2011. március 25., péntek

A MAGYAR SAJTÓ — SZEREPZAVARBAN

A sajtó szabadságáért való aggódástól hangos mostanában a hazai és a nemzetközi közvélemény (vagy annak demokratikus része). Mégis, mintha ez az aggódás magát a sajtót – és annak munkatársait meg sem érintené. Sőt!

A MUOSZ nem olyan régen felmérést végzett a sajtómunkások körében. Mondjanak véleményt maguk — magukról. Az eredmények – a legfinomabb fogalmazással is – sajnálatosnak nevezhetők. Egyrészt megmutatja azt, hogy az újságírók többsége semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy valamely irányba elkötelezett.
Az, hogy egy író ember elkötelezett, önmagában valóban nem jelent semmit. Mindannyian így vagyunk vele — jómagam is.
Ám ez nem gátol meg abban, hogy a tényeket – amelyekről írok – lehetőleg elfogultság nélkül, több oldalról vizsgálva jelenítsem meg. Persze nézőpontom – már csak saját szubjektumom miatt – valószínűleg tükrözi azt az elvet, amelyet magaménak tekintek, de csak ez nem lehet a vélemény meghatározó eleme.
Dagályos egy kicsit ez a bevezetés. Mindez csak azt a célt szolgálja, hogy érthetővé tegye a mondanivalót.

A mondanivaló pedig súlyos. A magyar sajtó megosztottsága és szerepzavara.
A demokráciákban a sajtó különleges helyet foglal el a hatalom és a nyilvánosság között. A sajtó feladata, hogy rávilágítson a hatalom működésének minden szegmensére. A jóra és a rosszra egyaránt. Ez a sajtó ellenőrző szerepe. Információknak és nyilatkozatoknak néz utána, a nyilvánosság elé tárja. Lehetőleg objektíven, elfogultság és magánvélemény nélkül. (A publicisztika talán a kivétel, az egy más műfaj — ott megengedhető az elfogultság, ám ennek minden ódiumát vállalni kell.)
Az olvasó – vagy médiahasználó – majd eldönti, hogy milyen reakcióval válaszol az elé került információra.
Ma az írott és elektronikus sajtó kétségtelenül végletesen megosztott. Megosztott ideológiailag, pártállásra való tekintettel. A két nagy tábor tagjai egymást nem kollégáknak, hanem – pártbéli mintát követve – ellenfélnek, néha ellenségnek tekintik egymást. És olyan stílust is használnak.

A legutóbbi idő egy hírével és azok interpretációjával támasztom alá mondanivalóm. Március 24-én, csütörtökön az MSZP vezetése „részországgyűlést” tartott Kazincbarikán. Tanulságos, ahogyan ezt a különböző írott sajtó és internetes portálok – a televíziókról nem is beszélve – bemutatták az eseményt. Nem idézem ide szó szerint a megjelent anyagokat, csak a linkeket szerepeltetem.
Magyar Nemzet, Népszabadság, Index, Magyar Hírlap
Ha valaki veszi a fáradságot, és végig olvassa a cikkeket, érdekes összehasonlítást tehet, már csak a szóhasználatot illetően is.
Mindez azt is mutatja, hogy a munkatársak – tisztelet a kivételnek – saját elfogultságaikat is belefoglalják írásaikba. Ez pedig nem tesz jót a sajtó hatalmat ellenőrző szerepének, mert egy nagyon lényeges tulajdonságtól fosztja meg magát: a hitelességtől.
A tudósító így az olvasók tudatában tulajdonképpen nem más, mint egy pártkatona, akinek a feladata megjeleníteni az adott politikai erő véleményét egy eseménnyel kapcsolatban.
Ez pedig nem az a szerep, amelyet a polgári demokrácia a sajtóra ró. Nem a hatalom bizony mértékű ellenőrző intézménye, hanem annak ilyen vagy olyan kiszolgálója vagy hivatásos ellenzője. Ez a szerep pedig attól függ, hogy éppen melyik politikai erő van hatalmon. Hol ellenzéki, hol kormánypárt. De így semmiképpen nem semleges és hiteles.
Pontosabban fogalmazva: a maga módján hiteles, mert az adott politikai erőt híven képviseli.
A semlegesség azonban nem mondható el róla. A semlegesség pedig előfeltétele annak, hogy a hatalomról kritikát mondhasson.
Folytathatjuk e kis lamentációt azzal, hogy a magyar sajtó tulajdonképpen soha nem volt szabad, a szó szoros értelmében —néhány üdítő évet kivéve. A létező szocializmus cenzúrája a durvából a szelíddé változott, ám attól még cenzúra maradt. A rendszerváltás sajtószabadsága két-három év alatt elenyészett. Lapok szűntek meg, átalakult tulajdonosi szerkezetük. A redakciók munkatársai pedig ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint néhány évvel azelőtt. Ugyanúgy fenyegetettek lettek egzisztenciájukban, mint korábban. Csak most nem politikai okokból, hanem a tulajdonos vagy tulajdonosi kör által.

A megélhetés és az egzisztenciális biztonság pedig nagy érték. Még nagy kompromisszumot – sokszor az elfogadhatatlant – is meg lehet kötni érette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése