2010. október 30., szombat

DÖGÖLJÖN MEG A SZOMSZÉD TEHENE IS – ELI Projekt

Nem hiszem, hogy Magyarországon a „zemberek” sokasága tudná, hogy mi az az „ELI-Projekt”. Ha a hírekben hallana felőle, valószínű, hogy valamiféle „multinacionális, oligarchisztikus” suskusra aposztrofálna. Ingerküszöbét ez a „benyomás” vezérelné, és élből azt mondaná: "Nem kell! Mert már megint kiszipolyoznák a magyar vért, és a nemzetet."

Pedig ebben az esetben egy ízig-vérig magyar ötletről van szó. Egy tudományos kutatóhely „kódneve” a fenti betűszó. Egy olyan kutatóhelyé, amely segítségével a magyar tudományosság eredményei hazai földön maradnának, itt születnének, ennek az országnak hoznának dicsőséget.
A projekt nem más, mint egy tudományos intézmény, amely csúcstechnológiával, csúcsteljesítményű lézerberendezéssel szolgálja a fizikusok alapkutatásait. Innen is a neve: (ELI=Extrem Light Infrastrucure). A dolog persze egy kicsit multinacionális is, mert ez a létesítmény párhuzamosan működne hasonló cseh és román berendezésekkel. Sőt az utóbbi időben csatlakozott ehhez az európai projekthez Bulgária, Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, Litvánia, Lengyelország, Portugália, Spanyolország és Nagy-Britannia is.
A létesítmény előkészítésére a Szegedi Tudományegyetem és a Szegedi Önkormányzat Közhasznú Társaságot hozott létre. Ennek feladata feladata a tervezés, a kapcsolatos pályázatok és egyéb előkészítési munkák intézése.
Ez a KHT már nyert is a Gazdaságfejlesztési Operatív Programtól szép summát, nevezetesen 992 millió forintot. Ebből az összegből kell fedezni ez előkészítő munkákat, és elindítani a brüsszeli pályázat anyagának összeállítását. Mert ezt a beruházást az Európai Unió támogatná, hiszen az ott születendő eredményekre az uniónak is szüksége van. Nagy valószínűséggel szép összeget hozna az ország konyhájára a projekt.

Kis magyar abszurd

Mi is a baj akkor? Eredményes a pályázat, most már csak dolgozni kellene.
Igen ám, de mindez még a Bajnai-kormány idején, sőt: a Gyurcsány-kormány alatt kezdődött, így persze felülvizsgálatra szorul. Így aztán a dolgozni vágyó KHT (itt tudni kell, hogy a közhasznú társaságok hasznukat csak az alaptevékenységre fordíthatják, onnan nem lehet „kitalicskázni a pénzt”) mindeddig egy árva garast sem látott a fenn említett összegből.
Igaz ugyan, hogy maga a miniszterelnök ígérte meg szeptember 27-én (kampánykörútján), hogy Szeged új hidat kap, és az ELI támogatása sem marad el.
De kis maszat esett a levesbe. Ugyanis Szegeden a választások után maradt a régi polgármester – a világ csúfjára –, és így szinte feloldhatatlan dilemma elé került a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kormánya: hogyan támogathat egy olyan várost, amelynek a vezetője a múlt visszahúzó erejének oszlopos tagja?
E problémát még súlyosbítja az, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere Vezetőjének kedvenc alelnöke, a cívis város polgármestere, abbéli elkeseredésében, hogy nem nyerte el a neutronkutatásokkal foglalkozó intézet létesítését a Debreceni Egyetem, megkifogásolta a szegedi projektet. mert ha Debrecen nem kaphatja meg a kutatóbázist, akkor Szegednek se legyen!
Hát igen!
Ez aztán a klasszikus magyar gondolkodásmód: dögöljön meg a szomszéd tehene is!
Ostoba, rövidlátó és ártalmas! (Kb. olyan, mint a görög válsághoz hasonlítani a hazai helyzetet – majdnem akkora kárt okoz.) A projekthez ugyanis az EU segítségével 245 millió eurós támogatás jár. A gyengébbek kedvéért ez a mai árfolyamon számolva: 66 milliárd 640 millió forint. Azaz csaknem annyi, mint amennyit a kormány a „válságadókból” kíván beszedni az elkövetkező években.
A hazai pályázati pénzek kifizetésének elmaradása pedig azért is problémás, mert Szegednek 2011 márciusáig be kell nyújtani a pályázati anyagokat. Addig elő kell készíteni mindent, ami az igényes – és a mi nézőpontunkból szőrszálhasogató – brüsszeli bürokratáknak megfelel.

Nagy probléma

Döntés előtt áll a kormány – nyilvánvalóan számára kellemetlen választás előtt –, vagy odaadja a már megnyert pályázati összeget a létesítmény előkészítési munkálataira, vagy pedig szembe kell néznie a magyar tudományos közélet rosszallásával, és az uniós döntéshozók értetlenségével.
Ugyanis ép ésszel nehezen magyarázható, hogy pusztán azért kekeckedik a kormány, mert kedvenc politikusa és polgármestere, valamint a kormányfő maga is, simán irigyli a sikert attól várostól.
Ha az egyiknek nem jutott (vagy nem volt sikeres a pályázata), akkor a másiknak se jusson!
Az idő pedig fogy. A határidő 2011 márciusa. Már most is erős késésben van az előkészítés.

Az irigység ára

Ha pedig lekésik a határidőt, úgy elesik az ország egy jelentős beruházástól, amely több száz tudományos dolgozónak (mérnöknek, technikusnak) ad munkalehetőséget hosszú távon. A megvalósítás és építés idejére pedig még ennél is több embernek teremt foglalkoztatottságot.
Semmivel nem pótolható presztízsveszteség éri az országot és annak tudományos életét. Pont most, amikor a MTA is arra törekszik, hogy a tehetséges kutatókat hazahozzák. Itthon szülessenek meg azok a szellemi termékek, amelyek ma külföldön válnak valóra, mert ott teremtik meg a körülményeket.
Elesik az ország mindazoktól a bevételektől, amelyeket az alapkutatásokért fizetnének a szegedi intézménynek.

Most akkor döntsük el: mi a jobb? Egy döglött tehén vagy a 21. századi hightech kutatóbázis?
Van egy olyan érzésem, hogy az ostobaság dönt, és maradunk a kimúlt marhánál.

2010. október 29., péntek

ROSSZKEDVÜNK ŐSZE – FIDESZ „TISZTA ERŐBŐL”

Olvasom a nyílt levelezést Elek István és Lázár János között. Elkeserít. Elkeserít, mert két kompetens ember láthatólag nem akarja érteni azt, amit az egyik ír. Ugyanakkor mindketten felkent lovagként védik a demokráciát és az alkotmányosságot. Értelmezve a leírt szavakat, azért kiderül, hogy bizony óriási különbség van a két szerző között.

Nem tisztem, hogy bármelyiküket is védelmembe vegyem. Csak elemezni szeretném, hogy mit mond az egyik, és mit replikázik erre a másik.
Elek István – nem kell pályafutását itt és most ismertetni – demokratikus elkötelezettsége a politikai paletta bármely színét képviselő számára megkérdőjelezhetetlen. Lehet vele korábbi írásai, véleménye alapján vitatkozni aszerint, hogy kinek mi az alapmeggyőződése, ám demokratikus gondolkodását elvitatni ostobaság.
Mit is mond Elek nyílt levelében? Azt adja tudtára a kormányzó párt parlamenti frakcióvezetőjének, hogy készítettek egy törvényt, ami rossz. Amikor pedig ez kiderült, akkor a megoldásként még rosszabb eszközhöz fordultak, mint a nevezett törvény kijavítása – ami esetleg néhány napos fejtörés árán, de sikerült volna néhány jól képzett jogásznak. Ők a garanciális – alkotmányos rendszer – megváltoztatását választották.
Ez a döntés pedig joggal háborította fel azokat, akik – alkotmányos és demokratikus módon gondolkodva – elutasítják, hogy a polgári demokráciákra jellemző hatalommegosztási, garanciális elemeket csorbítsák. Az aggodalom csendül ki a levélből, és a figyelmeztetés: a kétharmados parlamenti jelenlét sem indokolhatja a harmadik Magyar Köztársaság hatalommegosztáson alapuló alkotmányos berendezkedésének felülírását.
Lázár János – személyes megszólíttatása okán is – védi a mundér becsületét. Nem is tehet mást. Érvrendszere – bár, mint írja: „higgadt és pontos” – a párt propagandájának érvrendszere. A kétharmados felhatalmazás, alapján „bornírt vádnak” tartja, hogy a FIDESZ-től kell félteni a demokráciát. Felsorolja azokat a paneleket, amelyekkel az elmúlt nyolc évben pártja szisztematikusan „karaktergyilkosságokat” követett el. Mindazokat az „érveket”, amelyekkel az elmúlt nyolc évben találkoztunk, amiket propagandájukban hangoztattak. Ezzel magyarázza az alkotmányozás szükségességét, mondván, megígérték választóiknak, „forradalmi újítás”-ként.
Nem hangzanak el valós érvek, csak a múlt nyolc évre szóló utalások, mint aminek következményeit „fel kell számolni”.

EGY MÁS NÉZŐPONT
a gondolkodó, szuverén polgár álláspontja

Ahelyett, hogy igazságot tennénk a vitatkozó felek között, azt kell megvizsgálni, hogy a fenti politikai események kinek az érdekeit szolgálják, milyen következményeket hoznak a közeli-távolabbi jövőben.
Kezdjük talán ott, hogy a FIDESZ kétharmados többséget szerzett az idei tavaszi választásokon. Minek köszönhető ez a kétharmad, és mit is jelent valójában. Hozzájárul-e a társadalom megosztottságának enyhítésében vagy ellenkezőleg.
A kétharmados többségről persze tudjuk, hogy az csak a „parlamenti matematikának” – pontosabban szólva az 1989-es, többször módosított, alapvetően antidemokratikus választási törvénynek – köszönhető. Ugyanis a számok mást mutatnak.
A választáson a szavazópolgárok (Magyarországon összesen 7 976 496 fő) csupán 64,38 százaléka adta le voksát, 5 172 222 fő. Ezen szavazók közül listán a FIDESZ-re szavazott 2 706 292 polgár.
Ez a szavazáson résztvevők 52,73 százaléka. Ez az eredmény adta – a törvény szerint – a kétharmados mandátumkiosztást.
Az állítani azonban a fenti számokkal kapcsolatban, hogy a kormányzó párt „forradalmat csinált a szavazófülkében” és ezzel elnyerte az egész magyar nemzet támogatását – tényleg bornírt.
Nem állítható ugyanis, hogy a kétmillió hétszázezer polgár maga a magyar társadalom. Nem állítható, hogy ezeknek a polgároknak a szavazata az egész társadalom akaratát fejezi ki. Kétségtelen: a magyar társadalom 33,39 százalékának – bő egyharmadának – véleményét tükrözi.
Ennyit arról az érvről, amellyel ma nyomul a kormányzópárt, amely ma a csapból is folyik.
Azt azonban az elmúlt húsz évben a demokráciához szokott állampolgár elvárja, hogy a kormányzás ne csak az adott párt szavazóinak ízlése szerint történjen. Elvárja, hogy a kormányzó párt tartsa be azokat a szabályokat – a demokratikus kontrollok működése, alkotmányos garanciák stb. –, amelyek a harmadik Magyar Köztársaságot jellemzik.


ALKOTMÁNYOZÁS

Alkotmányjogászok, politikusok, politológusok, független szakértők vitatkoznak azon, hogy a sokszor módosított alkotmányunk helyére kell-e újat alkotni, vagy sem.
Ez a vita – sajnos – csak kis mértékben keltette fel a társadalom többségének érdeklődését. Lehet vizsgálni e ténynek szociológiai aspektusait, ám a döntéshozók felelősségét egy jottányival sem csökkenti.
Nem csökkenti, mert nekik nem elsősorban saját érdekeik (politikai és gazdasági) szerint kellene dönteni, hanem a magyar társadalmat alkotó polgárok hosszú távú érdekei mentén.
Csakhogy azt látjuk, hogy e fenti elv nem érvényesül. A mostani alkotmányozás során egyre jobban és jobban kiviláglik a cél: a hatalom megőrzésének célja.
Hiába hivatkoznak arra. hogy az embereknek garanciákat kell adni az alaptörvényben bizonyos „jogaikra”, mert ők ezt igénylik. A valóságban pontosan az ellenkezője történik. Olyas valamik kerülnek az alkotmányba, amelyeknek nincs releváns közjogi értelme.
Az ezekről szóló kormánypárti kommunikáció azokat mint „felkent polgári értékeket” igyekszik bemutatni, holott azok nem mások, mint avítt – a társadalomban nem is igazán beágyazott –, egy régebbi társadalmi rendszer idealizált alapvetései.
Nem látjuk a modern, 21. századi polgári társadalomra jellemző követelmények megjelenését.
Mindez levezethető az előbbiekből.
Ne gondoljuk, hogy a mai kormánypárt vezetői nincsenek tisztában azzal: a mostani győzelmük egyszeri és megismételhetetlen volt. (Elszólta magát ezzel kapcsolatban a kormányfő az október 23-i ünnepi beszédében: „Egyszer van ilyen lehetőség. Ez a lehetőség a miénk! Megharcoltunk érte!
Ne hagyjuk, hogy lebeszéljenek róla, hogy elvegyék tőlünk, hogy kiénekeljék, hogy kicsússzon a kezünkből. Ők sem hagyták, hát mi se hagyjuk. A célt nézzük, és akkor sikerülni fog.”)
Ha pedig „egyszer van ilyen lehetőség”, azt ki kell használni. Olyan jogi, alkotmányos környezetet kell teremteni, amely biztosítja további hatalmunkat. Biztosítja azt, hogy a társadalom 61,61 százaléka ne juthasson szóhoz. Biztosítani kell – akár a demokratikus kontroll lebontásával is –, ne legyen akadálya annak, hogy olyan századunk legyen, amelyet a ma kormányzó politikai erő vizionál.

POLITIKAI LÉPÉSEK – TISZTA ERŐBŐL

A politikai botrány az Alkotmánybíróság körüli hercehurcából alakult ki. Mondhatni túl későn. Ugyanis a május óta folyó törvénykezésnek nem ez volt az első – a hatalom bebetonozását szolgáló – lépése. Kezdődött a parlamentről és létszámáról szóló törvényjavaslat elfogadásával. Majd folytatódott az önkormányzati választások végrehajtását előíró törvény megváltoztatásával. És folytatódik az alkotmányos fékek lebontását szolgáló törvényjavaslatokkal. (T/1445-ös tv javaslat).
Nagyon nehéz ezek után azt gondolni, hogy mindez a parlamentáris demokráciát szolgálja, összhangban van a ma is érvényes alkotmány szellemiségével.
Ezek a politikai és törvényhozási lépések egy célt szolgálnak:
A FIDESZ és vezetője Orbán Viktor hatalmának megalapozását, és azt, hogy uralmukat (hatalomgyakorlásukat) demokratikus játékszabályok szerint lehetőleg ne lehessen – vagy nagyon nehéz legyen – megdönteni.

Ez ijesztő lehetőség.

Visszatérve a levelezésre. A fentiek indokolják a címet. Elbeszélnek egymás mellett. Lázárt nem érdeklik a demokratikus játékszabályok. Nem is érdekelhetik, hiszen ő nem más, mint egy politikai játszma bábja. Fontos figura a sakktáblán, de nem ő a vezér. Kénytelen azt tenni, amit elvárnak tőle, még akkor is, ha ennek a következménye – sakkhasonlattal élve – a leütés, azaz a politikai hitelességnek az elvesztése.
Így aztán Elek mondanivalója süket fülekre talál, hiszen nem azonos paradigmák szerint gondolkodnak.
Az egyik védelmezné a demokrácia – egyébként igen macerás – rendjét, a másik pedig, jól végiggondolt stratégia mentén mondja azt az érvrendszerét.
Lázár János pontosan tudja, hogy csúsztat – sőt félre tájékoztat – annak érdekében, hogy mondandója belesimuljon abba a kommunikációs stratégiába, amelynek meg kell nyernie tájékozatlan vagy alulinformált polgárok tömegét arról, hogy a FIDESZ a „javukat” akarja.
A FIDESZ valóban a „javukat” akarja.

De az öntudatos polgár nem adja!

2010. október 27., szerda

SELMECZI GABIKA ÉS AZ Ő NYUGDÍJA

A szenátorasszonyt újra funkcióhoz jutatta pártja. „nyugdíjvédelmi megbízottként” bizony sületlenségeket hord össze-vissza. Ismerjük el, ez nem az ő hibája. Egyrészt nem mondhat mást, mint amivel megbízta a Vezető. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy nagy ez a sapka neki!
Az egyik internetes portál kérdéseket tett fel a hölgynek, aki – teljesen gyanútlanul, kompetenciái teljes tudatában – válaszolt. Nem kellett volna.
Ugyanis a válaszokból kiderül, hogy egyrészt saját maga sincs tisztában önnön funkciójával, másrészt pedig azok sem tudják igazán, mit kezdjenek a hirtelen jött „döntés” következményeivel, hozadékaival.
Az, hogy a különböző hatástanulmányok mit mondanak arról volt már megjegyzésem júliusban, amely ijesztően aktuális lett napjainkban. A nyugdíjvédelmi megbízott szerint „Több munkahely és több gyerek kell. …Középtávon ez teszi fenntarthatóvá a nyugdíjrendszert. Amiről ezekben a napokban beszélünk, az csupán az 1997-es nyugdíjreformról szól. Ez az embereket egy olyan rendszerbe küldte be, ami nem működik jól, magas a működési költsége és a vagyonkezelés díja, ráadásul kockázatos. Ezzel szemben van egy biztonságos és jóval olcsóbb állami rendszer.”
Szánalmas érvelés. Az bizonyítja, hogy sem az interjúalanynak, sem a mögötte álló politikai erőnek gőze nincs arról, hogy milyen társadalmi–gazdasági–szociológiai változások mennek végbe Európában és hazánkban.
Még mindig a „sok munkahelyről” vizionálnak, és a probléma megoldását, a nemzet felemelkedését a születésszám növekedésében látják. Ez a nézet alapvetően hibás. Az átlagéletkor ugyanis örvendetesen nő a kontinensen és itthon. Ez azonban nem jelenti, hogy a munkaképesség is ennek megfelelően nő. Az életkor előrehaladtával a teljesítmény csökken, és ez nem csak a fizikai tulajdonságokra vonatkozik, hanem a mentálisokra is. A munkakörnyezet fejlődése olyan gyors, hogy annak követése a korábbiakhoz képest nagyságrendekkel komolyabb szellemi teljesítményt igényel. A technológiák – legalább is a hozzáértők szerint – három-öt éves intervallumonként változnak. Ez az ütem a következőkben csak gyorsulni fog.
A technológia és a tudomány fejlődése pedig azt hozza, hogy egyre kevesebb emberi munkaerőre lesz szükség a jövőben (még közép távon is). A társadalmi ellátórendszerekben tehát ezért nem megoldás az egyre több munkaerőre való törekvés. A népesség növekedése pedig más szempontokból is aggályos. A fejlett társadalmak ökológiai lábnyoma már ma is túl nagy. A növekvő népesség egyre gyorsabban használja el a bolygó megújuló (és megújíthatatlan) erőforrásait. Ma hazánk, az egy évben rendelkezésekre álló, természetes forrásait általában szeptember közepére feléli. Azaz három hónapig „természeti hitelből” él.
De visszatérve a nyugdíjakhoz. Selmeczi szenátorasszony arra sem tud kielégítő választ adni, hogy milyen feltételek mellett kapnak állami nyugdíjat a ma dolgozók, mondjuk húsz év múlva. „A nyugdíjmegállapítás szabályai sok minden vesznek figyelembe, például a gyermeknevelés éveit, illetve nem lineárisan, nem arányosan veszi figyelembe a kereseteket. …az azonban tény, hogy a szocialisták által 1997-ben megszavazott nyugdíjtörvény igazságtalan és inkorrekt, mert mindenkit arra kényszerít, hogy tőzsdére vigye nyugdíjforintjai egy részét.”
Na, ez az a bizonyos „mantra”, amelyet a FIDESZ kommunikációs szakemberei kitaláltak. Az igazság azonban egészen más, mondjuk, olyan távol van a fenti kijelentéstől, mint Makó Jeruzsálemtől.
Az igazság ugyanis az, hogy a FIDESZ teljes mellszélességgel támogatta a magánnyugdíj pénztárakról szóló törvényt. Aki nem hiszi, járjon utána. A szavazás eredménye megtalálható az Országgyűlés honlapján. Enyhén szólva ciki olyan dolgokra hivatkozni, amelyet egy érdeklődő állampolgár is képes megcáfolni, némi internetes kutakodás árán. Mindezekből kiderül, hogy a két törvény egyáltalán nem inkorrekt. A kényszerítés valóban benne van, de az a polgárok érdekeit szolgálja. Az pedig tudatos ferdítés, hogy a „tőzsdére viszik” a megtakarításokat. Ez már csak ezért is bornírt, mert a törvény végrehajtási utasítása pontosan meghatározza, hogy a magánynyugdíj pénztárak megtakarításaik döntő többségét 75-80 százalékát államkötvényekben és diszkont kincstárjegyekbe kell fektetniük. Ez azt jelenti, hogy az állam rendelkezik ezekkel az összegekkel, persze megfelelő (nem kicsit) kamatteher mellett.
Miről beszélünk akkor? Arról, hogy az állam ma szeretné lenyúlni a pénztárak teljes vagyonát (államosítás), az azokban meglevő portfóliókkal egyetemben. Nem kicsi ez az összeg: 2800 milliárd forint, a nemzeti jövedelem csaknem tíz százaléka.
De Gabika azért mondta a magáét: „A válság miatt bajba kerültek a pénztárak, emiatt veszteség érte a pénztártagokat. Ezért léptünk gyorsan. …Amit most is mindenki tudhat a számlaértesítője alapján, hogy sokan rosszabbul jártak a magánkasszákkal, mintha maradtak volna a tisztán állami rendszerben. Ezért szeretnének visszalépni. Azt szeretnénk, ha a tények alapján mindenki önállóan dönthetne. A hétfőn elfogadott a nyugdíjpénztár-választás szabadságáról szóló törvény felhatalmazza a kormányt, hogy jelöljön ki egy állami szervet, amely megkeresi az érintett pénztártagokat, és tájékoztatja őket.”
Persze! Nagy valószínűség szerint ezért alakult egy többezres csoport a facebookon, amelyik tiltakozik a kvázi államosítás ellen. Ők lehetnek azok, akik nem igazodnak el, a számlakivonaton!
A legnagyobb veszély persze a kormányzat számára az, hogy nem lesznek tömeges visszalépések.
De azért erre is kitaláltak valamit. A szenátor esmét elszólta magát, lásd az idézetet. Majd jól létrehoznak (vagy kijelölnek) egy állami szervezetet – legnagyobb esélye erre az APEH-ből és a PVOP-ból álló megahatóságnak lesz, megtoldva még a titkosszolgálati és nyomozati eszközök és jogkörök gyakorlásával –, amely „hatékony nyomást” fog gyakorolni az állampolgárokra. Nemes egyszerűséggel kényszeríteni fogja azokat a „helyes” magatartásra. Tudjuk, olyan ez, mint a munkahelyi „eszmecsere” a főnökkel: az bemegyek a saját eszméimmel, és kijövök a főnökével!
Kedves Gabika!
Mielőtt elvállal egy feladatot, illene tájékozódni. Idáig is megvolt a választás lehetősége. Aki nem akart a magánnyugdíjpénztárba belépni, annak volt lehetősége az állami rendszerben maradni. Ám aki belépett, annak kötelező volt oda utaltatni azt a bizonyos nyolc és fél százalékot.
Az meg azért egy kicsit csücskös, hogy Selmeczi megmagyarázza, hogy engem, a független állampolgárt mi érdekel: „Az állampolgárt tudja mi érdekli? Az, hogy az a pénz, amit ő befizetett, az nominálisan több vagy kevesebb, illetve, hogy elérte-e az összeg az állampapírok hozamát, vagy sem.”
Tisztelt Szenátor Asszony!
Engem bizony nem csak az érdekel, hogy a megtakarításom nominálisan emelkedik-e, hanem az is, hogy a befektetés hozama miként aránylik az inflációhoz, és egyéb pénzügyi adatokhoz. Az állampapírok hozamához pedig biztosan hasonlít, mert a megtakarításaim legnagyobb része abban kamatozik a pénztárban, merthogy erről törvény rendelkezik. Lásd fentebb említett összefüggéseket.
Továbbá ,ne tessék engem hülyének nézni, amikor az örökölhetőséget firtató kérdésre ezt tetszett válaszolni: „Az állami rendszerben is van özvegyi nyugdíj, illetve árvaellátás. Ezek az örökölhetőségnek különböző formái.”
Kis kezeit csókolom: nem ugyanaz. Amit mond a legsunyibb csúsztatás. Az állami rendszerben az elhunyt nyugdíjas házastársa (élettársa) az első évben az elhunyt nyugdíjának 60 százalékát kapja, majd ennek leteltével a 30 százalékát.
Ezzel szemben a magánnyugdíj rendszerben a házastárs, (vagy a kedvezményezett, akit a számla tulajdonosa jelöl ki) megkapja a szerződés szerinti ellátást. Levonás, és csökkentés nélkül. Választhatja azt is, hogy a számlán szereplő összeget egy összegben veszi fel. (Na tetszik látni: ez a választás igazi szabadsága!) Ha pedig az elhunyt járadékosnak, (számlatulajdonosnak) nincs házastársa, csak örökösei, úgy a számlán szereplő összeggel azok rendelkezhetnek.
Ilyen variáció a felosztó-kirovó rendszerben nincs, nem is lehet, mert az ellátásokat ebben a rendszerben a befolyó járulékokból (ha az nem elég, akkor a költségvetésből, az adózók pénzéből) fizetik.
Az az állítása, pedig, hogy az állami nyugdíjkassza kisebb költséggel dolgozik, mint a magánpénztárak, egész egyszerűen nem igaz. Az állami nyugdíjszervezet apparátusa legalább három költségvetési tételen kapja a működéséhez és fenntartásához szükséges forrásokat. Nem szabad csak azzal számolni, ami a ONYF költsége. Tehát olyan dolgokat hasonlítanak össze, ahol az egyik oldalon a számszakilag bizonyított, és nyilvánosan mindenkinek egyénileg elszámolt költség áll, a másikon pedig csúsztatásokkal és hamis adatokkal való manipuláció.
Interjújának legnevetségesebb és egyben legszégyenteljesebb mondata a zárszó volt:
„A nemzeti ügyek kormányának az a legfontosabb feladata, hogy az állampolgárait és azok vagyonát védje. Ez az elsődleges szempont.”
Ha ez így van vegyék el mohó mancsaikat a nyugdíjpénztárakról, ne turkáljanak gyermekeink és unokáink zsebében.
Egyetlen feladatuk van: Tisztességesen, a törvények betartásával (és nem azok tetszőleges változtatásával) kormányozni az országot 9 millió 999 ezer honfitársunk érdekében.

2010. október 26., kedd

VOLT EGYSZER EGY 1956 — KINEK – MI

Elmúlt a nemzeti ünnep. Nem voltak zavargások. Néhány tízezer ember a Kossuth téren hallgatta a miniszterelnököt. Ünnepi beszéd, óvációk. (lásd előző blogom: A magyarok évszázada címmel)

Október 23. Nemzeti ünnep 1989 óta. Ezen a napon állt ki ugyanis az Országház első emeleti erkélyére Szűrös Mátyás, és – az 1989. évi XXXI. törvénnyel, amely módosította az alkotmányt – kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.
Ez egyben a szabadság napja is.
1956 sokféleképpen értelmezhető. Majdnem annyiféle képen, ahányan vagyunk. Mert 1956 hozzátartozik ahhoz a kibeszéletlen múlthoz, amihez még nagyon sok minden tartozik az elmúlt 62 esztendőben.
Göncz Árpád valamikor – pontosan nem emlékszem, hogy ’90-ben vagy ’91-ben – azt mondotta egy ünnepi beszédében, hogy „annyi ’56 van, ahányan vagyunk”. Mert mind-mind másként éltük meg. Mások a benyomásaink, az élményeink. Mást tanultunk az iskolában, mást hallottunk a „hivatalosságtól”, és ezzel sokszor szöges ellentétben levőket mondtak szüleink, nagyszüleink, saját emlékeink.
Benne járok a korban, ahogy mondani szokták, ám releváns élményeim már nekem sincsenek. Nem is nagyon lehetnek, öt éves voltam, és mint gyereket természetesen a széltől is óvtak szüleim. Néhány dolog azért rémlik, rémlett. Vagy 20 évvel ezelőtt anyámmal – aki akkor még élt – diskuráltunk az akkori időkről. Felidéztem azokat az „emlékeim”, amit én úgy raktároztam el, mint ’56-os élményt. Kiderült, hogy bizony azoknak csak egy része állja meg a helyét, az sem pontosan úgy volt, és nem ott, ahová én tenni véltem.
Persze joggal felvetődik a kérdés: miért e késői tisztázás?
Azt hiszem – nagyapám halálát leszámítva, aki rossz időben, rossz helyen volt –, nem érintette a családot „mélyen” ’56 forgataga.
Visszaemlékezve gyermekkoromra, a gimnáziumi és későbbi évekre, valahogy a környezetemben „nem volt téma” 1956. Nem csak a közvetlen, de a tágabb családi és a még bővebb ismeretségi körben sem. Később aztán kiderült, hogy egy hatalmas bérházban – az Irányi utca és a Kecskeméti utca sarkán – lakók közül bizony senki sem mozdult ki a két hét alatt. Maximum a sarkon levő, akkor ez egyik legjobbnak számító „KÖZÉRT”-hez – ahogy akkor nevezék: „a Kovácshoz” – merészkedtek ki a férfiak kenyérért vagy más élelmiszerért.
Így aztán egészen a ’80-as évek közepéig nem is nagyon izgatott a téma. Akkor – szerkesztőségi munkámnak köszönhetően – kerültem kapcsolatba a témával. Később pedig történész barátommal jártunk végére egy-két kérdésnek (ez egy külön blog témája lehet).

Velünk élő történelem

Érdekes a velünk élő történelem. Általában nem éljük meg „nagy időként”. A hétköznapok forgatagába illeszkedően tesszük dolgainkat. Sokszor a rendkívüli események is természetesnek tűnnek, majd csak a későbbiekben értékelődnek fel, válnak „történelmivé”.
(Ilyen volt például 1989 karácsonya, a romániai forradalom.)
Az a korosztály, aki az ’50-es évek elején született, gyermekként élte meg 1956 két hetét. Valami talán átragadt rájuk szüleik hangulatából, de a legtöbbjüknek nem jelentett „életre szóló”, meghatározó élményt.
Már tudatosan megélt fiatalkoruk a hatvanas évek közepére, a hetvenes évek elejére esett. Elfoglaltak voltak: érettségizni kellett, szakmát szerezni. Befejezni az egyetemet, a főiskolát, a technikumot. (Van, aki még emlékszik erre az oktatási formára, egy-egy szakmát lehetett itt elsajátítani a szakmunkás követelményeknél magasabb szinten, megtoldva elméleti tudással, és érettségivel.)
Erre az időre esett a kádár-kor sikeres stabilizációja. A politikát a Nyers Rezső féle gazdasági reform és a vele kapcsolatos viták uralták. A kommunikációban – akkor ugyan még propagandának mondták, és külön osztálya volt az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában, APO (Agitációs és Propaganda Osztály) néven –, a televízióban pedig megjelent „dr. Agy”, aki magyarázta a „mechanizmust”.
Az ’50-es korosztály ebben a légkörben szocializálódott. Ez az idő a híres kádári mondás ideje: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A társadalmi diskurzusokban nem volt jelen 1956. Pontosabban szólva csak igen korlátozottan. A filmművészetben jelen volt, először azokkal az alkotásokkal, melyek a forradalmat a rezsim „szája íze” szerint mutatták be. („Éjfélkor”, „Virrad”, „Tegnap”) A ’70-es években aztán megjelentek a kicsit „cizelláltabb” ábrázolások, amelyek a rendszer határait feszegetve (a képsorok között) mutatták be az időszakot („Húsz óra”).
Az irodalomban is megjelentek regények, amelyek már a híres Aczél-féle „3T” (támogatott-tűrt-tiltott) kategórián belül a harmadik „T” határán táncoltak. Például Moldova: „Elbocsátott légiója” vagy Galgóczi „Vidravas”-a. Ezek a művek mintegy felhívták az OSE-ra (Októberi Sajnálatos Események) a figyelmet. A nyolcvanas évek elején-közepén éppen ezért a már említett APO és közvetlen „alárendeltségében” működő Kossuth Kiadó meg is jelentette a Hollós Ervin-Lajtai Vera szerzőpáros „Drámai Napok” című és Gyurkó László „1956” című művét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az akkori fiatal korosztály ebből ismerhesse meg 1956 eseményeit.
Ne térjünk ki a kimondottan propaganda céllal megjelent „művekre”, amit szintén propaganda célzattal jelentettek meg közvetlenül a forradalom után és a ’60-as években. Mindegyik elsőrendű feladata a Kádár-rendszer konszolidációjának elősegítése volt.
A kép tehát mindenképpen árnyalt.
A nyolcvanas évek végén a szerveződő demokratikus ellenzék már tudatosan foglalkozott 1956 történéseivel, ezzel bizonyítva a diktatúra legitimációs hiányát. A Beszélő számai, a különböző tüntetések és „performanszok” azonban még kiváltották a hatalom üldözését. Ismerjük ezzel kapcsolatban Kőszeg Ferenc írásait és visszaemlékezéseit.

A rendszerváltás

1989 után sorra jelentek meg az 1956-os forradalommal kapcsolatos írások, kutatási anyagok és dokumentum-gyűjtemények. Ezek közül az egyik legmeghatározóbbak azok, amelyeket Borisz Jelcin adott át Göncz Árpád köztársasági elnöknek, és a KGB valamint az SZKP politikai bizottságának anyagait tartalmazták.
Magyarul is megjelent a „Hiányzó lapok 1956 történetéből” című kötet, amelyet szerzőként két orosz történész jegyzett, kiadója A Móra Ferenc Könyvkiadó 1993-ban. Horváth Miklós és Györkei Jenő – két nagy tekintélyű hadtörténész – pedig az Argumentum kiadásában 1996-ban jelentette meg a „Szovjet katonai intervenció 1956” című dokumentumválogatását. Ezek egy jelentős része is a Jelcin-féle anyagokból származott.
A ’90-es évek elején, közepén sok – a témával kapcsolatos – kutatás eredménye látott napvilágot.
A téma iránt érdeklődők elég összetett képet nyerhettek ezekből.

A történelem formálása

1956 azonban – mindezek ellenére –, véleményem szerint, nem ágyazódott be úgy a társadalom tudatába, hogy az valódi nemzeti ünnepként jelenjen meg.
Ennek számos összetevője van a társadalomszociológiai vonatkozásoktól az aktuálpolitikáig.
A társadalom érdekesen vette tudomásul közvetlenül a rendszerváltás után, hogy addigi nemzeti ünnepei – és főleg az ahhoz kapcsolódó munkaszüneti napok – gyökeresen átalakultak. Az addig csak a „fiatalok ünnepeként” emlegetett március 15-e, amely még munkaszüneti nap sem volt, nemzeti ünnep lett. Árpilis 4-e (amelyeket a régi pesti vicc csak „nagy edények ünnepének” nevezett – merthogy csöbörből vödörbe estünk) sem lett méltó a címre. Az pedig, hogy november 7-ét nem kellett ünnepelni, azon senki sem háborodott fel.
Az elhagyott ünnepek helyére újakat állítottunk, másoknak pedig a dátumát változtattuk meg. Jó néhány év kellett a társadalomnak, míg mindezeket befogadta.
A legnehezebben mégis 1956. október 23-nak megünneplése tudatosodott, tudatosodik mind a mai napig. 1989 után voltak, akik ezen a napon a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltását ünnepelték. Fokozatosan vette át ennek szerepét a forradalom.
A politika pedig folyamatosan telepedett rá erre az ünnepre. Annak eseményeit és történéseit mind-mind saját érdekeik és látásmódjuk szerint magyarázták. A valós eseményekből egyes elemek kiemelkedtek, valós súlyuknál nagyobbra tettek szert, egyes történéseket elhallgattak, meg nem történtté kívántak tenni. Magát az egész forradalmat pedig hangsúlyosabbnak és „világtörténetibbnek” állították be, mint amilyen volt a maga idejében.
A társadalom pedig – a fent ismertetett körülményeknek megfelelően és a tájékozódás lehetőségeinek elhanyagolásával – fogékony lett arra, hogy 1956-ról olyan kép alakuljon ki benne, amely éppen megfelel a politikának.
Így aztán semmi csodálkozni való nincs abban, hogy még olyanok is felülnek teljesen hamis képnek, akik pedig átélték azokat a napokat.
Beteljesedik Göncz Árpád megállapítása.
Ezen persze napjainkban is lehet változtatni, csak az kellene, hogy a forradalom 14 napjáról fellelhető dokumentumokat és kronológiákat egyre többen ismerjék meg. Mindenfajta politikai és világnézeti kommentár nélkül.
Éppen ezért tetszik igen visszásnak, hogy az idősebb korosztály tagjai éljeneznek egy olyan nézőpont mellett, ami pontosan ellentétes 1956 üzenetével, amely egy totális diktatúrát szeretett volna felváltani egy demokratikus, önigazgató rendszerrel. Hogy az 1980-as évek végén született korosztály nincs tisztában 1956 hazai jelentőségével, az nagyban köszönhető annak az óvatosságnak, amellyel a 20. századi történelmet oktatják az elmúlt két évtizedben. Bizonyítja ezt a 2010-es történelmi érettségi feladatsor is. http://www.oh.gov.hu/letolt/okev/doc/erettsegi_2010/k_tort_10maj_fl.pdf

Bár azt hiszem, objektív képet majd csak unokáink alakítanak ki erről, akik mentesek lesznek attól, hogy mindenkori politikusaik egy része identitását 1956-hoz köti.

2010. október 24., vasárnap

A MAGYAROK ÉVSZÁZADA

Orbán Viktor beszéde a parlament előtt – mit ne mondjak – parádésra sikeredett. Ha maga írja a beszédeit, akkor kiváló alkotás. Ha nem ő a szerzője, akkor zseni kommunikációs (lánykori neve: propaganda) csapat áll mögötte.
Hallgattam a beszédet. A lényeg szinte elveszett a sokszoros jelzős szerkezet között.
Dagályos a szöveg. Bombasztikus kifejezések. Jó felütéssel kezd. Nagy Imrét idézi a hallgatók elé, minden szem az északi szárny felé fordul.
Hívó szavak a tömegnek: újjászületés, ország, nemzet, nagyszerű tettekre képes, a vér szava, ezer közös év, dicsőségesen emelt zászlók, a nemzet titokzatos ereje, amely összehúz és egymáshoz köt.
Aztán persze ellenpontozza ezeket: kifosztottan is életerős stb.
Nagyon jó a szöveg! Elzsondít. A hallgató már csak a szépen tagolt szavakra figyel. A valódi tartalom, a történelmietlen kijelentések, a szándékos csúsztatások már el sem érnek a tudatig. Pontosabban szólva elérnek, csak úgy, mint a bújtatott reklám: az egészen rövid villanást nem fogja fel a szem, ám az agy feldolgozza, leülepedik, megtapad benne.
Egy jó módszer van az ilyen beszédek elemzésére, az írás. Nem hallgatni kell – mert az információ így torzul, „nem jön át” –, hanem olvasni. Vettem magamnak a fáradtságot és szó szerint leírtam ezt az ünnepi beszédet. Nem nagy ügy, összesen 4 számítógépes oldal 2003 szó (3 nyomatékosító ismétlést kihagyva), 13868 karakter a szóközökkel együtt.
Olvasva egészen más! Megosztom olvasóimmal ezt az élményt. (Az eligazodást megkönnyítendő, az idézeteket kövér betűvel szedem, a kommentár pedig legyen dőlt.
Kezdjük:
„Itt a téren, egy igazi, a valódi Magyarország nézett farkasszemet sorsával. Az a Magyarország, amelyet nem fedett el hamisság, nem festett át propaganda. Az emberek kiléptek a díszletekből, felvonulásokból, üres szózuhatagokból, vörös drapériákból épített művilágból, és utat nyitottak a valóságba. Utat nyitottak a jövőbe. A magyarok szabadságsóhaja kiütötte az első téglát a kommunizmus falából, és ezen a nyiladékon – évtizedekkel később – az egész szocialista világrendszert kivitte a huzat.”

Hát, ami igaz, az igaz, 1956. október 23-án valóban nagyon sokan gyűlnek össze a Kossuth téren. A források ugyan különböző létszámot említenek, de abban egyetértenek, hogy csaknem 200 ezer ember vonult fel. De hogy az egész Magyarország, azért az egy kicsit túlzás. A felvonulók többsége egyetemista, a munkából hazafelé tartó dolgozó, értelmiségi, többségükben budapestiek. Egy részük a Dózsa György útra vonult, és komoly két-három órás munkával ledöntötték a Fasorral szemben álló Sztálin szobrot.
Orbán Viktor ezt az időt, úgy látszik a filmekből tanulta. Valószínű Bacsó Péter „Tanú”-ja vagy „Te rongyos élet”-e volt a forrás. Ugyanis a hétköznapok nem tűntek az akkori embereknek művi világnak. Szüleink és nagyszüleink 1945-től folyamatosan építették ezt a várost. Eltüntették a romokat, kifizették a hadisarcot, amit a szövetségesek vetettek ki Magyarországra, eltüntették a háború okozta károk jó részét. 1956-ra állt a lerobbantott hidakból az Erzsébet híd kivételével mindegyik. Sőt! Állt a Kossuth híd is, amely a Batthyányi teret és a Kossuth tér déli oldalát (a rakpartot) kötötte össze, 1960-ban bontották el.
A Kossuth téri tüntetők akkor egy valamit akartak: elűzni a hatalomból a rákosista klikket. Gerő Ernő ebben az időben még ezt testesítette meg. Azért követelték Nagy Imrét, mert miniszterelnöksége (1953. július 4–1955. április 18) alatt jelentős módon „fellazul” a sztálinista diktatúra, könnyebbé válik a dolgozók és a parasztság élete.
Minden híreszteléssel ellentétben 1956-ban nem esett ki az első tégla a „kommunizmus falából”. Olyannyira nem, hogy 1955. Május 4-én Hegedűs András (Nagy Imre utódja) aláírta a Varsói Szerződés dokumentumait. Igaz, hogy október 31-én Nagy Imre bejelenti, hogy tárgyalásokat kezdenek a szövetségből való kilépésről. A többi alapító ország azonban hivatalosan a Szovjetunió mellett áll ki, céljuk a magyar szocializmus megvédése. Tehát nem esett ki a tégla, és nem ettől vitte el a huzat a szocialista világrendszert. Ez utóbbi összeomlása 44-45 évvel később egy másik, komplexebb történet.

„Mi, akik sorban álltunk 1990-ben, hogy a magunk szögét beleverjük a kommunizmus koporsójába, mi, akik részt vettünk az idei április kétharmados forradalmában,… Mi tudjuk, milyen az, amikor az események kaotikus, követhetetlen, szövevényes labirintusán valaki átvezet bennünket, küldetésünk beteljesítése felé irányítja lépéseinket, összefűzi a szétfutó kalandok sorát, és közös sorsba egyesíti az ezerarcú tömeg életét. És így megtörténik az ’56-os fegyveres, ’90-es alkotmányos és a 2010-es kétharmados forradalom. Így születik a történelem, így születik újjá egy nemzet.”

Gyönyörű bekezdés! Ebből megtudhatjuk, hogy Orbán Viktor személyesen püfölte a szeget a kommunizmus koporsójába, néhány elvbarátjával. Szép cselekedet, mondhatnók, ha nem tudnánk, hogy 1990-ben ezt a koporsót már le is engedték a sírba! Ugyanis egy évvel korábban feloszlik az NDK állampártja, ’89 decemberében elzavarták és kivégezték Ceausescu-t, a Bush-Gorbacsov találkozón (1989 dec.1-2.) a szovjet vezető egyértelművé teszi, hogy a SZU lemond a közép-kelet európai országok feletti ellenőrzésről, stb.
Ám a koporsóba az első szöget nem az ellenzéki mozgalmak (itthon és másutt a „táborban”) verték, hanem az a tudományos és technikai-technológiai forradalom, amely az 1970-es évektől végbe ment a fejlett országokban. A szocialista tábor nem ismerte fel ennek jelentőségét, így végletesen lemaradt, mind technológiailag, mind a tömegtermelés tekintetében. Így nem volt képes társadalmai szükségleteit hatékonyan és a kívánalmak szerint kielégíteni. A fogyasztási javakra egyre nagyobb kölcsönöket vettek fel a pénzpiacokról. E forrásokat nem a termelés megújítására (vagy csak elenyésző részben), hanem fogyasztásra használták fel. Ez volt az első szög a koporsóba.
Az pedig, hogy szögezőket valakik (hátulról) átvezették a labirintuson, és így gyorsan három forradalmat is tudtak abszolválni, azért ez nem kis teljesítmény! Így lehet összekötni három egymáshoz ugyan kicsit sem hasonlító eseményt a retorika segítségével.
A nemzet persze nem így születik, az egy sokkal összetettebb és főleg sokkal hosszadalmasabb folyamat. De a történelem, lehet, hogy így születik. Mármint az a történelem, amelyet a FIDESZ korifeusai kreálnak – a tényeket figyelmen kívül hagyva – annak érdekében, hogy hatalmuk és saját maguk identitását meghatározzák.

Az 1990-es rendszerváltoztatás és a szabad választások ellenére húsz éve azt érezzük, hogy valami mindig lefogja a kezünket. Megbéklyóz, behálóz, hogy nem tudunk igazán hozzálátni ahhoz a munkához, amely szívünk szerint valóvá emelné Magyarországot. Szabaddá, igazságossá és sikeressé, vagyis boldoggá. … Húsz éve kérdezzük magunktól, egymástól, a történelemtől, a jó istentől, vajon mindazok, akik életüket adták, akik szabadságukat kockáztatták ’56 őszén és azok a százezrek, kik földönfutókként indultak új hazát keresni, azért lázadtak fel, hogy fél évszázaddal később, évekkel az „elvtársi világ” letűnte után is gátlástalan kalandorok tékozolhassák a nemzet vagyonát, spekulálhassanak tízmillió ember jövőjével?"

Itt valami probléma van! Senki sem fogta le senkinek sem a kezét. Ha jól emlékszem – ha nem, javítsanak ki – 1989 októbere óta köztársaságban élünk. A polgári demokráciában a hatalmat választások útján lehet elnyerni. Ha az lefogásnak számít, ha a szabad polgárok, szabad akaratuk szerint, a szabad választásokon nem adnak egy pártnak kormányzási lehetőséget – úgy ez valóban nevezhető az előbbinek is, de általában demokráciának hívják.
Nem tudjuk, hogy kik a gátlástalan kalandorok? Akik kormányoztak? Akik vállalkoztak? Akik itt élték elmúlt két évtizedüket? Mert ha ez a meghatározás az elsőre is vonatkozik, úgy a beszélő maga-magáról állít ki nem éppen hízelgő tanúsítványt.

„Azt a harcot, a magyar életlehetőségek szabad alakításáért vívott harcot lezártunk. Ez a harc a mi győzelmünkkel, az ’56-osok győzelmével, a rendszerváltók győzelmével, a szabad magyarok győzelmével ért véget 2010 áprilisában.
1956-ban az utcákon győzték le a magyarok a hazugságot, most 2010-ben a választásokon döntöttük le, és adtuk meg a kegyelemdöfést a hazugságok rendszerének.”

Nagyívű gondolat. A mai kormány ezek után hátradőlhet székében és élvezheti a sikert. Slussz! Befejezte a társadalom építését. Mint Madáchnál: „kész a nagy mű, igen!/ évmilliókig eljár tengelyén, míg kerékfogát újítni kell!”. Csak egyet tessenek nekem megmondani: ki a fene tartotta rabláncon a magyart a rendszerváltás óta? És hogyan kell értelmezni a szabad magyarok győzelmét? Vannak olyan magyarok kis hazánkban, akik szabadok, és a FIDESZ-re szavaztak áprilisban, és vannak rab magyarok, akik vagy nem mentek el vagy másra adták voksukat?
Van Magyarországon egy államforma, úgy hívják: köztársaság; van kis hazánkban egy társadalmi rendszer: polgári demokrácia. Ezekhez tartozik egy gazdasági rendszer, amelyet nemes egyszerűséggel kapitalizmusnak hívunk, cizelláltabban: piacgazdaságnak (hogy ne fájjon úgy).
Ezek szerint ki kapott kegyelemdöfést, a kapitalizmus? Az elég furcsa lenne, mert akkor jó nagyot lépnénk visszafele a létező szocializmusba (amit talán lehetett a hazugságok rendszereként aposztrofálni).


"…új helyzetben találjuk magunkat, amikor bele kell vágni a nagy változásokba. Tabukat kell döntenünk és az utunkat eltorlaszoló legkeményebb fára kell emelni a fejszénket. Valljuk be: bennünk él a kételkedés hajlama. Feljutni a csúcsra katartikus érzés, de sokakban szorongást is szül. Ilyenkor feltámad a kísértő kételkedés zümmögő kórusa: erősebbek nálad, nagyobbak nálad, nincs elég erőd.”

Nagy feladatok előtt minden normális ember számvetést végez. A számvetés elemei: mi a cél, amit meg akarok valósítani. Milyen eszközök, források állnak rendelkezésemre. Milyen az a szellemi és emberi erőforrás, ami segíti a célok elérését. Mennyi idő alatt kell/lehet azt megvalósítani. Ezeket már elég régen tanítják a különböző menedzserképzések első évfolyamában.
Azonban ha az elemzés azt tárja fel, hogy a fenti elemek közül valamely elem hiányzik, vagy csak korlátozottan áll rendelkezésünkre (pl.: szellemi tőke), akkor nagy valószínűséggel projektünk nem lesz sikeres, azaz a kitűzött célt nem, vagy nem teljes mértékben érjük el.

„Nem azért áldozták életüket az ’56-osok, nem azért őrizték szüleink az igazságot a diktatúra alatt, nem azért csináltuk végig a rendszerváltást, nem azért bírtuk ki az elmúlt nyolc évet, hogy amikor kitárul a jövőre nyíló ajtó, megtorpanjunk és elbizonytalanodjunk.
Egyszer van ilyen lehetőség. Ez a lehetőség a miénk! Megharcoltunk érte!”

Nagyon fontos mondás! Dícséretes! Csak egy a baj vele: az ’56-osok egy demokratább szocializmust akartak. A szüleink pedig egy békés rendszerváltást és egy kicsit magasabb életszínvonalat. Az ő szemük előtt nem a FIDESZ kormányzati hatalma lebegett. Az igaz, kibírták a nyolc évet. Ez alatt megmutatták, hogy ellenzékben is lehet rombolni. Lehet ellenére tenni annak a társadalomnak, amely szolgálatára képviselői esküt tettek.
Valóban! Most kaptak egy lehetőséget. Tényleg az övék. Csak az a kérdés meddig? (Saját véleményem szerint legalább két ciklus erejéig. Hogy miért, azt lásd: alább)

„A nemzet igent mondott arra, hogy országunkban mindennek meg kell változnia. Az alkotmánynak, a törvényeknek, a közéleti erkölcsöknek, a tabuknak, a parancsoknak, a céloknak, a viszonyoknak és az értékeknek. A médiának és a környezetvédelemnek. Az iskolának és a közbeszerzéseknek, mindennek, ami emberellenes és nemzetellenes. Mindennek, ami népellenes és erkölcsellenes. Mindennek, ami életellenes. Az adózás mikéntjének és a nemzettestvérek kitagadásának is.
Ha túlnézünk az elmúlt nyolc év romjain, megláthatjuk a magyarok új évszázadát.”

Na, kérem, itt van az „alább”. A baj csak az, hogy nem a nemzet hatalmazta fel őket minderre, hanem a magyar választópolgárok 52 százaléka, ami csak egy kicsivel több, mint a fele. A többiek – a 48 százalék –, ami amúgy sem elhanyagolható népesség, nem szeretné, ha minden megváltozna. Vannak dolgok, aminek változnia kell – például nagy elosztórendszereknek, a gazdaságpolitika egyes elemeinek –, de vannak dolgok, aminek nem. Nem kell változnia például a viszonyoknak. Az állam és polgára viszonyának semmiképpen, a polgár és a hatalom viszonyának semmiképpen. Az pedig hogy a viszonyom hogyan változik barátaimmal, embertársaimmal, ahhoz a politikának, a kormánynak, de még a FIDESZ-nek sincs semmi köze. Az pedig, hogy az erkölcs hogyan változik, az nem a hatalomtól függ (gondoljunk csak a sokat emlegetett „szocialista erkölcsre”). Az erkölcs a polgárokon múlik, nem kodifikált, hanem valóságos társadalmi konszenzuson alapul. Így a politikában és a hatalomban értelmezhetetlen.
Ami a legfélelmetesebb ebben a mondatban az a Gömbös-féle „nemzettestvér” fogalmának feléledése. Az egész mondat egyébként nagyon hajaz a Gömbös Gyula elképzeléseire, hungarizmusára.
Ja és még egy utalás, ami lényeges. Hölgyeim és Uraim, ez a hatalom évszázados intervallumban gondolkodik. Miért is? Egy parlamenti ciklus négy év – nem? Ja persze, most látom, hiszen mindent megváltoztatunk: alkotmányt, törvényeket. Jaaa – így lehet.

„…Azok, akik kételkednek saját erőnk és képességünk felől – akarva vagy akaratlanul – a múlt védelmezőivé válnak. De mi magyarok nem a múlt védelmezői, hanem a jövő emberei akarunk lenni.
Mi azok a magyarok vagyunk, akik hadat üzentek a szovjet birodalomnak, akik fegyverrel is szembe szálltunk velük, akik végül hazaküldtük a katonáikat, és emberveszteség nélkül kimentettük hazánkat a kommunizmus lehulló gerendái alól.”

Csak egy megjegyzés. Ha a „mi” egyenlő Magyarországgal és magával a regnáló hatalommal, akkor nem értem: Magyarország ugyanis csak egyszer üzent hadat a Szovjetuniónak (1941. június 27-én, a Bárdossy-kormány). Mint tudjuk, Orbán Viktor Nagy Imre temetésén küldte haza az oroszokat. Ebből a tényből, jottányit sem von le az a másik tény, hogy Gorbacsov már egy fél évvel korábban megállapodott a Németh-kormánnyal a csapatok kivonásáról. A békés átmenetnek, a rendszerváltásnak hazánkban tényleg nem voltak áldozatai (hál’ istennek). De a kommunizmus lehulló gerendái sem voltak már olyan nagyok, hogy maguk alá temessenek.

„Kemény idők jártak az elmúlt nyolc évben is. Négy éve még ezen a napon, az akkori hatalom rohamrendőrökkel verette, lovas rendőrök kardlapjaival ütlegelte, vízágyúval és gumilövedékekkel lövette a békésen ünneplő magyar embereket.
De mi magyarok itt vagyunk — és ők is ott lesznek hamarosan, ahol lenniük kell.”

Ez pedig nem más, mint fenyegetés. Csak azért, hogy tudja az ellenzék, hogy hol a helye, és mihez tartsa magát!
Hajrá magyarok!!

Talán: jobb lenne így:
Éljen Magyarország, Éljen a demokrácia!
(De ezt ők nem értenék.)

2010. október 23., szombat

HOSSZÚ AZ ÚT A DEMOKRATIKUS KOALÍCIÓ ELŐTT

Valami elkezdődött. Október 22-én a Szent István parki sátorban. Lelkes emberek, jó hangulat. Ahogyan az már megszokott az ’50-esek között. Több ismert arc a közelmúltból. Emberek, akik keresik helyüket. Sokfélék. Egyben közösek: a demokrácia alapértékeik között szerepel.

Megszületett a csecsemő. Többen bábáskodtak körülötte.
Úgy van ez, hogy a gyerek megszületésével nem csak egy új élet lát napvilágot, hanem a sűrűsödik a szülők – nagyszülők, mindenki a szeretve körülveszi – gondja is. Az első időben különösen gondoskodni kell róla! (De minek is írom mindezt, amikor legtöbbünk átélte ezt nehéz, gürcölős, de boldog korszakot – saját gyermeke felnevelését)
Így vagyok ezzel én is, amikor az újonnan létrejött kezdeményezést figyelem. Az alapító összejövetelen elhangzott beszédek is tanulságosak.
Vitányi Iván – a maga több mint félévszázados politikai tapasztalatával – bölcsen fogalmaz: „…Azt, hogy a társadalom felemelkedése csak akkor fog végbemenni, ha felhasználjuk a legjobb eszközöket, egy olyan ember mondta ki először, akinek a nevét nem mindig szoktuk említeni, úgy hívták, hogy Marx Károly. Ő azt mondta, hogy a szocializmus előfeltétele, hogy megvalósítsuk mindazokat a polgári reformokat, amelyeket a fejlettebb polgári nemzetek elértek. Mi ezt még nem tettük meg. Ez tehát az első lépés.”
Dr. Molnár Csaba, az „ifjú törökök egyike” – ahogy a fiatalabb és alapvetően „gyurcsányista” politikusokat nevezte egy elemző – képes volt szembenézni azokkal a hibákkal, amelyek az elmúlt néhány évet jellemezték: „…tudatos munkával leépítették a nemzeti büszkeségünket, különösen a magyar baloldal szimpatizánsainak és szavazóinak a büszkeségét. Mondhatni azt is, hogy bűntudatot kényszerítettek rájuk, pedig egyébként büszkeségre lenne okuk. Elvették a nyelvüket, elvették a szókészletüket, és nem maradt más, mint az ok nélküli szégyenkezés. …Nem szabad hagynunk, hogy mások döntsenek arról, hogy mi kik is vagyunk valójában. A mi dolgunk, hogy döntsünk a saját identitásunkról, ezért vagyunk ma itt. Ezért fogadjuk el közös politikai értéknyilatkozatunkat. …Nem kell magyarázkodniuk, ezért nem az értelmezhetetlen és – valljuk be őszintén – soha ki nem fejtett balra fordulásról, baloldali gyökerek megtalálásáról vagy negyedik út megtalálásáról értekezünk, hanem a balközép politika talaján létrehozzuk a demokraták széles körű koalícióját… a szociáldemokratákon túl a liberálisok és a mérsékelt konzervatívok támogatását is.”
Gyurcsány Ferenc hozta a formáját. Meggyőzően érvelt modernitásról és nyugatosságról, demokráciáról és elkötelezettségről. http://kapcsolat.hu/video/gyurcsany_ferenc_beszede_a_demokratikus_koalicio_alakulo_ulesen

A puding próbája…

Alapvetően munkál az emberben az optimizmus, ám a kis ördög ott piszkálódik a háttérben, ha végig gondolom a következő lépéseket. Nagy fába vágta a fejszéjét most néhány tucat (bocsánat: néhány száz) elkötelezett.
Számot kell vetni a lehetőségekkel. Milyen a politikai és társadalmi mozgástér. Milyen a társadalmi valóság ma az országban, és ezt hogyan lehet változtatni.
A FIDESZ rapid törvénykezése az új parlament megalakulás után nem sok kétséget hagy afelől, hogy a kormányzópárt hosszú időre kívánja a hatalmat birtokolni. Az alkotmányozás – minden demokratikus erő tiltakozása ellenére – a kormány és a ma regnáló hatalom akarata mentén valósul majd meg. Mivel e témában nem lehet népszavazást kiírni (kezdeményezni), így nem marad más, mint a „népi kezdeményezés”, amelynek sikere igen kétséges. Vagy figyelembe veszi a parlament vagy nem. Még az is elképzelhető, hogy „önálló indítványként” az erről szóló passzust is megváltoztatják, nehogy szembesüljenek a ténnyel, hogy foglalkozniuk kell a kérdéssel.
A mostani kormány láthatóan több ciklusra rendezkedik be. Kérdés, hogy a demokratikus erők fellépése elegendő-e arra, hogy ezt az elképzelést keresztülhúzzák.
A mai törvényi és egyéb feltételek (média túlsúly, az átlagpolgárok apolitikussága és befolyásolhatósága, az önálló polgári gondolkodás hiátusai) azt sugallják, hogy bizony a mai kormánynak legalább három ciklus adatik.
Persze lehet ebben változás. Ám ezek főleg a külső körülményektől és a gazdasági változásoktól függnek. Ma azt látjuk és érzékeljük, hogy a kormány gazdaságpolitikája rövid távú. A költségvetési egyensúly fenntartásának négy éven túli feltételei hiányoznak. Ezt támasztják alá mind a független hazai értékelések, mind a külföldi elemzések. http://www.vg.hu/gazdasag/makrogazdasag/goldman-lehet-hogy-forditva-sul-el-orban-nyugdij-terve-331225
Amennyiben a magyar gazdaság az elkövetkező két-három évben nem lesz képes oly módon növekedni, hogy az abból származó bevételek pótolják a most kivetett „válságadók” 700 milliárdját, úgy az ország nagyon könnyen rosszabb helyzetbe találja magát, mint amilyenben volt 2010 nyarán. http://www.fn.hu/belfold/20101023/megengedheto_e_valsagado/
 Ez a „nem pozitív”gazdasági scenário azt hozhatja magával, hogy a választópolgárok nagyobb rész a „zsebén” fogja érezni a változást. Azaz nem emelkedik a jólét, sőt várhatóan komolyabb problémák adódhatnak. Negatívan változhat az ország fizetőképességének megítélése, ez magával hozza a forint gyengülését, a tőzsde visszaesését. E külső körülmények pedig azt eredményezhetik, hogy a hazai megélhetési és munkakörülmények sem fejlődnek – a legrosszabb esetben visszaesnek –, ami pedig a a családok költségeinek meredek emelkedését hozzák magukkal.
Az elégedetlenség várhatóan errodálja a FIDESZ népszerűségét. A kérdés csak az, hogy mennyire. Képes lesz-e a most kormányzó párt – elsősorban elbutított, önálló gondolkodásra kevéssé képes – tömegbázisát újra mozgósítani. Hatékony lehet-e három év múlva az a propaganda, amely a gondok jelentős részét az előzőek nyakába varrja.
Meg tudja-e a FIDESZ őrizni nimbuszát, el tudja-e majd feledtetni választóival, hogy képtelen volt megbirkózni a problémák sokaságával annak ellenére, hogy négy esztendőn át kétharmados többséget birtokolt.
Mert azt azért ne feledjük el, hogy más dolog egy alapvetően konzervatív és múltba néző – példákat onnan vevő – törvénykezést, alkotmányozást végezni, és más az országot gazdaságilag és politikailag irányítani.
A választót alapjában nem érdekli, hogy a „szent korona-tan” benne van-e az ország alaptörvényében vagy nincs. Ez főleg az értelmiséget, a demokratikus elkötelezettségű, a közéletben aktívakat foglalkoztatja. Az átlag magyar választót az érdekli, hogy miként képes megélni, jut-e gyermekeinek és magának napi betevő, élhet-e kiegyensúlyozott, kiszámítható életet élni.
Ez a kormány elkövetkező négy évének leckéje. 2014 májusában kiderül megtanulta-e. Ha igen, felsőbb osztályba léphet, ha nem, megbukott.

Az MSZP megújítása

A másik nagy falat az új platform és a követők számára, hogy miként lehet átalakítani azt a 20 éve bebetonozódott struktúrát, amely ma az MSZP-t és a baloldalt jellemzi.
Ne gondoljuk ugyanis azt, hogy az MSZP jelenlegi vezetése egyértelműen Gyurcsány Ferenc mögött áll. Az is naivitás, hogy a választók nagy része támogatja a volt miniszterelnököt. Az MSZP-n belül még meg kell vívni ezt a harcot. Nyilván való, hogy a párt vezetésében ma „meghatározónak” számító személyek továbbra is ragaszkodni fognak státusukhoz. A napjainkban feltűnt „erős emberek” – elsősorban Botka László – pedig még nem álltak elő koherens megújító programmal. Amit ez utóbbiról – nyilatkozatai alapján – tudni lehet, vagy vélhető, az nem egyéb, mint az egyéni ambíciók kiélése. Mai híreink szerint nem egységes az MSZP-n belül az új platform magítélése. Vannak, akik felfújt lufinak tartják, mások a múlt embereinek erőlködését látják benne.
A platformot alapítók között kevés az igazán fiatal. Az alakuló gyűlésen a sátorban a 40 év alattiak aránya elkeserítően kicsi volt. A túlnyomó többség bizony az ’50-es és ’60-as korosztályból került ki.
Ez a korosztály tapasztalt ugyan – sok mindent látott és megélt –, ám egy négy-nyolc éves kemény politikai küzdelemre már kevéssé alkalmas. A platform egyik alapvető feladata, hogy fiatalokat sorakoztasson fel, nyerjen meg a demokráciának és a platform politikájának.
Mondhatnánk azt is – jó orbáni szlogennek – mindenki hozzon egy fiatalt.
Azért is fontos a 20-asok és 30-asok bevonása, mert végül is az „ő bőrükre” megy a játék. Ez a korosztály az, amelyik az elkövetkezendő 20-30 esztendőben a legnagyobb súlyokat fogja cipelni, így részvételük a demokratikus koalícióban több mint kívánatos.

Bízzunk abban, hogy a kezdeményezés a sok kihelyezett „akna” ellenére sikeres lesz!

2010. október 21., csütörtök

Szavazatok Erdélyből

Az alkotmányozás – új alkotmány előkészítése – során markánsan vetődik fel a mostani kormányzó pártok képviselőitől, hogy meg kell adni a szavazati jogot a határon túli magyaroknak.

Ez a megfogalmazás – még nekem is, aki nem jogvégzett – kicsinyég aggályos.
A legfőbb aggály, hogy ez a szemléletmód összemos két markánsan különböző fogalmat: az állampolgárságot és a nemzethez való tartozást.
Az állampolgárság azt jelenti, hogy valamely személy egy adott állam polgára. A nevezett állam jogrendszerének, intézményrendszerének hatálya alá tartozik, nemtől, nemzetiségtől, vallástól, bőrszíntől függetlenül. Elismeri annak az államnak a törvényeit, és aszerint él, cselekszik mindennapi életében.
A nemzethez való tartozás egy másik kategória, amely nem függ össze közjogi kategóriákkal. A nemzethez való tartozás elsősorban, kulturális elkötelezettség. A kohéziós erő a közös múlt, és a nyelv, továbbá minden olyan hagyomány, amely csak az adott népcsoportra jellemző.
Nem arról van szó, hogy nem ismeri el az ember a határon túl élő – erdélyi, felvidéki, délvidéki – polgárok magyarságát, a magyar nemzethez való tartozásukat.
A probléma ennél sokkal összetettebb. A más országban élő magyarok ugyanis – még akkor is, ha kettős állampolgársággal rendelkeznek – nem a magyar állam polgárai. Politikai aktivitásukat saját lakóhelyük kisebb–nagyobb, szűkebb–tágabb környezetében érvényesítik. Ez a politikai aktivitás határozza meg helyzetüket. Ennek eredményeként élhetik meg nemzeti hovatartozásukat, érhetik el kulturális, nyelvi, helyi politikai autonómiájukat. Ez az aktivitás eredményezheti például a szlovákiai nyelvtörvény megváltoztatását.
A határon túli magyarságnak tehát elemi érdeke, hogy hazájában – úgy is fogalmazhatunk, hogy történelmi lakóhelyén – gyakorolhassa alapvető emberi, politikai és kulturális jogait.
Ha a fentieket elfogadjuk, akkor hasonló jogoknak kell megilletniük a határokon belül élő állampolgárokat és nemzetiségeket.
A magyar állampolgárság nem csak nemzeti alapon meghatározott, hanem egyéni választás kérdése is. Ez a „jogviszony” arra ad lehetőséget, hogy a polgár élhessen alapvető jogaival. Beleszólhasson a politikai döntésekbe, amely rövid és hosszú távon meghatározza életkörülményeit.
A kérdés az, hogy a határon túli nemzeti közösség (egy más állam polgára) beleszóljon-e a határokon belül élő polgárok döntéseibe?

A kérdést kétfelől érdemes megvizsgálni, a „qui prodest” alapján.

Az első megközelítést a határon túl élő magyarok érdekei szempontjából vizsgáljuk.
Érdekében áll-e – mondjuk – egy erdélyi, hargitai magyarnak, hogy részt vállaljon a magyarországi politikai döntésekben? Van-e valamiféle közvetlen vagy közvetett hozadéka annak, hogy részt vesz ebben, vagy nem? Úgy gondolom közvetlen hozadéka nincs. Hiszen nem a magyar állam fennhatósága, törvényei szerint él, nem a magyar jogrendszer előírásai hatják át mindennapi életét.
Tehát bármilyen politikai erő mellett teszi le a voksát, az semmiben nem befolyásolja életét, politikai jogait és kulturális aktivitását.
Ilyetén szempontból felesleges felelősséget rak rá a magyar állam.
A másik szempont a magyar állampolgár véleménye.
Joggal vetődik fel az a probléma, hogy a politikai határokon belül élők döntéshozását mennyiben befolyásolja – és milyen alapon – 2-3 millió, nem az ország politikai közösségébe tartozó magyar, akiknek voksa torzíthatja az állampolgárok véleményét. Hiszen utóbbiaknak a döntéshez szükséges információik – még az oly sokszor emlegetett kommunikációs forradalom nyújtotta lehetőségek ellenére – meglehetősen korlátozottak a hazai helyzetet illetően.

Törvényi feltételek

További aggályokat vet fel az a tény, hogyha az alkotmányban rögzítik a külhonban élő magyarok szavazati jogát, úgy az milyen következményekkel jár egyéb törvényekre (választási törvény, annak végrehajtásáról szóló törvény stb.).
A javaslat elfogadása azt feltételezi, hogy át kell szabni a választási törvényt (amit amúgy is meg kell tenni a kisebb parlamentről szóló törvény miánt). Meg kell húzni a választási körzetek új határait. Az eddigi 176 egyéni Vk. helyett annak felével kell számolni.
Hogyan képzeli el a kormány – és a javaslattevők – a külhoni szavazatok beszámítását? Esetlegesen „virtuális” választókörzetek kialakításával a határokon túl? Ez kissé bizarr, hiszen egy állami közjogi aktust miként helyez át egy másik állam területére?
További problémákat okoz, hogy a külhoniak szavazatait miként számítják be az összes szavazat közé? Leadhatják-e voksaikat egyéni képviselőkre vagy csak pártlistákra szavazhatnának?
Persze mindezek módszertanát ki lehet dolgozni – mert végül is a politikai rezsim találékony –, ám nem biztos, hogy megéri.

Politikai és anyagi kockázatok

Kezdjük az anyagiakkal, mert az egyszerűbbnek látszik. A választások lebonyolításában sokmilliós többletköltséget okoz a határon túli magyarok szavaztatása. Ne feledjük el, hogy ha e passzust befoglalják az Alkotmányba, az nem csak a közvetlen határaink köztelében élő magyarokat foglalja magába, hanem a szerte világban élő – magukat magyarnak valló – szórványt is. Ez igen jelentős költségeket feltételez.
Továbbá a szavazás megszervezése és lebonyolítása sem két fillér. Nem lehet azzal érvelni, hogy a követségeken eddig is szavaztak néhány ezren – akik ideiglenesen külföldön tartózkodó magyar állampolgárok.

Kinek az érdeke?

Elemezve a javaslatot bátran ki lehet jelenteni, hogy a választójog megadása a határainkon túl élő magyarságnak, nem szolgálja a hazai állampolgárok politikai döntéseinek hatékonyságát és szuverenitását. Olyan külső tényezőt hoz be a rendszerbe, amely torzítja a politikai érdekérvényesítést.
Ez pedig azt jelenti, hogy a torz érdekérvényesítés csak egyetlen politikai erőnek kedvez ma Magyarországon, annak az erőnek, amely a legjobb úton halad a demokrácia vívmányainak felszámolásában, a tekintélyuralmi rendszer kialakításában.
A politikai kockázat ma kicsinek tűnik e kérdésben. Nem biztos azonban, hogy az idő előrehaladtával nem fog növekedni. Egyrészt a határon túliak elveszthetik még meg sem levő, vagy csak virtuálisan létező érdeklődésüket ebben az ügyben, másrészt pedig a hazai választópolgárok elégedetlensége is nőhet, ha érdekeiket csorbítani látják.
Értelmes polgár – aki elkötelezett abban, hogy politikai jogait ne csorbítsák – nem támogathatja azt, hogy a legfőbb érdekérvényesítési eszközét: szavazatait, hamis politikai, ideológiai manipulációkkal, befolyásolják.

2010. október 18., hétfő

GYÖKEREK — A BÍZTATÓ JÖVŐ

A civil társadalom képes az önvédelemre. Hogy mennyire másként gondolkodik az átlagpolgár e túldimenzionált politikai légkörben, annak szép példáját mutatta be a Hartai Duna Kör.

Harta Duna menti község, mintegy 3500 lakossal, független polgármesterrel és független többségű önkormányzattal.
A hartai polgár patrióta. Büszke települése múltjára, amely egészen az ősidőkig nyúlik vissza. Bizonyítják ezt az ásatások, amelyek bronz- és avar-kori települések nyomait tárták fel. Írásos emlékek 1187-ből lelhetők fel először. A „Harta” névalak 1289-ben jelenik meg az oklevelekben. A település többször is elnéptelenedett, először a tatárjárás idején. IV. László Vejtei Sebestyénnek adományozza a birtokot. 1455-ben Mikolai Mihály és Bálint birtoka. A törökdúlás alatt a székesfehérvári várbirtok része. Sok hasonló közép-magyarországi településhez hasonlóan a 150 éves megszállás alatt elnéptelenedik. Erről tanúskodik az 1686-os összeírás. Csaknem negyven év elteltével 1722 és 1724 között gróf Ráday Pál – Harta akkori ura – Württemberg, Hessen, Pfalz és Speyer környékéről telepít németeket a faluba.

A jellegzetes sváb házak még ma is a település legszebb épületei közé tartoznak.
A szorgalmas gazdálkodásnak és a folyóval tartott szoros kapcsolatnak köszönhetően a település virágzott. Sok hartai – 140 helybeliről bizonyítható – hajósként járta a Dunát.
A második világháború azonban szomorú változást hozott. 1947-48-ban 287 német családot telepítettek ki, és helyükre a délvidékről és a Felvidékről 243 családot hoztak a helyükre.
A kitelepített német családok egy jó része azonban már a hatvanas évekre visszatelepült, hiszen Hartát tekintették elsősorban hazájuknak.
A vegyes lakosságú községben komoly hagyományai vannak a sváb kultúrának. A helyi kulturális egyesület ápolja a hagyományokat, amihez az iskola és a művelődési ház is komoly segítséget nyújt.
Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a mentalitás: munka és környezeti kultúra hagyományozódik apáról fiúra, és ez meghatározza a jelent is.
Fát ültettek szombaton a faluban. Tizenhét friss hárs csemete került a földbe, az ez évben eddig a községben született gyermekeket jelképezve. Mindegyikük neve ott szerepel a kis fa mellett. Az ültetésben kivette részét a polgármester, a gyermekek szülei és a családok.
Ennyi lenne a tudósítás. Elmenne bármely lapban. Nem nagy hír a mostanság vezető szenzációk és katasztrófa tudósítások között.

De mégis!

Jelképes e kis fasor.

Azt mutatja, hogy az ott élők ragaszkodnak szülőföldjükhöz, jól érzik magukat. Úgy gondolják, hogy jövőt jelképező fák – csakúgy, mint gyermekeik – megtalálják majd boldogulásukat a Duna partján.
Ha valaki fát ültet, tartja a régi bölcsesség, az bízik saját és leszármazottai – átvitt értelemben egy tágabb közösség – vitalitásában, jövőjében, sikereiben. Bízik abban, hogy képes mindazt megőrizni, amit több százados történelme során felhalmozott.
Lehetne ezt az eseményt tovább ragozni, de maga a cselekvés a lényeg, amely bizalmat fejez ki az elkövetkezendő időkkel kapcsolatban. Mutatja, hogy a szorgalmas polgár képes kiutat keresni és találni még akkor is, amikor mindenhonnan Hiób-híreket hall.
A helyiek és a Duna Kör már azt tervezi, hogy a mostani sor mellé egy esztendő múlva majd egy újabbat ültetnek. Az így kialakított alléban, 15-20 év múlva, talán éppen azok a fiatalok járnak majd kézen fogva, akiknek a fákat ültették.

A fasor mellől bíztatónak látszik a holnap és a holnapután.

2010. október 13., szerda

MÉDIAFÜGGETLENSÉG — ÁLOM VAGY VALÓSÁG?

Az elmúlt két nap majd’ minden médium, politikusok és értelmiségiek sora hallatta hangját a közszolgálati média „hatalom alá gyűréséről”, az ORTT utódszervezeteként esküt tett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsáról. Elhangzott az, hogy tagjai inkompetensek, mert nem felelnek meg a törvényben előírt követelményeknek (egyiküknek sincs többéves vezetői tapasztalata valamely médiumnál).

A parlamenti ellenzéki pártok vegyesen reagáltak a választásra. Az LMP kivonult, a szocialisták tiltakoztak az antidemokratikus eljárás ellen, sőt még Brüsszelben is azt hangoztatták, hogy „a FIDESZ letarolja az egész magyar médiát”. Érdekes, a Jobbik nem nagyon hallatta hangját.

Önálló közmédia — közszolgálatiság?

Gondolkodjunk el egy pillanatra. Mindenekelőtt a közszolgálatiságról, az úgynevezett közmédiumok függetlenségéről, általában a sajtószabadságról.
Keresgéltem fogalmat, meghatározást és érdekességekre bukkantam. Például az 1990-ben – tehát a rendszerváltás után – kiadott Akadémiai Kislexikonban nincs ilyen címszó, de még a hozzá kapcsolható címszók alatt sem.
Kezdjük ez utóbbival. A Magyar Nagylexikon 15. kötetének 733. oldalán már szerepel egy általános meghatározás:
„sajtószabadság: az államok alkotmányaiban (állampolgári jogként), ill. a nemzetközi dokumentumokban, szerződésekben (emberi jogként) megfogalmazott politikai szabadságjog. Biztosítása a demokrácia érvényesülésének záloga. (még → szólás- és sajtószabadság).
Jöjjön hát a „még” : A Magyar Nagylexikon 16. kötet 874. oldal:
„… a legtöbb állam belső jogában, mind a nemzetközi jogban elismert és garantált… (politikai) szabadságjog, amely kivívása a polgári forr.-ak egyik fő célkitűzése volt. Biztosítása a demokrácia érvényesülésének záloga. A sajtószabadság tagadja a →cenzúrát, a sajtószervek és az élőszóban, nyomtatásban v. elektronikus úton megjelenő sajtótermékek, megnyilvánulások előzetes hatósági jóváhagyáshoz kötését, és alanyi jogosultságot jelent ahhoz, hogy a sajtó, ill. annak munkatársai az alkotmányosság keretei között korlátozástól mentesen információkat gyűjthessenek, közhatalmi és egyéb befolyástól mentesen nyújtsanak tájékoztatást, és adhassanak közre véleményeket, gondolatokat… A jelenleg hatályos sajtóról szóló törvény a többször módosított 1986. évi. II. tv. …A sajtójogon kívül a ~ lehetővé teszi minden gondolat és vélemény szóbeli és írásbeli közlésének teljes és korlátlan szabadságát az alkotmányosság biztosította keretek között, ill. a cenzúra tilalmát. A ~ jelentéstartalma az elektronikus média, a kommunikáció tömegessé válása nyomán jelentősen kiterjedt. A ~ való visszaélések ellen az egyént és a közösséget védelem illeti meg. Így a ~ra való hivatkozás nem igazolhatja a törvényes rend felforgatására irányuló, az állam nemzetközi érdekeit v. az állampolgárokat megillető személyiségi jogokat sértő megnyilvánulásokat.”

Eddig az idézetek. de nézzünk egy kicsit a gyakorlat felé is. A médiában dolgozók nehezen viselik, ha korlátozzák őket. Korlátozzák őket abban, hogy kifejtsék véleményüket, szabadon tájékoztassák olvasóikat, nézőiket. Úgy adják át az általuk megszerzett információkat, hogyan azt maguk etikusnak és tényszerűnek tartják.
Ugyanakkor a médiatulajdonosok pedig arra törekednek, hogy saját médiumaik azt a világképet, általános véleményt jelentessék meg, amelyek – hangsúlyozottan közvetve, de – érdekeiket szolgálják.
Így a média munkatársainak „szabadsága” addig terjed, amíg az nem veszélyezteti a tulajdonos(ok) érdekeit és saját egzisztenciális létüket. Mert ha a munkatárs (újságíró, szerkesztő) nem a lap (műsor) profiljának megfelelő anyagot akar megjelentetni, finoman lebeszélik erről. Először csak azzal, hogy az „nem illik a lapba”. Ha nagyon sokat erősködik, hogy mégis, vagy ez az eset többször megismétlődik, nagyon könnyen a kapun kívül találja magát.
Hasonló az eljárás, ha egy médium tulajdonost vált. Nem az a lényeg, hogy a szerzői, szerkesztői gárda eddig hogyan teljesített, hanem az, hogy az új tulajdonos (vagy annak képviselője) mennyire bízik a „régi csapatban” vagy mennyire kívánja bevonni az általa favorizáltakat. Ilyenkor bizony nagy a fluktuáció. Eddig sikeres emberek kerülhetnek utcára.
Ezt persze minden „sajtómunkás” el akarja kerülni, így egy bizonyos mértékben meg kell alkudnia a kialakult helyzettel.
Az egzisztenciális megalkuvás pedig előbb-utóbb elvezet a teljes elvtelenséghez. (Tisztelet a kivételeknek, amelyből egyre kevesebb van mai közéletünkben.) Így fordulhat elő, hogy korábban egy markánsan baloldali szerkesztőségben dolgozó munkatárs lassan a szélsőjobboldali sajtó meghatározó személyisége lesz.
A szabadság tehát csak elmélet és látszólagos. Egy régi barátom mondása szerint:
„Ez egy szabad ország! Szabad emberek azt teszik, amit szabad!”

A közszolgálatiságról

Ebben a témában mindenki a BBC-t emlegeti a legendás etikai kódexével. A baj csak az, hogy például a magyar közszolgálati média és a BBC annyira hasonlítható össze, mint mondjuk egy Maserati és egy Velorex.
Amíg brit mintaképünk hátterében olyan lényeges garanciák vannak – amelyek nálunk még nyomokban sincsenek vagy csak alig –, mint a közel három évszázados polgári demokrácia (vö.: angol gyep) vagy a parlament által, feltételek nélkül biztosított büdzsé. Ez az anyagi és politikai függetlenség biztosítja azt a közszolgálatiságot, emelyet a BBC képvisel és gyakorol.
A hazai közmédiumok a rendszerváltás óta nem teljesítik azt, amit az átlag magyar állampolgár vél a közszolgálatról. Ezt úgy lehetne röviden összefoglalni, hogy a közszolgálati média adjon a napi eseményekről politikamentes tájékoztatást. A kommentárokat kezelje külön, hangsúlyozva, hogy az az adott személy, tisztségviselő vagy politikai párt véleménye.
Feladata továbbá – nem utolsó, hanem első sorban –, hogy mutassa be és tegye közkinccsé a magyar kulturális értékeket. Lehetőleg a legszélesebb spektrumban, világnézeti hovatartozástól függetlenül.
Ez alatt azt értjük, hogy a magyar kultúra része és integráns eleme az is, amit némely konzervatívok és szélsőséges elemek kitaszításra méltónak tartanak. De integráns része az is, amelyet a másik oldalon fogadnak fanyalogva, vagy elhallgatásra ítélnének.
Az elmúlt rendszerben megtapasztaltuk azt, hogy miként működik a cenzúra. Megtapasztaltuk azt is, hogy ideológai alapon nem jelenhetett meg évtizedeken keresztül irodalmáraink egy része (Márai, Wass Albert, … folytathatnánk a sort).
A mostani Média Hatóság felállítása azt a veszélyt hordozza magában, hogy jogköreivel élve kiszoríthat médiumokat a nyilvánosságból pusztán politikai (és a mögötte húzódó gazdasági) okok miatt. Teljes egészében uralja a közmédiumokat, anyagilag és szervezetileg. Azaz annak juttat támogatást, akit arra méltónak tart, azt foglalkoztatja, aki azt kiérdemli.
Aki pedig nem felel meg magasabb erkölcsi értékének (ami egy teljesen definiálhatatlan kritérium), azt szankcionálja.
Ez pedig nem más, mint a cenzúra puha visszatérése, és egy pártállami médiairányítás feléledése.

2010. október 12., kedd

HELYEZKEDÉSEK — FURCSA KOMÉDIA A BALOLDALON

Napok óta tart a találgatás és a nyilatkozatok, sajtóközlemények özöne a baloldalon. Az MSZP különböző szintű vezetői szólalnak meg. Ez még nem is lenne baj. A probléma az, amit mondanak.

Politikusok szavatossági ideje, rosszallás testületi döntések miatt… és még folytathatnánk.
Az MSZP kiütéses vereséget szenvedett 2010-ben mind a parlamenti, mind az önkormányzati választásokon. Ez tény.
Jobb esetekben a vereséget szenvedő politikai párt összehívja kongresszusát, a teljes vezetőség lemond, ezzel is jelezve, hogy beismeri a kudarcot, és lehetőséget ad arra, hogy a sikertelenséghez vezető politikáját felülvizsgálhassák. Nem ez történt. A kép kívülről úgy fest, hogy adott egy súly nélküli parlamenti frakció, élén a párt – szintén súlytalan – elnökével és a listáról bejutott (a régi pártvezetést reprezentáló) képviselőkkel, valamint adott a párttagság, amely különböző fórumokon és internetes felületeken egyre ingerültebben követeli, hogy legyen már a baloldalnak valami épkézláb politikája, amely mögé esetleg fel lehet sorakoztatni a kiábrándult, de még baloldali szimpatizánsokat, választókat.
A szakadék mélyülni látszik a párt és a választói bázis között. Mit sem segít ezen, hogy a párt mostani elnöke szerint – milyen mélyenszántó gondolat – a „terepre kell menni”, meggyőzni a népeket.
Szánalmasnak látszik – a kívülálló számára kicsit visszatetsző is –, ahogyan a szegedi polgármester fényezi magát. Kétségkívül az egyik legkomolyabb sikert érte el városában, de azért ez nem menti sommás véleményét.
Úgy látszik, hogy az MSZP politikusai – hangsúlyozottan a vezetői és nem a tagsága – még mindig nem fogta fel, hogy a politikai játéktér margójára szorították őket. Sajnos ebben azok is osztoznak, akik sikeresnek mondhatják magukat az önkormányzati választásokon. Az ő sikerük csak azt mutatja, hogy helyben képesek voltak megőrizni hitelességüket, így kaphattak bizalmat szűkebb pártiájukban.

Fel kell állni

A pártnak most lehetősége van újra építkezni. Ehhez azonban az kellene, hogy lehántsák erről a munkáról a parlamenti frakciót. Az vegyen részt – nagyon korlátozott lehetőségeit kihasználva – a törvénykezésben, és ne foglalkozzon a párt újjáépítésével.
A párt szervezeteinek pedig minden eszközt igénybe véve – a még meglevő támogatók szellemi, szervezeti és anyagi forrásait felhasználva – arra kell törekednie, hogy a ciklus harmadik harmadára kidolgozzon egy koherens társadalomképet, és azt eljuttatva a választókhoz, újjáépítse társadalmi bázisát.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb problémája volt, hogy az MSZP nem igazán tudta megszólítani a fiatalabb korosztályokat. Ma a társadalomban a 18-30 éves korosztály általában apolitikus. Teszi ezt egyrészt önvédelemből, másrészt pedig undorból. Nincs számára olyan politikai erő a palettán, amelyet érdemes támogatnia. Ezt a potenciális szavazóbázist kell megnyernie a baloldalnak azzal, hogy a 21. századra jellemző modern és közérthető politikai alternatívát képes felmutatni a fiatalok részére. Olyan politikát, amely nem az elmúlt század kétes – jobb és baloldali, félre és torzítva magyarázott – hagyományaira épül, hanem napjaink és a jövő globális és européer valóságára.
Persze könnyű mindezt így – az íróasztal mellől – előadni. Ám bocsássa meg mindenki a blog írójának, ha ezt így látja. Így látja, mert a tények ezt támasztják alá. Az a „Hirig Ferdinánd emlékverseny” – részleteket lásd Moldova Györgynél –, amely ma folyik az MSZP háza táján, szánalmas és mindenre alkalmas csak arra nem, hogy a baloldal visszaszerezze korábbi társadalmi presztízsét.

Mások

A baloldalon nem csak az MSZP van, hanem számos más kisebb csoport, pártocska. Mindegyik azt gondolja magáról, hogy az „igazi baloldaliság” letéteményese. Így e kis csoportok közötti párbeszéd igen korlátozott. Egyikük-másikuk el is utasítja a párbeszédet, a parlamenti baloldali párttal való együttműködést, mondván ez utóbbi nem képviseli a baloldali értékeket.
Ezeknek a csoportocskáknak a közös jellemzője, hogy a marxizmus ortodox szárnyát képviselik, politikai gyakorlatuk mintája pedig a késő-kádárkori Magyarország, a létező szocializmus letűnt világa.
Más pártocskák pedig megkísérlik ötvözni a hagyományos – és meghaladott – marxizmust más aktuális politikai ideológiával (például a zöld, ökológiai elméletekkel) vegyíteni. Sikereik a sikertelenséggel mérhetők. Nem képesek azt a bizonyos „láthatósági és hallhatósági” küszöböt átlépni, amely alapját adhatja annak, hogy a választók támogathassák őket.
További jellemzőjük e csoportoknak, hogy a mai infokommunikációs világban – ahol minden azon múlik, hogy az üzenetet el lehet-e juttatni a célközönség nappalijába – nem áll rendelkezésükre a működéshez és hatékony tevékenységhez, megjelenéshez szükséges források összessége. Így pedig még a támogatástól és esetleges szponzorációtól is elesnek, hiszen nincs ma komoly támogató, aki egy eleve vesztesnek látszó játszmába invesztál.
Mindezeket figyelembe véve – 2010 októberében – úgy látszik, nincs más út a baloldal számára, mint az újjáépítés, a legszélesebb körű összefogás, amely azt feltételezi, hogy ki lehet alakítani a legkisebb közös többszörös mentén egy kompromisszumot. Csak e kompromisszum az, ami a siker lehetőségét magában rejti. Ám ehhez félre kellene rakni vélt vagy valós presztízseket, előítéleteket.
És ez utóbbiban szkeptikus vagyok.