2013. szeptember 24., kedd

„HA ÉN OKOS EMBER VOLNÉK….”

Egy idézetet szeretnék közreadni ma. Az írás 1937. szeptember 12-én (vasárnap) jelent meg a makói Független Újságban. Aktuálisnak tűnik háromnegyed század távlatából is!
„Ha én okos ember volnék, nem írnám most ezeket a sorokat, és egyáltalán nem írnék ellenzéki lapba. mert ki merné állítani, hogy a mai világban ez okos dolog?
Kis honunk zöldes virányain az új ezredévben egy okos dolog van: egységesen odaállni az egyedül üdvözítő hatalom mögé, zárt sorokban menetelni és gondolkodás nélkül támogatni azokat, aki már másfél évtizede boldogítják a nemzetet azzal, hogy vezetnek, zárt körben, amelybe kívülállónak bejutni oly nehéz, s akik eldöntik, mi a jó, mi a helyes, természetesen a »közérdek« szempontjából. Saját érdekeikről sohasem beszélnek, csak a népet és nemzet érdekeit emlegetik, róluk mondanak ragyogó szónoklatokat, de tenni vajmi keveset tesznek. Közben saját érdekeikről bölcsen hallgatnak. Olyan kiáltó igazságtalanságokról, hogy például Budapesten egy esztendő alatt negyvennel emelkedett a milliomosok száma, hogy túl sokan vannak, akik esztendőnként százezreket vágnak zsebre, míg ugyanakkor százezrek nyomorognak, nem érdemes beszélni. Nem is szabad. Minek népet izgatni?
Hiszen a kör, amelyben ők mozognak, a hatalmasok köre, bizony megvan, s ebből kijutni majdnem olyan nehéz, mint bejutni oda. Mert valaki bukásra áll mint főispán, még lehet jó államtitkárnak, sőt talán még miniszternek is; aki megbukik mint miniszter, még mindig lehet képviselő vagy állami üzem vezetője, hiszen ez a kicsi ország oly szűkiben van okos embereknek, hogy az igazi nagyokat még bukásukban sem nélkülözheti. Azért bizony nem helyes, főleg pedig nem okos dolog ellenzéki lapban álmodozni a magyarnak.
Ha tehát én okos ember volnék, bizony inkább érvényesülni akarnék. S miután annyi eszem csak van, hogy belássam, az érvényesüléshez nem rendelkezem megfelelő képességekkel, nem röstellnék valami jó iskolát keresni magamnak. Olyant, ahol megtanítanak arra, hogyan kell ferdén félrehajtott és fölfelé forduló fejjel, áhítatos arccal, alázatosan ragyogó szemmel felbámulni a méltóságos urambátyámra. …Ahol megtanulhatnám, kinek milyen megszólítás jár, s milyen mélyen kell meghajolni a megszólítás alkalmával. Ahol tökéletesen elsajátíthatnám azt a művészetet, amit a köszönő és tisztelgő bokázás jelent, szóval valami egészen mai, egészen modern, igazi »életiskolájára« volna szükségem, ahol nem divatjamúlt önérzetet, büszkeséget, férfiasságot nevelnek az emberbe, hanem ahol alázatra és fegyelemre tanítják. Hogy ne ágaskodjon az emberben az önérzet akkor, amikor a méltóságos urambátyám előbb elnéz a feje fölött, azután kegyesen vállon veregeti, s hogy ne meredjen egyenesre az a természetrajzi fogalom, ami ma már csak a csontváz összetartására szolgál, hanem hajoljon meg mélyen és alázatosan…”

Eddig az idézet! Majdnem kísérteties! Hát idáig jutottunk! Nem előre menetelünk, hanem egyre hátrább, már 75 évvel ezelőtti valóságunknál tartunk!
(A forrás: Gallyas Ferenc: Hősi halálom után – Tények és tanúk sorozat, Magvető Kiadó, Budapest, 1987.)
Ceterum censeo OV esse delendum!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése