2010. augusztus 25., szerda

Augusztus vége felé

Elmúltak az ünnepek. A nagy nemzeti nekibuzdulás kifulladni látszik, bizonyítja ezt a nagy dérrel-durral beharangozott „nemzeti összefogás” napja is. Különböző médiumok így vagy úgy kommentálták az eseményeket. Voltak, amelyeknek tetszett, voltak fanyalogók, sőt olyan is volt, amely megkérdőjelezte az ünnep mondanivalóját.

Kinek van – lehet-e egyáltalán – igaza ebben a nagy véleménydömpingben?
Ténykérdés, hogy augusztus huszadika mindig is a politika ünnepe volt. Ha végig tekintünk eléggé zűrös XX. századunkon és a mostani évezred első két évtizedén – a kép elegendő módon kaleidoszkópszerű.
Augusztus 20-át Szent István ünnepeként tartják számon, először 1860-ban ünnepelték. Tekintsünk el attól, hogy részletesen kifejtsük az adott kor politikai viszonyait – hét évvel a kiegyezés előtt –, de látható, hogy már akkor is a nemzeti önállóság valamiféle kifejezéseként jelent meg, természetesen a fennálló Habsburg uralommal szemben.
Állami ünnep egészen a második világháború végéig. Láthattunk híradókat az adott korból, a sujtásos menték, kacagányok és darutollak világa volt ez, amely már akkor is anakronisztikusan ragaszkodott valamihez, ami talán nem is volt. A Szent Jobb körmenet pedig szimbolizálta Mária országát és azt, hogy az állam és a katolikus egyház szimbiózisban él.

1945 után, a második Magyar Köztársaság kikiáltásával lehetőség nyílott (1946. február 1-jével) egy szekuláris állam létrejöttére. Az augusztus 20-i ünnep mondanivalója is változott. Még két évig Szent Istvánt ünnepelték. De már nem a szentet, hanem az államalapítót. A hangsúly változott a kor koalíciós politikájának megfelelően.
1948-at követően (a „fordulat éve”, a Rákosi vezette MKP hatalomra kerülése) a kül- és belpolitikai prioritások gyökeresen megváltoztak. A szocializmus építése és a kommunista ideológia nem fogadta el a „szentek” ünneplését, ám az akkor már csaknem évszázados hagyományokkal rendelkező nemzeti ünnepet nem lehetett egy csapásra eltörölni.
Így a hangsúlyt a nyári mezőgazdasági munkálatok befejezésére, az „új kenyér” megszegésére tették. (Nota bene: ez a hagyomány a régi „Szent Istvánokon is megtalálható, gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza.) Ez a hangsúlyváltás szinte megalapozta a további lépést: az 1949-es alkotmány elfogadását is erre az időpontra időzítették. Így aztán látszólag végleg kihúzták a „klerikális ünnep” alól az ideológiai talajt.
1949-től, hivatalosan az Alkotmány ünnepe volt e nap. Persze a köznép továbbra is „Szent Istvánként” emlegette, de a folyamatos és hatékony politikai propaganda eredményeként a hatvanas évek generációinak tudatában már alkotmány ünnepként élt tovább.

A rendszerváltás után az ünnep visszakapta eredeti nevét, de a lényeg – a tömegek számára – már nem elsősorban a politikai mondanivalót jelentette, hanem a napot körülvevő közösségi programokat.
Az elmúlt ötven évben az augusztus 20-ákat körüllengte a látványosság. Az idősebbek még emlékezhetnek a dunai vízi és légi parádékra és a különböző látványosságokra szerte az országban.
Az ünnep lassan elvesztette fennköltségét, és igazi népünnepéllyé vált, sörrel, virslivel, az utóbbi időben pompossal (kenyérlángossal, langallóval – ahogy tetszik) és más földi hívságokkal.

Most pedig újra nyakon öntjük ezt valami zavaros, édeskés sziruppal, amibe minden igyekszünk belekeverni. Így aztán fogyaszthatatlan, undorító lesz, minden jó szándék ellenére is.





Hozzá nem értés

látszik egyes esetekben. A vezérkari főnök például felolvas egy avatóbeszédet, amelynek semmi köze az igazsághoz (nevezzük inkább történelmi hűségnek), szerencsétlen sorsú Leitha monitorunkkal kapcsolatban.
Csak egy gyöngyszem ebből. Elhangzik a beszédben, hogy a hajót az Újpesti Hajógyár fiumei gyáregységében építették meg.
Na, itt álljunk meg egy szóra. Nem részletezem a teljes történetet, aki szeretné tudni a részleteket, az olvassa el Dr. Csonkaréti Károly – Benczúr László: Haditengerészek és folyamőrök a Dunán 1870–1945 című kötetét (Zrínyi Kiadó Budapest, 1991.).
A lényeg: A LEITHA (Lajta) monitort építéséről 1866-ban kezdődtek tárgyalások az Első Magyar Gőzhajó Társaság és az akkor már tízéves múlttal rendelkező – Robert Whitehead igazgatása alatt működő – Stabilimento Tecnico Fiumano hajógyár között. Ez utóbbi gyár részleget hozott létre Budapesten. Ahol is megkezdték a két gőzhajó építését. Az üzlet sikeresnek bizonyult, de a nagy távolság az anyaüzem és a budapesti gyár között nem fizetődött ki. Ezért az üzemet Whitehead felajánlotta megvételre az Első Magyar Gőzhajó Társaságnak. A szerződést 1868. május 19-én írták alá, és Első Magyar Pest–Fiumei Hajógyár Rt. néven jegyezték be a cégjegyzékbe.
Ennél a gyárnál rendelte meg a magyar kormány 1868 júniusában a Tegetthoff altengernagy koncepciójának megfelelő két folyami monitort. A hajókat Josef von Romako császári és királyi hajóépítő inspektor tervezte.
A két hajó az uralkodó (Ferenc József) döntése alapján magyar és német írásmódú neveket kaptak. Így lett az egyik LEITHA, a másik MAROS.


Csak azt nem értem, ha már ilyen jeles eseményre készültek, és fel is avatták a hajót, nem volt senki a közelben, aki egy rendes avatóbeszédet írt volna a szónoknak? Senki sem volt ott a sok hozzáértő közül, akik szóltak volna az orbitális tévedések elkerülése érdekében? Pedig feltűntek a képernyőn azok is, akik az elmúlt évtizedekben ott tüsténkedtek e hajó megmentése és restaurálása körül.

És ezek az „apróságok” slendriánságok már fel sem tűnnek a nagy nemzeti összefogásban, amelynek lényege az árvalányhajas, letűnt múlt felidézése – magyar hagyomány gyanánt –, ellentmondva minden modernitásnak, európai értékrendnek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése