2011. november 12., szombat

TERVGAZDASÁG — GAZDÁLKODÁSI TERV

A világ újra véleményt mondott rólunk. Kormányunkról, annak gazdaságpolitikájáról, eddig megtett lépéseitől. Az értékelést befolyásolta az a politikai környezet is, amelyet a kormány kialakított itt, Európa közepén. A vélemény kialakításában szerepet játszott 2011 első féléve, az uniós elnökség teljesítménye, a hazai törvénykezési gyakorlat továbbá az is, hogy fittyet hányunk minden jóindulatú figyelmezetésre. Ezeket vagy nem veszi tudomásul a kormányzat – tagadja mindenáron –, vagy pedig – és ez a rosszabbik forgatókönyv – meg sem érti.

Ha a szép szó nem használ, akkor jönnek a szankciók. Egyrészt a politikaiak – nem függesztik fel a túlzott deficit eljárást – és a gazdaságiak. Most éppen azokat a forrásokat vonják meg az országtól, amely egyébként mindennapi működéséhez okvetlenül szükséges.
A rendszerváltás idején az egyik legfontosabb gazdasági propagandaszöveg az volt, hogy a tervgazdaság (ahogyan azt a létező szocializmus értelmezte) egy elvetendő módszer, mert a piac mindenhatósága „vezérli” majd a gazdaságot.
Nos, ez az állítás már akkor sem volt igaz, és napjainkban még úgy sem.
A nagy nemzetközi cégek mindegyike bizony közép- és hosszú távú tervekkel rendelkezik, amelyek meghatározzák a stratégiát, a fejlesztést, a piacon való részvétel minden szegmensét. (Elegendő ehhez egy komolyabb marketing vagy menedzsment tankönyvet elolvasni)
A szigorúan tervező cégek pedig egy dolgot nem szeretnek: a kiszámíthatatlanságot és a bizonytalanságot. Ahol ezt tapasztalják – legyen ez politikai vagy üzleti –, onnan kivonják erőforrásaikat, termelő egységeiket elköltözetik. Teszik ezt még akkor is, ha átmenetileg komoly veszteséget kell elkönyvelniük. Filozófiájuk ugyanis egyszerű: jobb a most tervezhető és kiszámolható veszteség, amit a jövőbeli haszonnal fedezhetek, mint a kiszámíthatatlan veszteség.
Ezeket a körülményeket figyelembe véve a hét végén a nagy hitelminősítők kis hazánkat a következőképp sorolták be:
Moody’s Corporation: Baa3; S&P (Standard and Poor’s): BBB-; Fitch Ratings BBB-. Ezek a kategóriák a „még befektetésre alkalmas, de folyamatosan figyelt” besorolást jelentik.
Minden további kategória a már befektetésre nem javasolt (azaz spekulatív, bóvli) kategória.

A kormány reakciói

A kormány teljes egészében visszautasította a nagy hitelminősítők értékelését. Sőt, megkérdőjelezték annak jogosságát, sőt kompetenciáját is. A kormányszóvivő szerint országok minősítésére ezeknek nem is lehetne joguk, hiszen csak vállalatokat minősíthetnének.

A teljes tévedés – vagy félrevezetés – iskolapéldája.

A két szóvivő (a kormányé és a kormányfőé) dolga persze védeni a mundér becsületét. De amikor kapitális oktondiságokat mondanak, akkor helyre kell rakni a dolgokat.
A hitelminősítők olyan gazdasági szereplők, akik segítik a világban jelen levő tőke és tőkeigény kölcsönös kielégítését. A nagy tőkével rendelkező befektetési alapok azonban a 21. század első évtizedére már nem a „gaz tőkések” meghosszabbított karjai, hanem a társadalmasodott tőke mozgatásának eszközei.
És itt egy-két szó a társadalmasodott tőkéről. Ma már a világ legnagyobb befektetői a különböző alapok, amelyek a kisemberek megtakarításait gyűjtik egybe, továbbá a nagy – többnyire multinacionális – biztosító társaságok, amelyek az előzőekhez hasonlóan a kisemberek megtakarításait, nyugdíj és egészség biztosítóit fogják egybe. Az itt felhalmozódó hatalmas összegeknek keresnek biztos és viszonylag stabil hozamú befektetéseket. Ilyenek például az állampapírok, amelyeket egyes államok a saját kiadásaik finanszírozására bocsátanak ki, általában viszonylag alacsony kamatra és hosszú lejáratra (1-15 éves futamidő).

A befektetési alapok felelősek az abban felhalmozott pénzek megfelelő kezeléséért, és hozamáért. Mivel egymaguk nincsenek abban a helyzetben, hogy a globális piac – és annak szereplőit: vállalatokat, multi cégeket, államokat – egyenként figyelemmel kísérjék és értékeljék, így erre szakosodott intézetekhez fordulnak. Az azoktól (a fent említettek egyikétől vagy mindháromtól) kapott információk alapján döntenek arról, hogy tőkéjüket hol helyezik el. Ahol biztos körülményeket találnak, azokat az értékpapírokat megveszik. Ahol a helyzet valamiért bizonytalan, onnan bizony kivonják tőkéjüket – illetve be sem fektetik. Nem kockáztatják adott esetben sok tíz- és százezer ügyfelük megtakarításait.
A kormány szóvivőinek érvelése ezért fals. Hiszen a hitelminősítők a tények és az adatok alapján értékelik a magyar gazdaságot. Az most könnyűnek találtatott. Nem ajánlják a befektetőknek, mert úgy ítélik meg, hogy a gazdaságpolitika nem biztosítja azt, amit elvárnak a befektetők (a stabilitást) és nem látnak semmiféle koherenciát.
A kérdés – persze költői – a továbbiakban csak az: milyen úton halad tovább az ország? Mert ha az eddigi cikk-cakk és kapkodás lesz a jellemző, akkor nem kell sokáig várni – néhány hét, hónap –, és a leminősítés következő fokozatával nézhetünk szembe.
Ez a fokozat pedig már a bóvli. Azaz az ország kibocsátott kötvényeit nem veszik meg, vagy ha igen, akkor hatalmas felárral, ami adott esetben az eredeti kamat szintjét is elérheti. Érthetőbben fogalmazva: a kincstár kibocsát kötvényeket 6 százalékos kamattal. A befektetők ezt azonban csak 10 százalékos áron hajlandók megvenni. Azaz a lejáratkor – illetve a köztes időben a kamatfizetés során – ennyit kell fizetni. Így ugyan nem az Orbán-kormány adósodik el, hanem az őket követőek kerülnek szinte lehetetlen költségvetési helyzetbe.
Persze mindezeket ki lehetne kerülni azzal, ha lenne egy valódi terv arra, hogy a gazdaság teljesítőképességét és hatékonyságát miként lehetne növelni, a költségvetésben hol és milyen mértékű megtakarításokat lehet realizálni.

De ehhez tervgazdálkodás – pontosabban gazdálkodási tervkellene, ami szemlátomást nincs!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése