2010. november 7., vasárnap

EGY BETEG AKIT (AMIT) MEG KELLENE GYÓGYÍTANI

A napokban kórházban jártam. A Jánosban. Látogatóban, az egyik rokont ért kisebb baleset. Ahogy ballagtam végig a komplexumon, nézegetve a pavilonokat elfogott a szomorúság. Ez a kórház valahogy magán viseli a hazai egészségügy összes tünetét. Lepusztult épületek, látszik, nem jut pénz a karbantartásra. A régi szép ablakkeretektől pereg a festék. (Láthatóan több éve nem láttak már ecsetet.)
A pavilonok klinkertéglái itt-ott hiányosak, némely épületről lehullóban a vakolat. A falakon az eldugult esőcsatornákból kiömlő víz nyoma.
Az épületeken belül a toldás-foldás. Valahogy mintha 30-50 évvel lépnénk vissza az időben, amikor belépünk az épületekbe. Lehangoló.
A gyógyító munka egy másik kérdés. Azzal nem foglalkozom – egyrészt laikus vagyok ebben az ügyben, másrészt pedig az orvosok és az ápolók a betegek ellátásáért ilyen körülmények között is megtesznek mindent, ami tőlük telik.
Mindezek ellenére a külső szemlélő számára az egészségügy beteg.
Mi lehet a baja?

Hatáskörök, tulajdonviszonyok és finanszírozás.

Állítólag örökültünk az ancien rezsimtől egy működő egészségügyet. Vannak, akik már 25 évvel ezelőtt is azt mondták, hogy túlméretezett. Vannak, akik azt a nézetet képviselik, hogy mégsem. Nem a feladatom, hogy ezt a vitát eldöntsem.
Sok tény azonban látható, tudható. (Mert az adatoknak utána lehet nézni némi kutakodás után az interneten.)
Az Egészségügyi Minisztérium (Ma már integrálva a nemzeti Humánerőforrás Minisztériumába) honlapján sok adathoz juthatunk, ám ezek átböngészése is csak azt az érzésünket erősíti, hogy ebben a nagy elosztórendszerben iszonyatos káosz leledzik.
Tekintsük át a hatásköröket. A minisztérium alárendeltségébe több – egész pontosan kilenc – országos hatáskörű szervezet tartozik. Továbbá kilenc országos gyógyító intézmény. Három országos egészségügyi szakmai szervezet felett diszponál, és tizenegy országos egészségügyi szakmapolitikai intézetet tart irányítás alatt.
Ezeknek az intézményeknek a finanszírozása a minisztérium költségvetésének fejezetei között jelenik meg, egyben azt is jelenti, hogy tulajdonosuk az állam.
Ugyanakkor ez csak tizenegy ellátóhelyet (a nagyközönség számára egyszerűbben kórházat) jelent.
A többi kórház a különböző szintű önkormányzatok tulajdonában van. (Budapest, városok és megyék) Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy ezek a „tulajdonosok” egyedül felelnek tulajdonukban levő egészségügyi intézményekért.
A gyógyító tevékenység finanszírozása ugyanis az OEP dolga. Azaz a korházban folyó gyógyító tevékenyéggel kapcsolatos kiadásokat az egészségpénztár fedezi. Ebben az összegben benne foglaltatik minden költség, amely az az adott tevékenységgel összefügg. (Érzékletes példa: ha valakinek kiveszik a vakbelét, akkor a finanszírozásban bene van a műtőhasználattól a mosatáson át az asszisztensek bérköltségéig minden, az utógondozás stb.) Ezt az összeget a pénztár egy – szakmai szervezetek által megállapított – pontrendszer (és kódrendszer) alapján folyósítja az intézménynek. A fenti példát folytatva, ha ez a vakbélműtét „x” pontba kerül, aminek „y” forint a vonzata, azzal, utófinanszírozásként, az adott kórház gazdálkodhat.
Más a helyzet azonban a tulajdonos oldaláról. A tulajdonosnak kell fizetnie minden, az intézmény dologi fenntartásával kapcsolatos költséget. Ez jelenti az épület karbantartástól, a státusban levő alkalmazottak fizetésén át a műszerezettséget, a műszaki fejlesztést és felújítást.
Ezt a költséget a tulajdonosnak – önkormányzatnak – az éves költségvetése és az állami önkormányzati támogatás terhére kell állnia.
Amennyiben az önkormányzatnak erre nincs elegendő pénze, úgy abban a kórházban elmaradnak a felújítások, nem jut modern műszerekre, lepusztul az intézmény.
Ennek a több lábon állásnak és finanszírozási rendszernek van egy nagyon nagy hibája. A rendelkezésre álló forrásokat nem hatékonyan, hanem igen pazarlóan használja fel. Egyrészt a különböző közbülső rendszerek (megyei városi apparátusok, pénzügyi és üzemeltetői szerveztek) fenntartása is komoly összegeket emészt fel, amelyek soha nem jutnak el a gyógyító intézményekhez.
Így aztán egészen extrém példák és gyakorlat alakulhat ki. Például egyik kisvárosunkban a kórház pályázati úton és egy cég segítségével hozzájutott egy csúcstechnikát képviselő diagnosztikai berendezéshez. Ehhez a berendezéshez már speciális ismeretek szükségesek. Az azokkal dolgozó személyzet kiképzése is jókora summát emésztett fel. A berendezés azonban egy év után nem üzemel. Nem, mert lejárt a gyártói garancia, és az időszakonként szükséges szervizköltségre nincs forrása az önkormányzatnak. Elküldték a személyzetet is, hiszen ha a gép nem üzemeltethető, akkor nem fizetik őket sem.
Ez a példa mutatja, hogy a rendelkezésre álló anyagi források felhasználása sokszor bizony haszontalan.
Azt látni kell, hogy az egészségipar – diagnosztikai eszközök, egyszer használatos eszközök – bizony komoly összegekbe kerülnek. Másik tulajdonságuk, hogy igen hamar elavulnak, erkölcsileg amortizálódnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatók, hanem igen gyorsan jelenik meg a következő generációs műszer, amely már sokkal nagyobb teljesítményű, pontosabb diagnózist tesz lehetővé. Ez pedig egy folytonosan megújuló csapdahelyzet, a tulajdonosnak mindig újabb és újabb megoldandó problémát generál.

Lehetséges-e megoldás?

Valószínűleg igen. Csakhogy ezek a megoldások nagy-nagy érdeksérelmekkel járnak. Sértik az önkormányzatok, az országos intézmények és hatóságok valamint – és nem utolsó sorban – az egészségügyi alkalmazottak, továbbá bizonyos mértékig, a betegek érdekeit is.
A magyar egészségügyi ellátás háromszintű.
A legalsó szint a háziorvosok szintje, akik általában szerződéses viszonyban látják el a polgárok alapellátását. (A szerződést az adott önkormányzat köti a saját terhére.)
A második szint a szakorvosi ellátás, ahol a speciális ellátást (ambulanciák) kapják meg a rászorulók.
A harmadik szint a kórházak rendszere, ahol az akut és krónikus ellátást kapják meg az arra szorulók.
Ez egy feleslegesen túlbonyolított és pénzfaló rendszer.
Minek oda rendelőintézet, ahol 300 méteren belül ott a kórház. A szakorvosi ellátásnak minek külön intézményrendszer, amikor azt a kórházak működésébe integrálni lehet (emergency room), lásd ÁEK.
És persze folytathatnánk még a párhuzamosságok összefonódó útjait és szétágazó mellékvágányait. Minden esetre az látszik, hogy ez a rendszer hosszú távon nem fenntartható. Sem szervezetileg, sem anyagilag. A rendszerben elfolyó pénzek egyes szakértők szerint elegendőek lennének egy hatékony és 21. századi magyar egészségügy fenntartására.

A kormánynak most rendelkezésére áll egy széles körű felhatalmazás. Most élhetne ezzel. Felülemelkedve minden egyéni és csoportérdeken, rendbe tehetné az egészségügyet. De a hírek szerint nem fogja.
Már csak ezért sem, mert olyanokat kíván megbízni ezzel a munkával, akik maguk is abban érdekeltek, hogy az áttekinthetetlen rendszer fennmaradjon. Mert a kaotikus rendszerből elég sok magánjövedelmet lehet kivenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése