SULIBALHÉ

Balhé van a suliban! Az udvaron a szép őszi napsütésben a felsősök között egy kis alsós, talán negyedikes, toporzékol és kiabál. A nagyok csak nézik. Kicsit fentről lefele – hiszen a nyolcadikosok nagyon megnyúltak a nyáron, ez már a pubertás jele –, és láthatóan nem nagyon értik, hogy mi a fenét duzzog a kicsi, miért vág a fejükhöz mindenféle sületlenséget.

Pedig ismerik. Már azóta, hogy betette a lábát az iskolába. Igaz, akkor ők voltak alsósok, éppen átléptek a felső tagozatba. megesett a szívük a kis megszeppent emberkén, aki idegenül nézelődött a számára teljesen új körülmények között. A családi élet langy melegéből került a követelményeket szigorúan számon kérő iskolába.
A kicsi eleinte jó nebuló volt. Rendesen tanult, igyekezett elsajátítani mindazt, ami az iskola sajátja volt: az értékrendet, egymás becsülését, a munka értékét, és még sok minden más tulajdonságot, többek között a demokráciát.
A nagyok – akik akkora már felső tagozatosok lettek – hóna alá nyúltak a kicsinek. Ha elvesztette az uzsonnáját – mert azért valljuk meg, elég rendetlen volt – kisegítették egy-egy szelet csokival, meghívták a suli büféjébe egy üdítőre. Ott tudta meg például, hogy a büfés néni rendes, mert ha elfogy a zsebpénz, akkor hitelez néhány üdítő vagy szendvics erejéig.
Aztán, a negyedik végén, a kicsi valahogy megváltozott. Már nagynak érezte magát! Új gondolatai támadtak. Nem is tanult már olyan jól. Fennen hangoztatta, hogy az iskola értékeinél van jobb. Azok már idejét múltak, ő kitalált valami egészen újat!
A nagyobban csak hallgatták, és megpróbálták meggyőzni, hogy téved. Magyarázták, hogy az iskola értékrendje jó, mindaz, amit megtanultak a javukat szolgálta. Az egymáshoz való viszonyuk megerősítette őket.

Mondták neki szépen, tagoltan. Megpróbálták a tudást betölteni a kis pukkancs fejébe. Láthatóan nem ment. Még nagy nyilvánosság előtt az iskolai fórumon is ellentmondott mindenkinek, hirdetve saját ostobaságait.
Megverni nem akarták. Egyrészt nem fért össze az iskola házirendjével és hirdetett értékrendjével, másrészt a nagyobbak tudták, az erőszak ebben az esetben nem megoldás.
Más eszközökhöz nyúltak. Szóltak a büfés néninek, hogy kérje már el a kicsitől a sok ki nem fizetett üdítő és szendvics árát. Na, lett is nagy sírás-rívás. A hónap elején, amikor még volt valami apanázs a kicsi zsebében, a büfés néni, bizony, behajtotta a korábbi tartozásokat.
Kis erősünk meg ott állt a folyosón, és szomorúan nézegette üres zsebét. Még véletlenül sem fordult meg a fejében, hogy helyzetének saját maga az okozója. Kirohant az udvarra és hangosan – néha meg sem válogatott szavakkal – szidni kezdte a felsősöket, hogy ellopták az uzsonnáját.
Azok meg újra csak nézték a toporzékoló apróságot.
Aztán lassan hátat fordítottak neki.
Az egyik még hátrapillantva odavetette: magadnak köszönheted!