük egy kicsit a helyzetet más nézőpontból.

Elemezzük a helyzetet a hatalom szempontjából, pontosabban a hatalom képviselőinek szempontjából. Hogyan gondolkodnék én az ő helyükben, mi és hogyan motiválná politikai cselekvésem, mire törekednék.

Kormány kontra közvélemény

A kormány – valljuk be őszintén – elég kapitális bakikat csinál. Ezt ugyan egy új gazdaságpolitikának állítja be, amely érdekében, az áttérés során, áldozatokat kell hozni, és átmeneti időre nehézségekkel kell szembenézni. Ez még önmagában elfogadható is lenne, ha végre valahára kirajzolódna egy koherens és működő gazdasági rendszer képe. De ez valahogy az istennek sem akar megjelenni. A kapkodó gazdasági intézkedések egyre másra ütköznek falakba, komoly ellenállásba mind a hazai, mind a nemzetközi környezetben.
Itthon olyan rétegek – foglalkoztatottak olyan csoportjai – vonulnak az utcára, egyet nem értésüknek hangot adva, akik eddig ezt nem nagyon tették. Közalkalmazottak, köztisztviselők, pedagógusok, rendvédelmi dolgozók. Mindez azt mutatja – beleszámítva azt is, hogy elengedhetetlen kis hazánkban a nagy állami rendszerek okos és célszerű átalakítása –, hogy a kormány valamit nem nagyon jól csinál, és a választók ezzel nem értenek egyet. Ebben az esetben pedig rögtön megkérdőjeleződik az a központi kommunikáció, hogy mindez a „zemberek” érdekében történi. A „zemberek” saját érdekeik ellen nem igen szoktak tüntetni.
Az elmúlt hónapok kormánypolitikája – gazdasági döntések, hivatalos személyek elszólásai – immár harmadszor dönti be a nemzeti valutát. Az euró és a svájci frank árfolyamának drasztikus növekedése pedig azt eredményezi, hogy nagy tömegek anyagi helyzete lehetetlenül el a kormány ígéretével ellentétben, amely azt ígérte még néhány hete is, hogy megoldja a devizahitelesek helyzetét.
Mindez nem történt meg. A kormányszóvivő és a miniszterelnök szócsöve persze biztosítja a közvéleményt, hogy rosszul látják a helyzetet, és mindez az ő érdekükben történik.
A propaganda ez ügyekben szánalmas. Legutóbb Matolcsy György nyilatkozta, hogy a magyar hitelképesség leminősítésére „számítottak”, az nem volt váratlan. Szíjjártó Péter pedig ugyanezen hírre úgy reagált, hogy mindez a tőkés körök bosszúja a független gazdaságpolitika miatt.
Nos, lehet, hogy a közvélemény nagy része – aki nem olvas, nem hallgat gazdaságpolitikai híreket – még el is hiszi, ezeket a mondatokat. Azonban ha hazamegy, és postaládájában várja bankja levele, miszerint a törlesztő részlete olyan szintre emelkedik, amit már nem képes kifizetni — el fog gondolkodni. Mihelyst nő a szakadék az általa észlelt valóság és a hallott kommunikáció között, úgy fog egyre inkább elfordulni a vezető erőtől, és úgy fog növekedni elkeseredettsége és türelmetlensége.
Ez a türelmetlenség pedig aláássa a ma kétharmaddal rendelkező párt támogatottságát. Ez az elégedetlenség pedig megjelenik nem csak a városokban, hanem a vidéki településeken is. Azért kell különbséget tenni a két településtípus között, mert a nagyvárosokban a politika – és annak képviselője – jobban elidegenedik a választóitól, mint vidéken. Kevesebbet találkozik azokkal, kapcsolatuk nem olyan közvetlen, mint a kisebb falvakban, kisvárosokban.
A választók pedig fel fogják tenni az ominózus kérdést, mi a fenét csináltok? És megjelenik a szemrehányás is: „nem ezt ígértétek”!
Mind az önkormányzatok képviselőinek, mind a parlamenti képviselőknek egyre nehezebb lesz képviselniük azt a politikát, amelyet a FIDESZ hirdet. Komoly problémával kell szembe nézniük, mit is mondjanak választóiknak, amikor láthatóan semmi beleszólásuk nincs az ügyekbe. Sőt, az önkormányzati képviselők még rosszabb körülmények között vannak, mert hiába a kormánypárt támogatói, ebből semmit sem profitál saját településük, mert mint kiderült, kevesebb állami támogatást kapnak, mint tavaly.

Párton belüli érdekellentétek

Így az igazi erózió a FIDESZ-en belül lép majd fel. A töréspontot én a párt „kemény magja” – tíz tizenöt meghatározó személy, élén Orbán Viktorral – és a „talpas képviselők” között látom. Utóbbi csoporthoz csatlakozhat – a problémák súlyosbodásával arányosan – az a politikusi réteg, amely most a pártban a második, harmadik vonalba szorult.
Ennek a csoportnak az az érdeke, hogy FIDESZ minél hosszabb ideig maradjon hatalomban. Igen ám, de ha az ámokfutás így folytatódik, akkor erre kevés az esély, minden intézkedés, amely a lakosságot közvetlenül vagy közvetve negatívan érinti, a támogatók számát csökkenti, azaz, a hatalom újabb ciklusra való megragadását veszélyezteti.
Így e csoport előbb vagy utóbb lépéseket tesz saját érdekében.
Ez a lépés pedig lehet a kemény mag eltávolítása vagy háttérbe szorítása, és egy puhább – a nemzetközi gazdasági helyzetet, és a hazai környezetet jobban figyelembe vevő – politika kidolgozása és érvényre juttatása.
Ez a változás végbemehet a párton belül lassan, az ész érvek mentén, de megtörténhet puccsszerűen is. Mindkét lehetőség benne van a pakliban, a megfelelő Jolly Jokerek megvannak a párt soraiban.

Lehetséges változások

Amennyiben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gazdasági terve nem válik be – márpedig minden külső körülmény ezt látszik alátámasztani –, úgy legkésőbb 2012-ben komoly problémával kell szembenéznie a FIDESZ-nek saját berkein belül. Kétharmados többségével olyan tömeget hozott be a törvényhozásba és a napi politikába, amelyet komolyabb krízis estén nem lesz képes kezelni. (Hasonlatos a helyzet az 1990-es választásokon nyertes MDF-el, amelyről másfél év után meg lehetett mondani hány különböző érték mentén szakad.)
A mai FIDESZ-ben a paletta igen színes. A nemzeti radikálisoktól a nemzeti konzervatívokon át a konzervatív liberálisig és a hatalom pragmatistákig sokféle árnyalat megtalálható. Ez egyébként az egy zászló alá gyűjtött politikai erők legnagyobb rákfenéje. Csak ideig-óráig – amíg szalad a szekér – lehet összetartani a sokértékű konglomerátumot. A nagyobb probléma vagy problémasor, esetleges kudarcok szétfeszítik az együttműködést.
Ha ez megtörténik, akkor több forgatókönyv is elképzelhető. Ezek mindegyike azzal számol, hogy a konkrét irányításból Orbán Viktort és szűkebb környezetét kiszorítják. Ennek mikéntje történhet a FIDESZ éppen esedékes kongresszusán, vagy rendkívüli kongresszusán. A mostani miniszterelnök és pártelnököt valami olyan funkcióba szorítják, amely nincs vagy csak nagyon közvetett kapcsolatban van a kormányzással. (például pártelnök, vagy tiszteletbeli elnök stb.)
A párt és a kormányzás felett az ellenőrzést pedig a párt nagy pragmatikusai vehetik át. Ezeknek a szakmai tekintélyét még nem csorbította ki az orbáni ámokfutás, hátrahúzódva csendesen figyelik az eseményeket. Nem exponálják magukat. Megőrzik szakmai renoméjuk mellett a kapcsolati tőkéjüket – itthon és külföldön is –, amelyet kellő időben csatasorba állíthatnak.
Ezt a csoportot lelkesen fogja támogatni a frakció és az önkormányzatok képviselőinek hada, hiszen jelentős részük „egzisztenciális politikus”. Nem szeretnének kiesni a jól fizető állásokból és a hatalom sáncain belül szeretnék tudni magukat. Nem azért szavaztak meg – sokszor nekik sem tetsző – törvényeket saját bebetonozásuk érdekében, hogy csak úgy lemondjanak róla.
Ha ez a változás még ebben a ciklusban végbemegy, úgy arra lehet számítani, hogy egy softabb kormányzással a FIDESZ továbbra is hatalomban marad.
Tekintettel a már elfogadott törvényekre a következő törvényhozás már csak kétszáz fős lesz. Hiába a párt győzelme, nem valószínű, hogy kétharmados többsége is megmarad. Arra azonban mindenképpen lesz lehetősége, hogy a 2010-14-es időszakban a lojális (a változásokhoz is lojális), de a létszámkeretek miatt a parlamentből kihulló képviselőkről képes legyen „gondoskodni”.
A megváltozott körülmények között egyre kevesebbet fogják emlegetni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, sőt arra is lehet példa, hogy a lebontott demokratikus intézményrendszereket visszaépítik, enyhítik a most meghozott antidemokratikus törvényeket.
Minderre azonban csak akkor lehet számítani, ha a FIDESZ ismeri fel, hogy jelenlegi vezetőik eltávolodtak a polgári demokrácia játékszabályaitól és törvényeitől, normáitól.

A demokrácia lehetőségei

Az eddig leírtakból következik, hogy a demokratikus rend mellett elkötelezettek számára majd csak a 2014-2018-as időszakban bontakoznak ki a lehetőségek. Akkor azonban igen sok tennivalójuk lesz. Annyit már látni, hogy a gazdasági problémák kezelésén túl a legtöbb feladatot a demokratikus intézményrendszerek újjáépítése és rehabilitálása jelenti majd. A média, a kultúra és oktatás, az igazságszolgáltatás és alkotmányos jogbiztonság feltételeinek, törvényes kereteinek a rekonstrukciója adja majd a legtöbb munkát.
Addig – mint ahogy a FIDESZ tette – ki kell dolgozni e lépéseket, elvi és gyakorlati szinten. A FIDESZ-szel ellentétben azonban ezt a nyilvánosság előtt kell elvégezni, tudatni a társadalommal, hogy egy hatalomváltás esetén mit várhat a demokratikus erőktől.

2010. december 5., vasárnap

LEVEGŐT! — a készülő médiatörvény ürügyén

„Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?...
…Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg…
…Óh, én nem így képzeltem el a rendet…
…De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!”
(Részletek József Attila „Levegőt” című verséből)

Ijesztő a vers aktualitása. A nyilvánosságra került médiatörvény-tervezet egy orwelli világot vetít elénk. Totális ellenőrzés és a tájékoztatás egyoldalúsága tűnik fel, mindez természetesen a racionalitás és az elfogulatlanság köntösébe öltöztetve.
A csaknem kétszáz (175) oldalas dokumentum nem egyszerű olvasmány – irigylem is egyéni beterjesztőit, hogy milyen okosak voltak, így ketten Cser-Palkovics András és Rogán Antal –, mert az anyag egyre másra hivatkozik a már korábban meghozott egyéb jogforrásokra, a Média Alkotmányra stb.
A legnagyszerűbb azonban az, hogy a törvény kire terjed ki. Mindenkire – nemes egyszerűséggel –, aki alanya, tulajdonosa és alkalmazottja bármely médiumnak. Nemzetiségre, életkorra és bármi egyéb tulajdonságra vonatkozóan nincs kivétel. Lehetsz belföldi, külföldi, európai vagy azon kívüli, mindegy.
Felrémlik a nyuszikás vicc: ha van sapkája azért, ha nincs azért.
És ezt még bele is fogalmazzák:

„(6) A törvény hatálya kiterjed azon médiatartalom-szolgáltató Magyar Köztársaság területére irányuló, illetve a Magyar Köztársaság területén terjesztett vagy közzétett médiaszolgáltatására és sajtótermékére, amely egyetlen tagállamban sem minősül letelepedettnek, és amelynek médiaszolgáltatása vagy sajtóterméke felett egyik tagállam joghatósága sem állapítható meg .
(7) A törvény hatálya kiterjed az (l)-(6) bekezdés alapján a törvény hatálya alá tartozó
médiaszolgáltatást nyújtó, vagy sajtóterméket kiadó médiatartalom-szolgáltatóra.”

Tehát kedves Kollégák, tisztelt Bloggerek!
Ezentúl aki csak úgy magától – magából fakadó – gondolatokat közöl, jó lesz vigyáznia. Mert hiába ám a látszólag liberális alapelv, a csapda azért ott van a sorok között:

„7. §
(1) A médiaszolgáltatók, a sajtóterméket kiadók, a kiegészít ő médiaszolgáltatást nyújtók, a műsorterjesztők az e törvény hatálya alá tartozó tevékenységek végzése során a jóhiszeműség és a tisztesség követelményének megfelelően, e törvényben meghatározottak szerint kötelesek egymással és a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, felhasználókkal, előfizetőkkel kölcsönösen együttműködve eljárni .”

Ezzel csak az a bajom, hogy két – jogilag aggályos meghatározás vagyon benne (ki is sárgítottam, ami ez esetben nem az irigység színe) – fogalom nagyon sokféle értelmezést tesz lehetővé. Különösen a tisztesség fogalma. Mert ugyanis mást tartok a tisztességről például, mint a kétes hírű, főleg illegális üzleteken gazdagodó szomszédom. Én úgy gondolom, hogy amit ő csinál, az nem tisztességes. Ő pedig teljesen annak tartja, sőt, engem néz hülyének, hogy nem követem a példáját. Ebből is látható, hogy a tisztesség,mint fogalom nem jogi kategória, hanem egyéni vagy társadalmi (kiscsoportos, nagy közösségi) erkölcsi kategória. Semmiképpen nem – legalább is nehezen kezelhető – jogi kategória. Körülbelül olyan, mint a „pofátlanul nagy végkielégítések” mértéke, amely az elmúlt hónapokban a véleményből törvényi, jogi kategóriákká avanzsáltak. Igaz ugyan, hogy a mértékéről még ma is vitáznak, és ezek eredményeképp elegendő módon flexibilis, attól függően, hogy a mi kutyánk kölykéről vagy másról van szó.

A nagy testvér figyel

És erre a hatalom külön hivatalt hozott létre. Ez pedig nem más, mint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság.
A törvény kínosan igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy semmi köze a politikához. Ezt igen nehezen sikerül betartani, mert azok a fránya lólábak ki-kibukkannak a sorok között (már ha valakik figyelmesen olvassák végig azokat).

„ 43.§
…(3) Nem lehet lineáris médiaszolgáltatásra jogosult szervezet :
a) párt, a párt által létrehozott gazdasági társaság vagy alapítvány ,
b) állami és közigazgatási szerv, kivéve, ha rendkívüli vagy szükségállapot esetén alkalmazandó törvény másként rendelkezik,
c) olyan gazdasági társaság, amelyben a magyar államnak befolyásoló részesedése van,
d) olyan gazdasági társaság, amelyben az (1)-(2) bekezdésben felsoroltak bármelyike közvetlen vagy közvetett tulajdoni részesedéssel rendelkezik, illetve döntésének befolyásolására külön megállapodás alapján vagy egyéb módon jogot szerzett, vagy az egyébként tulajdonszerzési korlátozás alá eső személy, szervezet.
(4) Nem lehet jogosult az önkormányzat területét legalább húsz százalékban lefedő vételkörzetű helyi lineáris médiaszolgáltatásra az a gazdasági társaság, amelynek igazgatóságában, ügyvezetésében vagy felügyelő bizottságában, és azon alapítvány vagy közalapítvány, amelynek kuratóriumában a helyi képviselőtestület tagja, alkalmazottja, a polgármester, alpolgármester, főpolgármester, főpolgármester-helyettes vagy ezek közeli hozzátartozója vesz részt .”

Na, ez egy szép kis passzus!
Adott Alsóbimbulán egy kis helyi rádió, amelyet eddig – igaz, állami frekvencián és jutányos használati díj fejében – néhány lelkes amatőr üzemeltetett. Még csak nem is magán, vagy társasági formában, hanem csak úgy, a művelődési ház keretei között. Nem is igazán volt szervezeti felépítése, mert néhány lelkes fiatal összeült a büfében – persze komoly seritalok (vagy borok, kinek mi tetszik jobban) mellett, és kifundálták mi legyen a műsor a falunak. Legyen benne egy kis népzene, mert azt Józsi bácsi és Mari néni is imádja, de dübörögjön a legújabb metál is, mert azt meg a srácok és csajok szeretik. Legyen benne néhány dolog a falu életéből is, mi volt a legutóbbi önkormányzati ülésen, meg mikor és hol lesz kirakodóvásár. Ez utóbbi már csak ezért is érdekes, mert így legalább a polgármester és a testület odaadja a pénzt a művháznak, oszt lesz miből kifizetni a frekvenciadíjat, ha már a lelkesedésünkért úgyse kapunk egy buznyák vasat sem.

Na de azután!
Nem lehet eztet így tovább csinálni, mert itt a törvény, és az biza tilt. A gyerekeknek meg nincs annyi stexük, hogy céget alapítsanak és a törvény értelmében nagy pénzekért bejelentkezzenek és az előírások szerint végigcsinálják a hivatalos procedúrát. Így fog elhalni Alsóbimbula helyi rádiója az öregek, a fiatalok, az önkormányzat legnagyobb bánatára! Majd csak annyit mondanak utána: Isten nyugosztalja! Ámen!

Van ebben a törvényben még számos paragrafus, összesen 228. E blog azonban korlátos – én magam korlátoztam általában 2-3 flekkre – így a törvényen végigmenni szinte lehetetlen.
Egyet azonban fogadjanak el tőlem:
Ez a médiatörvény-tervezet arról árulkodik, hogy a hatalom fél. Fél, hogy a szabad vélemények erodálják az általa elsődlegesnek vélt eszményeket, fél attól, hogy a mai támogatottsága a médiában megjelenő vélemények alapján csökken. Éppen azért úgy igyekszik alakítani a nyilvánosságot, hogy az fenyegetve érezze magát.
A hatalomra kerültek ahhoz a generációhoz tartoznak – néhány kivétellel –, akik nem emlékeznek (vagy tudatosan mást vallanak) a Kádár-kor ’60-as, ’70-es évekbeli nyilvánosságára. Ott nagyon sok minden jelent meg a „sorok között”. Majd most is meg fog jelenni. A társadalom képes kialakítani azokat a kommunikációs csatornákat, amelyeken megjelentetheti a véleményét akkor is, ha a hatalom megpukkad dühében.

Kedves Olvasóim!Az idő visszafordult, újra elő lehet venni a tehetséget, hogy úgy mondjunk el valamit, hogy abba ne lehessen belekötni, ám mindenki értse, mit gondolunk!

A Nagy Testvér – akárcsak Orwellnél – kinyalhatja (a fagyit – mert fagyi kérdés nincs)!

2010. december 2., csütörtök

AZ ÚJ KOR — A DEMOKRÁCIA VÉGE

Már több, mint egy hónapja folyik a nyilvánosságban egy diskurzus, amely a jelentőségénél kisebb visszhangot kap a közvéleményben. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy az elmúlt hetek politikai történései felülírták az átlagemberek érdeklődését.

A tét ma a demokrácia, amelyről Churchill elmondta bonmotját — azóta sem lehet ebben a kérdésben jobbat kitalálni. Mai magyar valóságunkban a különböző vélemények azonban csupán a demokrácia intézményrendszerét boncolgatják és a politikai pártok cselekedeteit vizsgálják az elmúlt 20 esztendő alatt.
Vásárhelyi Mária például a „főbűnt” a pártok finanszírozásában találja meg, a korrupcióban.
Heller Ágnes a pártok vezetőiben és a féktelen érdekérvényesítésükben látja az okokat, amelyek nem vették figyelembe az alkotmányos és demokratikus, jogállami szellemiséggel szemben.
Bauer Tamás szerint a FIDESZ antidemokratikus érdekérvényesítése a probléma.
Debreczeni József szerint a magyarok a ’89-es alkotmányt nem érzik magukénak, mert az úgy született, hogy azért „nem küzdöttek meg”.
Nem lehet feladatom e nagytekintélyű szerzők gondolatainak helyességét megkérdőjelezni, mert tulajdonképpen mindegyiküknek igaza van.

A probléma vizsgálata

Ha azon a problémán elmélkedünk, hogy mi eredményezte azt a helyzetet, amelyben ma élünk, meg kell látnunk egy-két másfajta összefüggést is.
A magyar polgári átalakulás nem szerves fejlődés eredménye. A rendszerváltás eredendően a társadalom nagy többségének a „feje felett” ment végbe. Az alapok kidolgozásának részesei csak a kerekasztal mellett ülők voltak. A pártok és csoportok köré szerveződött – a tényleges, huszadik század végi, kapitalizmus működéséről keveset tudó – értelmiségi és hatalmi csoportok konglomerátuma.
E csoportok elméleti tudással rendelkeztek a polgári demokrácia felépítéséről és működéséről. A kerekasztal résztvevői e közös tudás alapján építették fel az intézményeket és a hatalommegosztás rendszerét.
A társadalom ebben a játszmában pusztán szemlélő volt. Az emberek legnagyobb része nem értette meg a rendszerváltás valódi jelentőségét. Felszínes – akkor természetesen fontosnak tűnő – kérdések érdekelték, és nem igazán fogta fel az átalakulás lényegét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy azt hitte az emberek többsége, hogy a rendszerváltás – és az akkor hangoztatott szociális piacgazdaság – a maga hatékonyságával egy-kettőre elhozza az áhított, és 1988-tól megtapasztalt (Gorenje túrizmus) nyugati gazdagságot és jólétet.
A probléma ezek után keletkezett. És véleményem szerint itt ragadható meg a „fő bűn”.
A kerekasztal megfogalmazott egy hevenyészett választási törvényt, amelynek akkor nem titkolt célja volt a gombamód szaporodó kis és törpepártok kizárása a választási rendszerből. Ezek között voltak kimondottan kommunisták és kimondottan jobboldali szélsőségesek is. Az ajánlócédulák rendszere és a parlamenti küszöb meghatározása végső soron jól szolgálta a közös politikai célt. (Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy a pártok, miután megtapasztalták e – alapjában véve antidemokratikus – választási szisztéma működését, a későbbiekben már eszük ágában sem volt megváltoztatni, hiszen ez biztosította privilegizált helyzetüket a hatalomban. Sőt a későbbiekben még szigorítottak is rajta. Elfeledték annak ideiglenes jellegét.)
Egyet nem vett azonban figyelembe a politikai elit – és azóta sem veszi figyelembe – a magyar társadalom töredezett fejlődését.
Hazánkban nincsenek évszázados polgári demokratikus hagyományok. Magyarország 100 évvel később rázta le magáról a feudalizmus igáját, mint boldogabb nyugati társai. Ám 1867 után sem egy töretlen polgári fejlődésnek voltunk tanúi, hanem egy félfeudális, sajátos berendezkedésnek, amely magán viselte a kezdeti kapitalizmus jegyeit, ám habitusában megtartotta a feudális hatalom jellemzőit. A nagyvárosokban elindult a polgárosodás sajátosan magyar formája. Ennek eredménye az iparosodás, egészen az első világháborúig. A vidék, a nagy magyar és nemzetiségi tömegek azonban tovább élték jogilag szabad, ám továbbra is feudalisztikus életüket. A parasztság és a kis- és középbirtokosok csak szűk rétege vált a szó nyugati értelmében polgárrá.
Ez a hagyomány folytatódott a két világháború között is — társadalom átalakító értelemben az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság, már csak időtartamát tekintve sem válhatott mintává.
Ugyanígy a világháború utáni két éves demokratikus fellángolást követően 1948-ra, a fordulat évére, már készen is állt az újabb változatú diktatúra. Ezen 1956 csak annyiban segített, hogy a hatalomgyakorlás megmaradt ugyan a régi elvek szerint, ám a módszerek finomodtak, lazultak a gyeplők. De a gyeplők azért 1989-ig megmaradtak. Vallanak erről az akkori résztvevők.
Mindezeket azért érdemes feleleveníteni, hogy tudjuk: a magyar társadalom döntő többsége nem volt polgár abban az értelemben, ahogyan azt ma szeretnénk használni. A társadalom csak kisebb része mondhatta el ezt magáról, 1945 után pedig még annyi sem, hiszen ezek jó része elhagyta az országot. Akik itthon maradtak, azok pedig „illegalitásba” kényszerültek, a társadalom perifériájára szorultak vagy elnyomott, nem tűrt helyzetbe kerültek.
Az ország lakosságának legnagyobb része azonban jól alkalmazkodott a paternalista államhoz. Körülményei – és a hivatalos politika – kiölték belőle az elemi polgári tudatot is. Nem jelentek meg a mindennapi életben olyan értékek, mint a szuverenitás, az öngondoskodás, a vagyonhoz való viszony (és itt a valódi, termelő vagyonról beszélek és nem a balatoni vityillóról a 70-es évek közepétől), és még egy sor más magatartásbeli és tudati tulajdonság, amely a Lajtán túl természetes.
A rendszerváltás után pedig egyszerre számon kérték rajta az új berendezkedéshez való alkalmazkodást, azt, hogy új értékek szerint éljen – amelyről azt sem tudta, eszik-e vagy isszák –, és feleljen meg mindenben egy modern polgári demokratikus rendnek.
A rendszerváltó elit úgy gondolta 1989-90-ben, hogy a magyar társadalom ezt az akadályt leküzdi. A várakozása nem valósult meg.
Ez volt az ősbűn!
Az első szabad választások során a szavazópolgárok szimpátiájuk alapján szavaztak. Így alakult meg az első parlament, amelyet akkori elemzők szívesen neveztek „a küldetéstudatos történészek és értelmiségiek parlamentjének”.
A parlament rá is szolgált erre a jelzőre az átgondolatlan és az országnak elég sok kárt okozó törvénykezésével. A legtöbb gazdasági törvény ellentétes volt az ország hosszú távú érdekeivel. A privatizáció során rosszul értékelték a befektetők szándékait. Azt hitték, hogy a lerobbant termelési kapacitásokat majd feljavítják, és korszerűsítik, új technológiákat és know-how-t hoznak. Csak később tudatosodott, hogy azok piacot vettek. A termelőegységeket lebontották és saját áruikkal terítették be a magyar piacot. (Olvasóim tekintsenek el a részletes felsorolástól, a statisztikákban az 1985-1995-ös időszak adataiban megtalálják a magyarázatokat.)

Az utóbbi két évtized

Ez a demokratikus hagyományokkal kevéssé rendelkező társadalom az elmúlt húsz évben kezdett megismerkedni a kapitalizmus (polgári demokrácia) jellegzetességeivel, és igen jól érvényesítette ebben a késő-kádárkor túlélési és egyéb, a törvényeket és elvárásokat megkerülő taktikáit. Hankiss Elemér által a „Társadalmi csapdákban” és a „Diagnózisokban” leírt viselkedésformák tovább éltek és öröklődtek.
A korrupció, mint „hozott anyag” tovább működött, és természetszerűen épült be az új rendszerbe. Nem kellett ehhez nagyon sok, hiszen a régiben is benne volt, az újban csak kiteljesedett, nagyságrendje változott.
A korrupció – amit Vásárhelyi Mária elsődleges oknak tart – valójában nem elődleges. Ez a hagyomány benne élt a társadalomban. A korrupciót pontosan az igazi polgári habitus hiánya tartja életben. Ez az elfogadó attitűd jelenik meg a késő-kádárkori kisember életében. Az „intézzük el valahogy” hozzáállásban, mintegy jelezve, hogy anyagi áldozatokat is hajlandóak vagyunk hozni valami érdekében. A társadalom toleráns volt ezzel szemben.
És ez a magatartás nem változott – vagy csak nagyon lassan – meg az elmúlt két évtizedben sem, annak dacára, hogy a hiánygazdaság megszűnt.
Lehet persze a korrupció elhatalmasodásának okát a pártfinanszírozásban keresni, ám az igazi ok mégsem ez. A politikai elit az elmúlt két évtizedben abból a társadalomból rekrutálódott, amely ambivalensen viszonyult a kisebb-nagyobb stiklikhez. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a közszájon forgó mondás, miszerint: „az a korrupció, amiből kimaradok”.
A politikai elit az alapszocializációját hozza magával. Abból a környezetből származik, ahol a fentiek – a felszín alatt – elfogadottak. A hatalom berkeiben csak a nagyságrendek változnak.
Nem véletlen, hogy annyi mindenhez képtelenek voltak – társadalmi elosztórendszerek szintjén –hozzányúlni 1990 és 2010 között.
Mekkora felháborodást váltott ki a vizitdíj. De tévedés lenne azt hinni, hogy azért, mert az a „zemberek” megsarcolása. A társadalom nagy része azért utasította el, mert ez gátja lett volna a paraszolvenciának. Ezt ugyan mindenki elítéli – szóban –, ám szorgalmasan gyakorolja. Mind az adását, mind az átvételét. Paradox módon a korrupció e fajtájának felszámolása mindkét felet sérti. Az adót azért, mert úgy gondolja, hogy ha elesik ettől a lehetőségtől, úgy megfosztják attól is, hogy magának jobb ellátást „vegyen”. A kapót pedig azért sérti, mert a jövedelemnek ez a fajtája emeli olyan egzisztenciális szintre, amely szerinte megilleti, amit az állami rendszer nem képes nyújtani.
A paraszolvencia állatorvosi ló. Tükrözi mindazt, ahogyan a társadalom gondolkodik hivatalos és intézményes rendszerekről, intézményekről.
És a politikus pedig kénytelen úszni az árral. Ez persze egy kicsit sem von le a felelősségéből. Nincs is szándékom felmenteni.
Ha arra vállalkozunk, hogy megkeressük az okokat, akkor bizony látni kell azt is, hogy a törvénykerülés is egyik bocsánatos bűneink egyike. Ha ezt a hatalom bástyái között tanyázó teszi, úgy az látható, és ha elkerüli a felelősségre vonást, úgy nem biztos, hogy a megvetés övezi. Sokkal inkább tartják befolyásosnak, „nagykutyának”. Nem a megvetés, hanem az irigység kíséri. Néha még az elismerés is: „ügyes”.
A kisember pedig úgy gondolkodik – kis ügyei során –, hogy ha azoknak lehet, akkor nekem is. Így aztán csendesen erodálódik a társadalom.

Anómiás állapot

A társadalom 1989-90 táján anómiás állapotba süppedt. A régi, megszokott korlátok, normák egyik napról a másikra érvényüket vesztették. A helyére pedig sokáig nem került semmi, illetve amit a helyére akartak tenni – múltba tekintő, keresztény-konzervatív értékrend – az meg nem kellett. Emlékezzünk Antall Józsefre és az ő politikai ellenzékére a parlamentben.
Ez az anómiás állapot idestova a rendszerváltás óta tart. Az emberek többségének nem igazán szimpatikus a mostani helyzet. Arra vágyik, hogy ne kelljen sok energiát fektetnie boldogulásába, ne kelljen nagyon sokat törnie a fejét különböző – tőle nagyon távol álló – dolgokon, mint például a magánnyugdíj-pénztár. A felmérések és kutatások is ezt támasztják alá. Szignifikánsan nő azoknak a száma, akik elfogadnák a soft diktatúrát és a karizmatikus vezetőt – áll a Political Capital kutatásában.
Sajnos a fiatalok egy része is ebbe a csoportba tartozik. Főleg azok, akik tanulmányaik befejezésével sem képesek meglelni helyüket a munka világában. Ők hajlamosak arra, hogy különböző szélsőséges nacionalista – esetenként soviniszta, homofób, rasszista – tanok követőivé váljanak. (Lásd: Jobbik). Ennek forrása nem csak a munkanélküliség és az ebből fakadó cél nélküliség, hanem az oktatási rendszer hiátusa is. A meg nem tanultak visszaütnek, fogékonnyá teszik a fiatalokat az ordas eszmékre.
A társadalom csak kis része – alig harmada – az, amely alkalmazkodott az új rendszerhez, vagy koránál fogva már ebbe szocializálódott. Ők jelentik azt a réteget, amelynek fontos a demokrácia, a polgári élet.

A demokrácia veszélyes saját magára.

A magyar társadalom általános állapota tehát nem bíztató. Ebben az összefüggésben azt láthatjuk, hogy a magyar demokráciára éppen a demokrácia jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha a társadalom egy jelentős része megcsömörlik a polgári demokráciától, mert nem tekinti magáénak, mert nem találja meg benne saját boldogulását, úgy ellene fordul a rendszernek. A beleégetett paternalizmus a polgári demokratikus intézményrendszerek – amelyek feltételezik egyéni szuverenitását, amely tulajdonképpen nincs – ellen hatnak. A csalódott "kisember" nem érti meg a demokrácia lényegét, a jogállamiság fontosságát.
Nem érti meg az érvrendszereket. Hajlamos a populista hívó szavakra figyelni, mert azok egyszerűek, jól érthetők. Nem látja át a szavak mögött húzódó összefüggéseket, az elsődleges jelentésre koncentrál.
Így válik önnön ellenségévé, így rombolja le mindazokat az eredményeket – amelyeket értetlenül ugyan –, ám maga épített fel, és teremtett meg!

Egy ködös jövő érdekében azt a demokráciát bontja le, amely egyébként látható jövőt kínál.
Mire minderre rájön, késő lesz! Keserves lesz a következő évtized.

2010. november 30., kedd

A FIDESZ ZSENIALITÁSA ÉS A KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS

Tegnap arról elmélkedtem, hogy hol is élünk? Némely kérdésekben értetlenségemnek adtam hangot (szót). Ezzel kapcsolatban a mai lapok egy kutatás eredményét adják közre, amely szerint a FIDESZ támogatottsága 68 százalékos. Nem érdemes vizsgálni a többi politikai erő részarányát. Sokkal érdekesebb ebben az, hogy kik és miért támogatják az egyeduralomra törekvő politikai erőt.

Szociológiában elmélyedvén anno, most újra kénytelen vagyok feleleveníteni ebbéli ismereteim. Természetesen az eredmény és a vélemény messze elmarad a profi kutatóintézetek eredményeitől, de azért engedtessék meg, hogy valamiféle „objektív” nézőpontból vizsgálhassuk napjaink történéseit.

Mi lehet az oka annak, hogy a FIDESZ
ilyen nagyarányú támogatottsággal rendelkezik?

A legegyszerűbb válasz az lehet, hogy bizony a választók (megkérdezettek) többsége egyetért mindazzal, ami ma történik. Ez a válasz egyszerű, és jól érthető. Van azonban egy gyanúm: nem ilyen egyszerű a képlet.
A közreadott felmérés szerint a mai kormánypártot támogatók elsősorban a vidéki lakosság, a fiatalok és középkorúak, középosztálybeliek. Ez a réteg – összetételénél, habitusánál fogva – még nem érzékeli azokat a veszélyeket, amelyek a demokráciát fenyegetik. Szemben az MSZP-vel, amely támogatói derékhadát a nagyvárosokban, Budapesten tudja, főleg az 50-es korosztályból és az idősebbekből. Nem szabad azonban egy nagyon jellemző adatok kifelejteni: a bizonytalanok arányát, amely e felmérés szerint 45 százalék.
A FIDESZ sikeréhez azonban még egy – el nem hanyagolható, sőt napjainkban egyre jobban felértékelődő – teljesítmény járul hozzá, a kommunikációs tevékenysége. A párt kiválóan alkalmazza a modern kommunikáció eszközeit és módszereit. Stratégiájának szerves része.
Ha egy kicsit kutakodunk az elmúlt nyolc esztendő FIDESZ kommunikációjában, rálelünk az egymásra épülő elemek sokaságára. Az őszödi beszédre épülő kampány sorozatosan törte meg a kormányzó szociálliberális kormányzat kulcsfontosságú intézkedéseit. Szisztematikusan sulykolta – egyébként néha teljesen átlátszó és valótlan állításokkal –, hogy amit a kormányzat elkövet, az mind az ország ellen való vétek és hazugság. Ebben a stratégiában kiemelt szerepet kapott az a szociálpszichológiai jelenség, hogy ha kellő számban hallok egy információt, amelyről az első hallásra tudom, hogy nincs valóságtartalma (azaz hazugság), de sokadik ismétlésre egyre hajlamosabbá válok arra, hogy tényként értékeljem.
Kiváló példa erre Orbán Viktor kijelentése, hogy a magánnyugdíj-pénzár tulajdonképpen MSZP-s csalás. Ma ezt minden józanul gondolkodó – nem feltételen MSZP-elkötelezettségű – polgár megmosolyogja, és jó bonmotnak tartja. Ám ez a kijelentés holnap és holnapután már úgy jelenik meg a kommunikációban, mint cáfolhatatlan tény. És ezt egyre többen fogják elhinni.
Ez a fajta – a valósággal köszönő viszonyban nem levő, ám igen hangzatos – propaganda végigkísérte a FIDESZ elmúlt nyolc évét. És lássuk be hatékony is volt. A választások eredményei ezt bizonyítják. Gondoljunk csak bele 2010 elején ez a propaganda már azt sugallta, hogy a parlamenti választások már „lefutottnak” tekinthetők, azt a FIDESZ megnyeri.
A szocialista kormány kommunikációja az elmúlt nyolc esztendő egyik legnagyobb kudarca. Az a tény, hogy ez általuk elért eredményeket sem tudták hatékonyan elmondani a társadalomnak, ez több mint bűn, ez hiba volt.
Azt gondolni, hogy a társadalom majd értékeli mindazt, amit elértek naivitást (vagy hozzá nem értést) feltételez, továbbá azt, hogy nem is volt – és úgy látszik, ma sincs – ütőképes PR csapata a kormánynak és a pártnak. Emlékezzünk vissza a „vizitdíjas népszavazás” körüli kormányzati érvekre és azok megjelenési formáira. Érdemi válaszokat a rágalmakra nem adott, hanem úgymond „észérvekkel” akarta megdolgozni a választókat.
És az eredmény a FIDESZ-t igazolta. Nagyon sokan azért nem mentek el szavazni, mert úgy érzékelték, hogy a mai kormánypárt győzelmét nem lehet megakadályozni. Mindezek kiolvashatók a választási eredményekből, különösen a távolmaradók arányából (a távolmaradók aránya: I. forduló: 35,62%; II. forduló 53,34%).

Miért érdekes mindez

Azért kell a FIDESZ kommunikációs stratégiájára odafigyelni, és azt folyamatosan értékelni, mert ez az egyik erősségük, de egyben ez a gyenge pontjuk is. Hasonló vehemenciával fel kell venni a versenyt, és a hamis – vagy kimondottan hazug és a tényeknek ellentmondó – kijelentéseket azonnal cáfolni kell, akár sokszor elismételve a valóságot.
Nem egyszerű a feladat. Hiszen legtöbbünk úgy gondolkodik, hogy a nyilvánvaló félrevezetésre oda sem figyel, azt azonnal cáfolva lezártnak tekinti a kommunikációt. Ez azonban a társadalom egészét tekintve nincs így.
Ma is az lenne a legfőbb feladata minden demokratának, hogy leleplezze mindazt a torzítást, csúsztatást, amit nap, mint nap hallunk a kormánytól és azok prominenseitől. Cáfolni minden olyan állítást, amely csak egyetlen célt szolgál: elfedni a választók elől a valóságot és az igazi szándékokat.
A magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatban nem csak az a fontos, hogy azt a kormány – a régi-új kifejezéssel élve – einstandolja, hanem az is, hogy az ott felhalmozott összegeket mire költi, és ez szolgálja-e vagy nem a társadalmi érdeket.

Egy szó, mint száz: ha az ellenzék és a magukat demokratáknak tartók nem lesznek képesek legalább olyan hatékony kommunikációs gépezetet felállítani és működtetni, mint a FIDESZ, akkor bizony a fent említett közvélemény-kutatási adatok nem fognak változni!

2010. november 29., hétfő

HOL ÉLÜNK?

Eljött a sűrű hétfő. Néhány demokrata abban a hitben ringatta magát, hogy mindazok a vélemények, amelyek az elmúlt időben megjelentek a FIDESZ gazdaságpolitikai lépéseivel kapcsolatban, meghallgatásra találnak.

Mint láthatjuk ez nincs így.
A kormánypárt továbbra is következetesen folytatja, kétharmados felhatalmazása alapján, annak a rendszernek a kiépítését, amelynek ma még nincs korrekt megnevezése.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere (jobb híján hívjuk így) – szülőatyjai szerint – a demokrácia új megjelenési formája. Kövér László mindennél szükségesebbnek tartja ennek bevezetését, és ennek érdekében az Alkotmány teljes átírását „a régi alkotmányból egyetlen mondat marad meg: Budapest Magyarország fővárosa.”

Kicsit gondolkodjunk már el, emberek!

Mi történik körülöttünk? Hogyan lehetséges az, hogy – józan ésszel felfogható, antidemokratikus és törvénytelen – intézkedések sokaságával bontják le azt a jogállami és alkotmányos demokráciát, amelyet nagy áldozatok árán épített ez az ország az elmúlt húsz esztendő alatt?
Milyen hatalom az, amely a legkisebb figyelmet sem fordít arra, hogy ellenzékét meghallgassa, és a
társadalom jelentős részét – még ha valóban azt hiszi, hogy annak kétharmada támogatja –, közel harminc százalékát negligálja?
Mindez azzal az indokkal, hogy ők a közösség érdekei szerint cselekednek.
Ez a demokrácia felfogás totálisan antidemokratikus. Ez a mondat paradoxonnak hat, így semmi értelme. Ám a hatalom mai képviselői szerint van. Ők olyan demokráciát akarnak építeni, mint amilyen az ókori városállamok demokráciája volt. Mint tudjuk, azokban a demokráciákban az egyenlőség, a beleszólás szabadsága nem mindenkire volt érvényes, csak a polgárok egy jól meghatározott körére. Nem részesedtek a demokrácia áldásaiból sokáig a plebejusok, csak az i.e 450 körül érték el részleges részvételüket (néptribunusok) a politikai életben.
Ma úgy tűnik a formálódó új alkotmány valami hasonlóval kínál meg bennünket. A kormányzó párt demokrácia felfogásából fakad ez a képzet. Abból a politikából, amely a vezető és a párt mindentudására és megkérdőjelezhetetlen, magának kisajátított, és az általa hangoztatott kompetenciára épül.
Ebben a demokráciában csak azok számítanak, akik vagy tagjai a hatalmat gyakorlók közösségének, azok „holdudvarába” tartoznak, vagy hűséges alattvalói és kiszolgálói politikájának.
Mindenki más kirekesztendő.
A kirekesztés érdekében minden eszköz felhasználható, skrupulusok nélkül. Bárkit, bármivel meg lehet vádolni, le lehet járatni – mostani terminus technicus szerint –, karaktergyilkosságot lehet rajta elkövetni. Lehet hangoztatni kirekesztő és pejoratív jelzőket csoportok, egyének, kisebbségek és kulturális entitások ellen. Az erkölcsre hivatkozva permanensen lehet erkölcstelenségeket elkövetni.
Ez a demokrácia – bármennyire is annak hívják – nem demokrácia.
Lassan igaza lesz Debreczeni Józsefnek: ez már diktatúra, de a legfinomabb fogalmazás szerint is autoriter hatalom.
Mondani szokták, hogy a stílus maga az ember. A hatalmat pedig az emberek testesítik meg. Tehát amilyen az ember stílusa, olyan a hatalomé is, amelyet megtestesít.
Kiváló példát nyújtott erre a miniszterelnök ma délutáni fellépésével a parlamentben.
A gátakat és korlátokat nem ismerő, saját igazától elbódult, saját képzeteit – és kommunikációjátvalóságnak felfogó (tehát tévképzetes) politikust láttunk.

Nem jósolok szép éveket országomnak az elkövetkezőkben.

2010. november 27., szombat

FORRÓ HANGULAT — HŰVÖS VÉLEMÉNY

Az aréna megtelt, ha nem is zsúfolásig. Az idő – a korai havazás – közbeszólt. Akik otthonról az interneten keresztül követték az eseményeket, érezhették, hogy a csarnokban a hangulat kifejezetten jó volt. A felvezető kettős oldotta a hangulatot, mintegy bemelegítették a témákat. Az mindig felemelő érzés, ha néhány ezer ember egyszerre énekli a himnuszt. Ezzel elérte csúcsát az emocionális ráhangolás.

Színpadra lépett – elég teátrális bevonulás után – a párt elnöke, és elmondta beszédét.
A lelkesedés a bloggernél itt kezdett lohadni.

„Felvesszük a kesztyűt” – hangzott a pártelnök szájából. Szép! Csak csendesen jegyzem meg, nem kellett volna eldobni. És sorra hangzanak az ígéretek. Fellépünk ez ellen, megakadályozzuk azt. Visszafizetjük az elvett magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, visszavonjuk a közalkalmazottakat és köztisztviselőket sújtó diszkriminatív törvényeket.
Először azt hittem rosszul hallok, vagy visszaléptem az időben 2010 márciusára.
Ez egy választási beszéd. Megígérek ezt-azt, ha hatalomra kerülök.
És a szöveg ugyanilyen stílusban folytatódott. A hallgatóság először tapsolt, sokat. Aztán kicsit gyérebben. Akkor élénkültek meg, amikor elskandáltatták velük négyszer – ahogyan  Lúdas Matyi veri ezt Kenden vissza –, hogy azt a bizonyos kesztyűt márpedig felvesszük.
A már nem is kvázi diktatúra elleni fellépés gyakorlatáról pedig annyi hangzott el, hogy petíciót nyújtanak be Orbán Viktornak „Időben szólunk” szlogen alatt. Ebben az szerepel, hogy tartsa tiszteletben a magán-nyugdíjpénztárakban őrzött megtakarításokat; tegyen a devizahitelesek valós megsegítése érdekében; vonja vissza az egykulcsos adórendszert; szüntessen meg az indoklás nélküli elbocsátásokat, és a munkaviszony garanciális szabályait; állítsa vissza az Alkotmánybíróság eredeti hatáskörét és törölje el a visszamenőleges hatályú törvényeket.
Ez mind szép, csak már a címmel is probléma van: nem szóltak időben. Ugyanis ezek ellen a törvények ellen akkor kellett volna tiltakozni, amikor a frakció tudomására jutott, és akkor kellett volna tízezreket mozgósítani és tüntetni a Parlament előtt — mint ahogy ezt a FIDESZ tette, anno a vekkerekkel.
Utánlövés íze van ennek az egésznek.
Ugyan csinálok valamit, de minek — rossz feeling.
Valahogy az volt az érzése az embernek, hogy vagy a pártelnök talán nincs tisztában a jelen politikai és hatalmi helyzetével, vagy azt feltételezi, hogy a hallgatói nem ismerik azt. Már pedig a hallgatók jobban érzik ezt a saját bőrükön, mint ahogy ezt Mesterházy Attila egyáltalán elképzelni képes.
Ma az MSZP az általa támogatni kívánt sokszorosan hátrányos helyzetű polgárhoz hasonlatos.
Tudja, hogy mi lenne a dolga, de nincs hozzá meg a lehetősége. A valóság elől menekülve pedig pótcselekvésekbe és rózsaszín elképzelésekbe menekül. (Lásd: Népszava interjú, 2010. november 27. szám, 11. oldal)
Mindaz, ami ellen az MSZP ma tiltakozik az véres valóság.
A FIDESZ idáig meghozott minden törvényt, amelyet jónak látott annak érdekében, hogy hatalmát korlátlanul érvényesíthesse a társadalmi élet minden területén. Napi gyakorlattá vált, hogy az ellenzéket és annak javaslatait gyakorlatilag értékelés és elolvasás nélkül küldik a szemétkosárba, hiszen: „ellenzék nélkül is működik a parlament” (Orbán Viktor 1999 tavasza). Régi bevált recept.
Észre kellene már venni, hogy a jelenlegi kormány és kormányzó párt – a diktatúrák „legnemesebb” hagyományai szerint – nincs tekintettel semmi másra, csak saját hatalmára, az azt szolgáló intézkedések végrehajtására, továbbá a valós és lehetséges ellenzék elhallgattatására, ellehetetlenítésére, megbénítására.

Ez ellen a taktika ellen pedig csak egyetlen módon lehet védekezni: minden adandó alkalommal nagy tömegben kivonulni és tiltakozni. És ezt a tiltakozást nem megunni, hanem folyamatosan csinálni. Nem megengedhető, hogy a kormány „kifárasztási” taktikára játsszon. Emlékezzünk 2006 őszére, a „mindennapra egy tüntetés” jelszavára.
Mozgósítani kell minden demokratikus erőt – és itt adott esetben teljesen irreleváns az MSZP önmeghatározása –, mindenkit, aki elkötelezettje a demokráciának, a jogállamiságnak és az alkotmányos rendnek.
Ez a küzdelem most nem a gentleman’s agreement szabályai szerint zajlik. Itt nem két lovagias ellenfél áll egymással szemben. Itt most egy (sok) brigantit kell legyőzni. Ez nem a tiszta glasszé kesztyűk összecsapása az első vérig. Olyan fegyvert kell választani, amelyből az ellenfél is ért. Saját módszereit és fegyverét kell fordítani vele szembe. Még akkor is, ha sokak szerint ez nem éppen úriemberhez méltó.

Ez egy olyan küzdelem, ahol az dől el, hogy az antidemokratikus berendezkedés fennmarad-e ebben az országban a következő generáció életében. Mert ha a ma demokratái sokat lamentálnak a küzdelem mikéntjén, úgy elvesztik a lehetőségüket is arra, hogy belátható időn belül meggyógyíthassák a megsebzett magyar demokráciát.
Éppen ezért nem csak a kommunikációval, petíciókkal, hanem tömeggel és demonstrációkkal (nagyokkal) kell megmutatni a regnáló kormánynak, hogy a parlamenti kétharmada lassan csak a társadalom kisebb részének támogatását bírja.

2010. november 25., csütörtök

BUMERÁNG — AVAGY: LESZ EZ MÉG ÍGY SEM!

Legutolsó bejegyzésemben azon sopánkodtam, hogy az ország valóban olyan élhetetlen-e, mint amilyennek tűnik első benyomásra (na, jó: a másodikra is!)?

Nem szeretném a tegnapi Matolcsy-féle megnyilatkozást kommentálni, mert tele van vele az egész sajtó, írott és elektronikus média.

Nézzünk a dolgok mélyére

Elemezni egy fél éves tevékenységet felelős dolog, azt igényli, hogy a napi bosszúságainktól távolodjunk el, próbáljuk mindezt úgy szemlélni – kicsit felülről –, mintha nem is érintene bennünket.
Ezt az attitűdöt felvenni elég nehéz, de azért nem lehetetlen.
Vizsgáljuk meg, hogy az új kormány intézkedései, a kétharmados többséggel rendelkező párt törvénykezése hogyan hat rövid, és hosszabb távon. Rövid távnak a parlamenti ciklus idejét tekintem, míg a hosszabb táv az elkövetkező tizenhat évet jelenti.
Mi történt a választások óta? Gyors és lényegre törő törvénykezés. Ebben fellelhető az előre elhatározottság, egy koherens koncepció. Ezt az elképzelést a FIDESZ legszűkebb „agytrösztje” érlelhette az elmúlt nyolc esztendő alatt. Dicséretükre legyen, hogy nem szivárgott ki róla idő előtt semmi. A párt egyes vezetői elejetettek ugyan ezt-azt az elmúlt évek során, ám ezt a politikai elit nem vette komolyan, amolyan handabandázásnak tekintette. Gondoljunk csak a „centrális erőtér” emlegetésére.
Nem volt sok olyan közéleti gondolkodó, aki mindezt komolyan vette. Debreczeni Józsefet is inkább lehurrogták, semmint odafigyeltek volna – egyébként nagyon pontos és logikus – előrejelzéseire. Persze, nem szeretjük a váteszeket, ha igazuk lesz, akkor különösen nem.
Mindennek köszönhetően a politikai és gazdasági élet is szinte megmerevedett a gyors és hatékony törvényhozáson, amely a kétharmados többség birtokában kegyetlen és cinikus. Nem volt az első időben megfelelő ellenállás, kommunikációs és politikai válasz az egészpályás letámadásra.
Csak emlékezzünk néhány – még elfogadásakor is kis visszhangot keltő – törvényre, az országgyűlés tavaszi és ülésszakán.
A leglényegesebb a 200 fős parlamentről szóló törvény, majd ennek folyományaként a kisebb önkormányzatokról szóló törvény és a választási törvény – még csak az önkormányzatokra vonatkozó részének – módosítása. Nem szólalt meg a vészcsengő. Igaz, hogy a kisebb parlamentről már több éve, lassan egy évtizede folyik valamiféle párbeszéd a pártok között, minden megegyezés konkrét ígérete nélkül. Most elfogadták a törvényt, ám – szerintem – nem gondolták végig a következményeket. Tegyük meg.
A 200 fős parlament valószínűleg – mert a végrehajtási törvény és a parlamenti választások végrehajtásáról szóló törvény még nem született meg – kilencven-száz egyéni és ugyanennyi listás mandátumból tevődik össze. Ez azt is jelenti, hogy ma érvényes országgyűlési választási körzeteket elfeledhetjük. Az új körzetek kialakítását az új törvényben kell meghatározni. Ez azt is jelenti, hogy a törvényalkotónak (kormányzati vagy egyéni előterjesztőnek, a törvény megfogalmazójának) rendelkezésre állnak az elmúlt évek választási adatai – szavazókörökre lebontva. Ez egyben azt is jelenti, hogy hiteles adatokkal rendelkezik az egyes pártok támogatottságának területi megoszlásáról.
Ennek tudatában már nem nehéz olyan körzeteket kialakítani, amelyekben valamely pártnak a szavazói (vélhetően) többségben vannak.
Ne legyenek kétségeink, a születendő törvényben ezt érvényesíteni fogják, és minden ezzel ellentétes véleményt le fognak söpörni.
Ezzel a mostani kormányzópárt eléri, hogy gyakorlatilag egy szabad választáson leválthatatlanná válik.
Szinte hallom az ellenvéleményeket, hogy „addig még sok minden változhat”, a „választók egy része elpártolhat a FIDESZ-től” stb. Igen, ezek valós érvek, ha azt vennénk számításba, hogy a magyar választópolgár racionálisan, érdekei mentén szavaz. Akkor igaz lehetne ez a replika. Ám tudjuk, hogy ez nincs így.
A magyar társadalom túlnyomó többsége sajnos még nem érte el azt a polgári gondolkodási szintet, amely a fenti követelményt kielégítené. A ma választópolgára készpénznek fogja fel a számára szimpatikus politikusok ígéreteit, nem hasonlítja össze azokat saját tapasztalataival. A ma választója kényelmes, paternalista környezethez szokott. Igaz ez a fiatalabb korosztályokra is, hiszen szüleik szocializációjának egyes elemeit maguk viszik tovább. Kiemelten érvényes ez a kevésbé képzettekre, arra a rétegre, amely – akár felsőfokú végzettsége ellenére – hosszabb ideje munkanélküli. (A 15-24 éves korosztály munkanélküliségi rátája 27,6 százalékos, míg a teljes munkanélküliségi ráta 11,8 százalékos.)
Tehát kevéssé lehet számítani arra, hogy a jelenlegi kormánypárt szavazóinak nagy százaléka döbben rá arra, hogy egy óriási átverés áldozata lett. Továbbra is ki fog tartani a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” mellett. Egyrészt azért, mert sorsának jobbrafordulását várja tőle, és ezt az emóciót nehéz benne megingatni. Másrész a kormány intézkedéseit követő populista kommunikáció azt az érzést kelti benn, hogy „másokat” sanyargatnak az ő érdekében.
Ez persze hibás okoskodás, de a polgárok legtöbbjének nincsen átfogó képe a gazdasági és adózási törvények összefüggéseiről, és így azt sem tudja, hogy végső soron mindent maga fizet meg.
A törvénykezés következő „fordulója” a közalkalmazottak és köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadása volt. Ez megnyitotta az utat az előtt, hogy szakmai érvekkel se lehessen kétségbe vonni a kormány döntéseit. A tárcák vezetői ezzel teljhatalmat kaptak ahhoz, hogy minden indoklás nélkül eltávolíthassák azokat, akik – véleményük szerint –, nem „megbízhatóak”, céljaik végrehajtása során.
Így a közigazgatás és a közszolgálatok dolgozóit, alkalmazottait kínos helyzetbe hozták. Vagy szakmai reputációik szerint cselekednek egy-egy ügyben – kockáztatva ezzel személyes egzisztenciájukat –, vagy szakmai meggyőződésükkel ellenétesen tevékenykednek, eleget téve a hatalom elvárásainak. Ez utóbbi esetben azt is kockáztatják, hogy esetlegesen egy fiaskó esetén felelősségre vonhatják őket azért, amit tettek.

Eredmények és várható következmények
Rövid távú hatások. Az elkövetkező egy évben a FIDESZ támogatottsága lényegesen nem fog csökkenni. A sikeres propagandának köszönhetően a lakosság nagy része zokszó nélkül viseli majd az egyre fokozódó terheket. Nem fogják fel, hogy mindazok a gazdasági intézkedések, amelyeket ma hoz meg a kormány, az a jövőt éli fel. Nem igazán éri még el az ingerküszöböt az a tény, hogy veszélybe kerültek a nyugdíjak. Tévedés ne essen: nem csak a magánnyugdíj pénztárak felett lóg Demoklész kardja, hanem az állami nyugdíjbüdzsé felett is. Igaz, ez utóbbi majd csak 15-20 év múlva lesz érzékelhető, de akkor nagyon. Azaz a most negyven év körüliek nyugdíjba vonulása és ellátása válik kétségessé.
A kormány 2013-ig megteremtette a költségvetés virtuális egyensúlyát. Az egyensúly azért virtuális, mert képes ugyan – számszakilag és papíron – a maastrichti kritériumok teljesítésére, ám az alapzat amire épít, olyan valósággal számol, ami nem létezik. Ez egy látszat siker.
A látszat siker után jönnek majd a 2014-es választások, amelyek kimenetele a fent leírtak alapján ma nem látszik kétségesnek. Azt nem lehet megmondani 2010 novembere végén, hogy 2014-ben is lesz a FIDESZ-nek kétharmados többsége, de azt, hogy megnyeri a választásokat, az nagy biztonsággal állítható. Ebben az esetben ugyanis teljesen irreleváns, hogy a mai ellenzéki pártok hogyan teljesítenek. Csak az arányokon szépíthetnek valamelyest.

A csapda 2018-ban.

Nagy valószínűséggel két választási ciklus után a FIDESZ népszerűsége csökkenni fog. Ennek két oka lehet.
Az első, hogy a gazdaságpolitikája csődöt mond. Ez könnyen bekövetkezhet, tekintettel a világgazdaság jelen állapotára. Nem valószínű, hogy ez eurozóna országai az elkövetkező tíz évben meghaladják az 5 százalékos növekedési szintet. Márpedig, ha azok nem fejlődnek kedvező dinamizmussal, úgy a nyitott magyar gazdaság sem növekedhet a legfőbb gazdasági partnerországok szintjénél gyorsabban.
A népszerűség csökkenés másik oka belpolitikai lehet. A demokratikus intézményrendszerek lebontása előbb-utóbb visszaüt a polgár szintjén is. Az önállóság és a demokratikus lehetőségek korlátozása – ha nem jár kellő életszínvonal emelkedéssel – nem elviselhető a társadalom számára.
Így a be nem váltott ígéretek visszaütnek, a választók elfordulnak a hatalomtól.
Ha az 2018-as választásokat elveszti a FIDESZ, komoly csapdahelyzetbe kerül. Ugyanis mindazok az ellenzéket korlátozó törvények és intézkedések érvényben maradnak, amelyet saját hatalma érdekében hozott. Így ezek a törvények ekkor ellene fordulnak. És nem lesznek megváltoztathatók, hiszen azokhoz – még egy esetleges új alkotmány esetén is – kétharmados többség kell. Ez pedig valószínűtlen eredmény az elkövetkező két évtizedben.

Átgondolatlanság – rövidlátás

Mindezekből következik, hogy a FIDESZ nagy nekibuzdulása, hatalmának bebetonozása érdekében, végül is saját magára üt vissza. Azt hiszem ezt a ma törvényhozói nem gondolták át. Szemük előtt rövid távú – adott esetben néhány hónapos – perspektívák lebegnek, nem igazán foglalkoztatja őket sem saját maguk, sem az ország jövője. Ez utóbbi csak a kommunikációban van jelen, a távlatos politikai és gazdasági gondolkodásban fel sem sejlik.

Most már semmi más dolgunk nincs, mint kivárni az időt.