UTAK KERESÉSE – KIUTAK?

Az embert körülveszik mindenféle habitusú, tulajdonságú emberek. Ezek a közeli ismerősök, barátok, rokonok és – ahogy Gerald Durrell írja – egyéb állatfajták. Számos ellentétes tulajdonságuk van. Az egyik tehetős, a másik kis jóindulattal mondható gazdagnak, a harmadik nyugdíjas, meg a negyedik is, és még folytathatnánk. Az egyik aktív, örökmozgó, a másik inkább a hobbyjának él, a harmadik éppen élete nagy projektjét fejezi be. Az egyikük politizál, a másikuk csak külső szemlélő a közéletben, a harmadik állandóan morog valami visszásság miatt, a negyedik csendes kajánsággal figyeli a világot, mintegy felülről.

Szóval nagyon különbözőek. Mégis van bennük valami, ami összeköti őket. Ez pedig az, hogy megették kenyerük javát. Ahhoz a generációhoz tartoznak, akik születése az 1950-es dátumhoz köthető – van, ki kicsivel korábban, van, aki kicsit később látta meg a napvilágot –, akik megéltek egyet, s mást az elmúlt hat évtized alatt. Összeköti őket egy közös etikai szál is. mindannyian elkötelezett hívei a társadalmi szolidaritásnak. Ebben ugyan már vannak markánsabb nézetkülönbségek, főleg annak mértékét és az egyéni részvételt illetően, de a fő elvekben azért egyetértenek.

Neveltek gyerekeket, ezek egy része már felnőtt, éli a maga életét, csak kevés olyan utódról kell gondoskodni, akiknek még tanulniuk kell.

Megtalálták helyüket húsz évvel ezelőtt is. Nem omlottak magukba – mint sokan akkoriban –, amikor kiszaladt alóluk a biztos talajt jelentő munkahely. Álltak a saját lábukra vagy megtalálták azt a lehetőséget, ahol boldogulni tudtak. Nem adták fel, inkább – közel a negyvenhez – felálltak, és valami másba, újba kezdtek.
Ez az újrakezdés tudatos volt. Belátták: ami volt, az már nem jöhet vissza, és az új körülményeket és követelményeket minél előbb el kell sajátítani, ha jutni akarnak valamire.

Új utak

E hosszas bevezető csak azért szükséges, hogy megérthessük, és elhelyezhessük egyikük kicsit szomorkás, de komoly megjegyzését. Új utakat keres. Ám nem itthon. Hirtelen letargiájának okait feszegettük. A válasz lakonikus volt és – valljuk be őszintén – nem is minden valóságtartalom nélküli.
Úgy véli, az az általános – politikai, gazdasági és morális – állapot, ami napjaink Magyarországát jellemzi, nem igazán kedvez a nyugodt, kiegyensúlyozott nyugdíjas éveknek.
Az állandó bizonytalanság, a politika minden beborító burjánzása szépen, folyamatosan és megállíthatatlanul mérgezi mindennapjaink valóságát.
Barátom azt határozta el, hogy pénzzé teszi mindenét – cégét, házát, egyéb ingatlanjait –, amit egy élet alatt felhalmozott, és elhagyja az országot.
Hiába az érv, hogy gyakorlatilag minden ide köti: a táj, a nyelv, a barátok és ismerősök.
Mindent felsoroltunk, ami lehetséges, minden érvet, szépséget és kapcsolatot.
Úgy látszik a döntés nem nagyon másítható meg. „Élhetetlen az ország” – dünnyögi maga elé. Akkor már az is jobb, ha egy teljesen idegen környezetben, de nyugodtan élhetek. Majd lesznek más ismerősök, megszokja az ember az idegen nyelvet is – mondja, majd legfeljebb megmosolyognak az akcentusom miatt – teszi hozzá.
De nem leszek annak kitéve, hogy bármilyen indokkal kiforgassanak javaimból, és a bíróság is nekem ad igazat, ha ezt bárki megpróbálja.
Nem igazán tudtunk az előbbieknél többet érvelni. Felnőtt ember, képes átgondolni döntését, és annak következményeit.

Egy dolog azonban elgondolkodtatott

Számos ismerősöm van, aki – vagy akinek a gyerekei – a határon túl próbáltak szerencsét, mert itthon nem jutottak előbbre. Hiába végeztek iskolákat, egyetemet, nem találtak munkát, nem voltak képesek önálló egzisztenciát teremteni. A fiatalok esetében a felkerekedést, az új élet kezdést még meg is értem. Kisebb a horgony. Nincsenek még olyan mély kapcsolati rendszerek, amelyek gátolnák mobilitásukat. Tudásuk, értelmességük a biztosíték arra, hogy nagy valószínűséggel megállják a helyüket idegen körülmények között is.
Nekik csak szurkolni lehet, hogy legyenek sikeresek, váltsák be elképzeléseiket valósággá.

Már az idősebb korosztály is

Hallottunk arról is az elmúlt évtizedekben, hogy nálunk boldogabb és szerencsésebb – és főleg gazdagabb – országok idős polgárai, nyugdíjuk biztonságát élvezve szebb és kényelmesebb környékre költöznek. Sok brit költözött a spanyol tengerpartra, Ibiza lassan német anyanyelvű lesz, de Görögországba is számos nyugdíjas telepedett át Nyugat-Európából, élvezni a tengert és a mediterrán időjárást.
Nálunk ez elsősorban azért nem vetődött fel, mert bizony a hazai nyugdíjak még az éhenhaláshoz is kevesek a határon túl. Az anyagiakon túl persze az is az okokhoz tartozik, hogy a magyarok idősebb korosztálya nem tartozik a mozgékonyak közé. Nem arra gondolok, hogy nem utazik (utazott) el akár a világ másik felére, mint turista, hanem arra, hogy nehezen hagyja el gyökereit. (Gondoljunk a közmondásra: Öreg fát nem lehet átültetni.)
Ám ha tömegessé válik ismerősöm életérzése és gondolkodása, az azért jelent valamit.

Tényleg olyan élhetetlen ez az ország?