A BANKOK — AZOK A GAZOK (!?)

Egy kisebb baráti társaság jött össze a hét végén, és a beszélgetés (természetesen) előbb-útóbb a politikára terelődött. Dacára annak, hogy kis közösség tagjait a legnagyobb rossz(jó) indulattal sem lehet FIDESZ-fannak nevezni, mégis az jött le a beszélgetésből, hogy a lakosság legnagyobb részének halvány fogalmai sincsenek makrogazdasági összefüggésekről. Azokról, amelyek meghatározzák mindenapjaikat, amelyek befolyásolják saját életüket és az országét is.

Mielőtt a Kedves Olvasó unottan tovább lapozik, szenteljen egy kis figyelmet az alábbiakra. Csak úgy, hétköznapi fogalmazással vegyük sorra mindazokat a ma már nem egészen igaz állításokat, amelyekkel meg akarnak vezetni minket.

A bankok a bűnösek a mai válságban, mérhetetlen profitéhségük okán, megérdemlik, hogy megadóztassák őket.
Az állítás igaz is meg nem is. De a legnagyobb baj az, hogy ha a bankokról kialakult képet vizsgáljuk, akkor megjelenik legtöbbünk előtt egy általában korpulens figura, akit – rosszabb esetben szivarral a szájában vagdossa a részvények szelvényeit, jobb esetben Dagobert bácsi figurája tűnik fel, akinek a szeme helyén csinos dollárjelek szemléltetik pénzéhségét – nem érdekel más, mint a haszon.

Ez a kép azt erősíti, hogy a bankár – a tőke tulajdonosa – meghatározható személy, akinek temérdek vagyona adja erejét. Csakhogy a modern világban ez már koránt sincs így! A pénztőke ugyanis már nem nagyon köthető konkrét személyekhez. A világ nagy bankjai – a kicsik is – több tulajdonos (részvényes) kezében van. Részvényeik „forognak a tőzsdén, és akár egy nap alatt is gyökeresen megváltozhat tulajdonosi összetételük. A nyilvánosság előtt szereplő „bankárok” egyébként nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak (menedzsment), akiknek a feladatuk, hogy a befektetők (részvénytulajdonosok) és a betétesek pénzét a legnagyobb gondossággal és haszonnal forgassák.
És itt jutunk el egy másik összefüggéshez. A nagy bankok tőkéjükhöz képest sokkal nagyobb (többszörös, több százszoros) összegeket kezelnek, forgatnak ügyfeleik megbízása alapján.
Ezek között az ügyfelek között magánemberek (Józsi bácsi, a maga folyószámlájával és kis megtakarításával) és nagyobb összegeket gyűjtő alapok szerepelnek. Az utóbbiak, például egy nyugdíjpénztár, egészségbiztosító pénztár az általa gyűjtött befizetéseket „forgatja” a bankok közreműködésével. Ezek általában hosszúlejáratú befektetések – nem ritka a 30-40 éves futamidő –, amelyek azt az anyagi alapot testesíti meg, ami alapján, majd a jövőben, emberek tíz és százezreinek fizetik majd a nyugdíját, egészségügyi ellátását. Itt különös felelősség hárul az alapkezelőkre és a bankokra. Hiszen ebben az esetekben polgárok tömegeinek egzisztenciális biztonságát kell garantálniuk.

A tőke társadalmasodása

Nehezíti a helyzetüket, hogy ezek a pénzösszegek a rendelkezésükre álló pénz többségét teszik ki. Ebből finanszírozzák a hiteleket, ezeket a pénzösszegeket adják oda különböző vállalkozásoknak rövid távú finanszírozásra, természetesen megfelelő kamatteher mellett. A gazdaságban megjelenő pénz tehát nem egyes tőketulajdonosokhoz köthető, hanem magához a társadalomhoz, hiszen ezeket a pénzeket az egyszerű állampolgárok takarították meg. Azaz a forgalomban levő pénztőke hatalmas hányada magától az adott ország polgáraitól származik. Ezt tekinthetjük a tőke társadalmasodásának.

A felelősség



Forrás: VG.hu

 Amikor a bankok tiltakoznak az ellen, hogy különféle adókkal elvonják a „hasznukat”, akkor nem elsősorban azért emelik fel a szavukat, hogy saját – egy részvényre jutó – osztalékukat mentsék, hanem azért, mert mindezek a korlátozások azoknak az alapoknak a hasznát veszélyeztetik, akiknek felelősséggel tartoznak. Ha ezek a nagy betétesek (a fent már említett alapok) kivonják pénzüket egy bankból, az likvid (mozgatható, kihelyezhető) pénz hiányában könnyen csődbe mehet. Mert a saját tőkéje nem elegendő ahhoz, hogy a további üzletmenetet folytassa. A nagy betétesek persze abba a bankba viszik az általuk gyűjtött vagyont, ahol a legnagyobb biztonságban tudják, hiszen szerződésben ezt vállalták ügyfeleikkel szemben. Felelősek az általuk kezelt pénzekkel és azok hozamával kapcsolatban. Kénytelenek elvinni a pénzüket abból a környezetből, ahol az nem megfelelően hasznosul.
Ilyen példa volt Magyarországon a manyup-ok államosítása. Dacára annak, hogy ezzel virtuálisan csökkentette az államháztartás hiányát az így bevont állampapírok tömege (2600 milliárd értékben), ám mégsem jelentett komoly eredményt, mert a bizalomhiány következtében megugró árfolyamok és a CDS felárak rögtön amortizálták is ezeket az eredményeket. A másik hiba pedig az volt, hogy a gazdaságpolitika nem volt elég türelmes. Mondhatjuk azt is, éhes volt. Mert az elkövetkező öt esztendőben a manyup-ok egyre nagyobb mértékben változzák volna ki a kifizetéseket. 2025-re pedig – az eredeti tervek szerint teljesen helyre állt volna a költségvetés nyugdíjkasszája. Nem igazolódott az sem, hogy a magyarországi nyugdíjpénztárak rosszul gazdálkodtak. (Aki ebben kételkedik, ezen a linken nézhet utána a puszta tényeknek.)

Szóval, a lényeg:

Ha a pénzforrásokat mesterségesen szűkítjük – különadókkal, mindenféle díjakkal sarcolják meg őket, akkor a fenti elkötelezettség alapján kénytelenek a hitelezésüket csökkenteni, a kockázatok és növekedő működési terhek miatt a hitelkamatokat növelni. Márpedig egy bizonyos kamatszint felett a gazdálkodónak már nem érdemes hitelt felvenni, mert nem képes kitermelni a kamatokat. Így inkább elhalasztja a beruházásait, nem bővíti a termelést. Nem vesz fel új alkalmazottat, nem növeli azok fizetését.


forrás: KSH

 Így a fogyasztás csökken. A csökkenő fogyasztás azt eredményezi, hogy a ma még termelő vállalkozások megrendelései csökkennek. A csökkenő megrendelés kevesebb bevételt hoz, a túlélés érdekében a vállalkozás munkaerőt bocsát el. Az elbocsátottak kénytelenek megélhetésük biztosítása érdekében kevesebbet fogyasztani. Így kialakul egy ördögi kör, amiből igen nehéz a menekvés, mert minden egyes eleme egymást erősítő kényszercselekvést okoz.
Ha mindezt megértjük, akkor látható, hogy a jelenlegi „unortodox” gazdaságpolitika törvényszerűen viszi az országot a romlásba, hiszen Magyarországon nincs elegendő likvid tőke arra, hogy a gazdaságot felpörgesse. Az a szöveg pedig, hogy a fő „csapásirány” a költségvetés hiányának csökkentése, az mindössze átverés. Nem releváns ugyanis, hogy mekkora a költségvetés hiánya, ha a gazdaság egyébként működik, van fogyasztás, amiből az államnak mindenféle jövedelme keletkezik (ÁFA, SzJA, stb.) A csapda ott van, hogy ez a gazdaságpolitika elérte ugyan a költségvetés hiányának csökkentését, csak közben lebontotta azokat az alapokat, amiből a jövőben bevételei keletkezhetnek. A csökkenő fogyasztás és termelés az adóbevételek drasztikus csökkenését eredményezi. Ez indokolja, hogy az IMF-hez és az unióhoz forduljanak, mert hosszú távon nem lesz finanszírozható az ország.
Ha így folytatják tovább, a gazdasági összeomlás – hiába a tervezett 2,3 százalékos költségvetési hiány – nem sokat várat magára.

Ceterum censeo OV esse delendam!