2015. december 30., szerda

NEHÉZ ÉV

Boldog, eredményes, és az ideinél jobb esztendőt kívánok 2016-ra minden olvasómnak!
Az elmúlt hetekben többen kérdezték, hogy miért nem írtam lassan hat hete?
A válasz egyszerű is meg egy kicsit bonyolultabb is.
Nagyon sok olyan bicskanyitogató dolog történt a hatalom részéről, ami természetesen megérdemelte volna a kritikát, az átkozódást, a káromkodást (megfelelően cizellált szavakkal, nem úgy mint Simicska), de ezt megtették más bloggerek, kommentátorok.
A legnagyobb bajom az, hogy egy érdekes jelenséggel állok szembe, amivel szemben szinte tehetetlen vagyok: a hatalmi cinizmus.
Lehetne most felsorolni az elmúlt hetek eseményeit, amelyek szinte meg sem jelentek a mainstream médiában. Szinte hihetetlen, hogy a magát baloldalinak (vagy ellenzékinek) mondó – írott és elektronikus – sajtó egy hétig azon rágódott, hogy mi is történt Ákossal, és ennek következtében felmondta a kormány az amúgy is lejáró szerződését a Magyar Telekommal.
Ez a háttérben – vagy amiről nem beszélnek – zajló eseményekhez képest szinte jelentéktelen. Mégis, mint a gumicsontot rágcsálják, lehúznak róla, mint a rókáról hét bőrt, minden eredmény nélkül.
Nem esik szó arról, hogy mi is lesz a jövő évi költségvetéssel vagy hogyan alakul a barátok kitömése újabb kedvezményekkel. Nem esik szó arról, hogy a közszolgálatban dolgozókat miként teszik egyre kiszolgáltatottabbá. Miként veszik el a legkisebb esélyüket is arra, hogy hangot adjanak véleményüket, kiálljanak jogaikért és szakmai önbecsülésükért.
A nagyközönség pedig nem mutat komolyabb érdeklődést e problémák iránt, mert az nem jelenik meg a mindennapi hírek és tudósítások között. Így aztán – még ha támogatná is e társadalmi csoportokat –, nem segítheti se a pedagógusokat, se az orvosokat, se a közrend és –biztonság őrzőit,
Nagyon sokan mondogatják manapság, hogy az internet majd átveszi a közösségi média szerepét, ám ez a tapasztalatok szerint nem olyan arányú, ami meghatározó lenne.
Az úgymond ellenzéki megnyilatkozásokat néhány tízezer ember olvassa (hála nekik), de a többség megelégszik a „cuki hírekkel és megosztásokkal” (tisztelet a kivételeknek).
Ebből nem alakulhat ki az a kívánatos állapot, hogy az átlagpolgár késztetést érezzen arra, hogy az eseményeknek és az azokról szóló híreknek utána nézzen. (pedig megtehetné, hiszen ma már a legtöbb információ ott van az orra előtt az interneten, és a „google jó barátunk” .
Csak egy példa erre: a legutóbbi hírekben szerepel, hogy a kiskereskedelmi forgalom ebben az évben eléri a 10 ezermilliárdos összeget. Nagyon kevesen teszik fel a kérdést, hogy „mi a fenét kezdjünk ezzel az adattal”?
Pedig lehet ezt szemlélni más aspektusból is. A fenti összeg 27 százaléka az államháztartást gyarapítja. Ha ezt az összeget összehasonlítjuk azzal, hogy erre az évre több mint 16 ezermilliárd a kormány költségvetésének fő összege, akkor gyorsan ki is számolhatjuk, hogy napi vásárlásaink mennyivel járulnak hozzá ehhez (sokkal).  Persze tudom: az átlagember el sem tud képzelni ekkora összeget.
És ennek a gondolkodásnak folyománya van: mégpedig az, hogy a kormány csak azokkal a pénzekkel gazdálkodhat, amit mi, adófizetők bocsátunk rendelkezésére. Márpedig mi kíváncsiak vagyunk arra, hogy a költségvetésbe befizetett adónk és járulékaink milyen sorsra jutnak: egyes embereket, csoportokat vagy a közösséget szolgálják. Ha az előbbiről van szó, akkor kíváncsiak vagyunk, hogy a hatalomhoz közel állók miként és mennyivel részesednek magánhaszonként abból, amit összeadott az ország adófizetői sokasága (magánemberek, vállalkozók, kis és nagyobb gazdasági társaságok a sarki szatócstól a multikig).
A másik probléma pedig az a cinizmus, amivel ép erkölcsi érzékű ember nem igen tud mit kezdeni. Ha tapasztalt tényeket, eseményeket gátlás nélkül letagadnak, miközben a szemembe néznek — nehezen feldolgozható.
A hatalom cinizmusa mindent áthat. A parlament ellenzéki képviselői hiába kiabálnak, tiltakoznak valamely intézkedés, törvényjavaslat ellen, azt szinte meghallgatás és reagálás nélkül figyelmen kívül hagyják. Csak hosszas adminisztratív eljárás vagy bírósági ítélet készteti őket arra, hogy mégis kiadják a kért információkat. Ha mégsem akarják kiadni szavazógépezetük gyorsan titkosítja azt néhány 10 évre (lásd: paksi bővítés).
A cinizmus ellen nincs jó receptje se a szabadon gondolkodó polgároknak, se a parlamenti ellenzéknek. Az egész kezd hasonlítani egy eredménytelen sziszifuszi küzdelemhez. Ez pedig mindenkit kimerít, és a legtöbbeket fásulttá teszi. Az eredménytelenség látszatát kelti.
A hatalom pedig egyenesen a szemünkbe néz — és hazudik. Mindezt teszi annak ellenére, hopgy az átlagember pontosan érzi, hogy mégsem olyan nagyok azok a sikerek, a rezsicsökkentés és egyéb lózungok pedig szinte meg sem érintik a pénztárcáját.
Ez azt eredményezi, hogy nagyon sokan fásultan elfordulnak a politikától – sokkal fontosabb az egyszerű polgár számára a napi megélhetés megteremtése –, és nem látják értelmét annak, hogy bármiről is véleményt alkossanak, vagy netán aktívan ki is álljanak amellett.
Ugyanakkor azt gondolja a blog írója, hogy gondolatai néhány száz (ezer) embernél egyetértéssel fogadja, de valószínűleg nem jut el azokhoz, akiken igazából múlhat a körülményeink megváltoztatása.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. november 17., kedd

„A NEMZETKÖZI HELYZET EGYRE FOKOZÓDIK, PELIKÁN…”

Forrás: Internet -- 24.hu
A párizsi merénylet óta újra érvényes a fenti idézet (hiába lassan fél évszázados!).
Úgy néz ki e pillanatban, hogy a fejlett Európa csak akkor mozdul meg, ha valami kirívó történik, aminek sok áldozata van.
Úgy néz ki a párizsi merényletek kiverték a biztosítékot a politikusoknál, ma már az uniós honvédelmi miniszterek megszavazták a támogatást (ami most még csak egy politikai gesztus) a francia katonai lépéseknek. Mindez azt jelenti, hogy a szíriai-iraki – IS elleni – fellépés, amelyben az érintett felek: az USA, az Orosz Föderáció, az Unió vesznek részt, komolyabb akciókra szánta el magát. Az a jövő zenéje, hogy ezeknek mi lesz az eredménye a szárazföldön. De azt már az elmúlt heti pesmerga (kurd) akciókból és sikerekből láthattuk, ha az IS elleni helyi erők elegendő légi és egyéb nehézfegyverekből támogatást kapnak gyors eredményt érhetnek el. Az persze nyilvánvaló, hogy sem Szíriában, sem Irakban a lakosság nagy többsége nem támogatja a szélsőséges iszlamistákat. Vereségük tehát csak idő kérdése.
De nem csak az idő játszik kiemelt szerepet. A kínai miniszterelnök nyilatkozata, miszerint országa támogatja a terrorizmus elleni harcot, azt mutatja, hogy Kína is érdekelt bizonyos mértékig a térségben. Ha nem is Szíriában vagy Irakban, de az afrikai kontinensen mindenképpen, márpedig ott is jelen vannak az IS-hez hű különböző csoportok.
Mi is történik itt?
Az ember alapban agresszív. Ezt az agresszivitását a kultúrája, civilizáltsága tartja kordában. Megtanulja, hogy konfliktusait civilizált formában, erőszakmentesen oldja meg. Ez hasznos a számára, hiszen a kompromisszumok alapján békében élhet, teheti dolgát. Ha azonban olyan problémába fut bele, amelyet a fenti módszerekkel képtelen kezelni, vagy olyanba, amely emocionálisan döntésképtelenné teszi akkor az erőszakhoz folyamodik utolsó érvként.
Nincs ez másként a társadalmakkal sem. Európa történelmében számtalan háború, konfliktus „tanította” meg a társadalmakkal, hogy a problémák ilyen rendezése – látszólag ugyan érhet el „győzelmeket” – hatalmas áldozatokkal jár. Egy háború után mindenki vesztesnek érezheti magát. Éppen ezért nincs kontinensünkön immár 70 esztendeje komolyabb háború (gondoljunk csak a délszláv konfliktusra).  Közös civilizációnk – a szabadság és a demokrácia alapján – meggátolta, hogy a különböző ellentétek háborúba torkolljanak.
Ezt a „civilizációs mázt” – vagy ha úgy tetszik: kulturális gátlást – látszik lerombolni a mostani merénylet sorozat. Ebben az esetben pedig az európai társadalmak mindent el fognak követni annak érdekében, hogy értékeiket és saját biztonságukat megőrizzék.
Bizony, ez egyfajta aszimmetrikus háború. Nem csak hadseregek vívják, hanem hackerek, informatikusok, rendőrök és titkos szolgák. Minden erőt rendelkezésre bocsátanak ahhoz, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Persze tudjuk: meg fog ismétlődni!
Forrás: Internet -- 444.hu
Megismétlődik, mert a terrorszervezet célja éppen az, hogy bizonytalanságot és félelmet keltsen. Tehát tulajdonképpen kettős „ellenség” ellen kell harcolni: az egyik a valós terrorista, aki fanatikus, akinek nem lehet elmagyarázni, hogy tette felesleg és ostoba. A másik ellenség mi magunk vagyunk. Képesek vagyunk-e ezt a konfliktust félelem nélkül végig élni. Felül tudunk-e emelkedni hirtelen támadt haragunkon, elfogultságainkon?
Képesek vagyunk-e hideg fejjel elemezni a tennivalókat – a fegyvert fogó terroristákat legyőzni, és megoldani azokat a problémákat, amelyek a frusztrációt okozzák és segítik a potenciális terroristák „kitermelődését”.
Összetett feladat áll tehát Európa előtt. De mind a menekülők, mind az európai lakosság érdekében bízom a gyors megoldásban.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. november 9., hétfő

DEMOKRÁCIA ÉS A FIATAL GENERÁCIÓ

Először is tisztázzuk, hogy mit értek „fiatal generáció” alatt. Mindazokat, akik 1975 után születtek, mert ők már „tudatos” aktív életüket a rendszerváltás után kezdték. Számukra a demokrácia, a lehetőségek és az egyéni felelősség természetes és kézzelfogható volt. Jó részük megtapasztalta azt is, hogy egyéni boldogulásukért bizony keményen meg kell dolgozni.
Mindez most miért is jutott eszembe? Göncz Árpád temetésén unokája mondott beszédet, amiben azt idézte fel, hogy mit is tanult nagyapjától az egyéni felelősségről és az értékekről, a társadalmi elkötelezettségről. Nem is fontos ebben az írásban, hogy ezt a beszédet szó szerint idézzem.
A már említett generáció tagjai napjainkban vannak életük legaktívabb szakaszában, 35-40 évesek. Már készek lehetnek arra, hogy – ha kell – részt vállalhassanak a közügyek és az ország életében.
Rajtuk múlik, hogy a szabadság és a jogállam megmarad-e ebben az országban.
Az ő feladatuk lesz az, hogy amit apáik és anyáik kiküzdöttek a rendszerváltás során, az ne enyésszen el. Az ország ne zuhanhasson vissza abba az alattvalói állapotba, amelyet tulajdonképpen egész XIX.-XX. század jellemzett.  Emlékezhetünk rá a Kádár-rendszerből: kis, látszólagos engedményekért a társadalom elfogadta az elnyomást.
Nagy tehát ennek a generációnak a feladata és a felelőssége saját magával szemben is. Ha megköti azokat a piszkos kis alkukat, amiket apáig, nagyapáik is megtettek, úgy nagyon hamar egy tekintély alapú hatalom hálójában találja magát.
Egy része – csaknem félmillió ember – ezeknek a fiataloknak már máshol keresi a maga boldogulását, és meg is találja. Csakhogy manapság a hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a folyamat megálljon. No, persze nem adminisztratív úton teszi ez, hiszen az kiváltaná szövetségeseink rosszallását. Nem, mindezt azzal éri el, hogy leamortizálja a jelen fiatalság lehetőségeit. Rontja az alapképzés és a középfokú iskolák színvonalát. Levitték a kötelező oktatás korhatárát. A felsőoktatásból pedig kivonja a pénzt.
Mindez azt eredményezi, hogy egy alul képzett generáció jelenik meg, amely objektíve nem lesz képes eleget tenni a 10-20 év elteltével jelentkező követelményeknek (Lásd: tudás társadalma). Még arra sem lesznek alkalmasak, hogy valamiféle értelmes (betanított) munkát végezzenek.
A mai 55-70-es korosztálynak (néhány extrém példától eltekintve) nincs befolyása a hatalom ügyködésére. Így ugyanolyan kiszolgáltatott, (vagy még jobban) mint a rendszerváltás előtt.
Mindezeket összevetve, a fenti generációra hárul a feladat – amiben persze szövetségesekre lelnek a legfiatalabbakban és az idősekben is –, hogy élhetővé tegyék ezt az országot. A saját és mindannyiunk érdekében minél előbb.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. október 22., csütörtök

POLITIKAI PUZZLE — ÉS BENNE AZ ÉLETÜNK

Mindenki ismeri az időt rabló, de szórakoztató puzzle játékot, ahol kis amorf darabokból kell összerakni egy szép képet, amelynek értelme van. Logikus gondolkodásra, a kapcsolódások felismerésére ösztönöz. Jó játék, és kísértetiesen hasonlít a valósághoz.
Az életünk is egyfajta ilyen összerakós játéknak fogható fel. Benne vagyunk magunk, mint egy kis amorf darab, és kapcsolódik hozzánk sok-sok más darabka, amelyek életkörülményeinket határozzák meg. Ahogy egyre bővül az illeszkedő darabok száma, úgy lesz ez az összefüggő kapcsolati halmaz azonos a bennünket körülvevő világgal.
Minden mindennel összefügg, így nem tekinthetjük magunkat „függetlennek” a világtól. Ha növekszik az olaj ára, előbb-utóbb megjelenik ez a benzin, a zsemle és minden más árában. Ha rosszra fordul az időjárás, akkor kevesebb a termés, többet kell fizetnünk a piacon a napi betevőért. Ezek csak a legkézenfekvőbb összefüggések.
A bennünket körülvevő világ – az Európai Unió politikájától, a menekült áradaton át, a világ konfliktus gócaiig – összefügg azzal, hogy milyen körülmények között élünk. A világban lejátszódó eseményeket e képzeletbeli  „világ-puzzle” részeként kezelhetjük. A csak látszólagosan különböző események, jelenségek végül is összefüggéseket mutatnak. Csak egy kicsit kell megerőltetni szürke agysejtjeinket, néhány percet azzal tölteni, hogy felfedezzük a különböző hírek hátterében meghúzódó ok-okozati összefüggést.
Ha ezeket megtaláltuk, máris képesek vagyunk kirakni azt az objektív képet, amely – függetlenül az éppen regnáló politikai hatalom propagandájától – meghatározza létünket, világban elfoglalt helyünket.
Lehet például kerítést építeni, de ez nem old meg semmit. Ettől egy jottányival sem fog csökkenni a szíriai konfliktus veszélye. Lehet „okos" propagandát folytatni a munka társadalmáról, ahol a dolgos kéznek van primátusa, ha a puzzle azt mutatja, hogy mindenütt a megszerzett tudás a fejlődés alapja, a kompetens ismereteket fizetik meg szerte a világban.
Lehet erős országról beszélni, ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a szövetségi kapcsolatokat, amelyek alapjai ennek az erősségnek.
Ha a kirakós többi darabkáját nem vesszük figyelembe, akkor a kép sohasem lesz teljes. Maradunk a magunk kis amorf darabkájával egyedül, és kétségbeesetten kereshetjük azokat a kapcsolódó részeket, amiket az imént dobtunk ki, mint feleslegest.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megelégedjünk a kép közepével. Ki kell rakni az egészet, mert úgy teljes. De ehhez dolgozni és gondolkodni kell, nem elcsábulni a szírén hangoknak, hogy elegendő, ha csak a magunkét vesszük figyelembe.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. október 12., hétfő

FALUDY FOROG — ÉN MEG SZÉGYENKEZEM

Forrás: Internet
„…S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.”
Írta Faludy György, akinek hagyatéka hamarosan kalapács alá kerül. A költő fiatal özvegye képtelen fenntartani a költőről elnevezett alapítványt és a borzalmas körülmények között tárolt személyes dolgokat, mert e nemes törekvéséhez semmiféle anyagi támogatást nem kapott a kulturális tárcától.
A költő immár 9 éve halt meg.
A problémák már sokkal korábban kezdődtek. A költő hazatelepülése után Göncz Árpád közreműködésének köszönhetően költözött a XIII. kerületi ingatlanba. Majd amikor feleségét is be akarta jelenteni oda, akkor kezdődtek a jogi problémák.
Az akkori kulturális minisztérium (hol van ma már?) úgy kívánt segíteni a költőn, hogy megvásárolta hagyatékának (könyveinek és kéziratainak) egy részét az Országos Széchenyi Könyvtár potom 10 millióért és ÁFÁ-ért. Igen ám, de a XIII. kerület önkormányzata a költő lakását 54 millióra értékelte. Így még lakott állapotban is ki kellett volna fizetnie a már akkor is idős mesternek 35 milliót.
Egy időre úgy látszott talál a fővárosi önkormányzat megoldást a problémára. Azonban ez csak húzódott, végül a költő halálával az özvegyet ellehetetlenítették. Ki kellett költöznie a Faludyval közösen lakott lakásából. Itt és most ne beszéljünk arról – bár ez is megérne egy misét –, hogy az örvegy miként gazdálkodott elhunyt férje utáni örökségével. A lényeg a költő szellemi és személyes hagyatéka, amely egy raktárnak is alig nevezhető helyiségbe került..
De nem is ez az érdekes az egész dologban, hanem az, ahogyan ezt a kulturális kormányzat kezeli. Nem minden nemzedékben születnek hasonló géniuszok. Ők a magyarság igazi kincsei, akiknek az emlékét meg kell őrizni. Ha van olyan hagyaték, amely bemutatható, a nyilvánosság elé tárható, akkor azt az államnak elsődleges érdeke megőrizni. Persze ezzel mindig is hadilábon állt a mindenkori hatalom. Emlékezzünk csak a Bajor Gizi Színészmúzeumra, amelyet Gobbi Hilda keménysége hozott létre és csak 1991-ben került a közgyűjtemények sorába.
Nagy valószínűséggel az árverésen megjelennek majd a parvenü vevők, akik a kikiáltási árért majd elviszik a Kossuth-díjat, meg a kitüntetést is, és bónuszként a bordó bögréből isznak majd áldomást a jó üzletre.
Az özvegy ugyan azt nyilatkozta, hogy ezzel majd a költő tisztelői vihetnek otthonukba „egy darabot” a zseniből, de tudjuk, hogy ez nem lesz így. Az írógépen, indigóval másolt Faludy verseken felnőtt generáció nem nagyon van ma olyan helyzetben, hogy a felkínált 100 tételből akár csak egyet is megszerezzen. Főleg azért, mert jobban tiszteli a költőt annál, hogy „áruvédjeggyé” silányítsa, másrészt pedig egyben szeretné látni mindazt, ami megmaradt.
De úgy látszik, az állam nem fog jeleskedni abban, hogy ezen az árverésen felüllicitál mindenkit.
Ceterum censeo Ov esse delendum!

2015. október 8., csütörtök

HOGYAN TOVÁBB? — TANULUNK-E HIBÁINKBÓL?

A minap kitettem a Facebookra egy 2010 szeptemberében írt postot. Nem vagyok boldog attól, hogy az abban leírtak szinte teljes egészében valóra váltak.
Inkább azon gondolkodtam el, hogy mindez miért történt, hogyan lehet egy egész országot elbolondítani, bekötni a szemét úgy, hogy saját valóságát látva se vegye észre: megvezették – nem kicsit, nagyon!
Lehetne most hosszasan értekezni arról – különböző szociológiai felméréseket idézve –, hogy a magyar társadalom milyen állapotban van. Egy azonban igaznak és szinte rendíthetetlennek látszik: a demokrácia a magyar állampolgárok többségének megmaradt fogalomnak. Valahogy nem ért el a demokrácia gyakorlata a tudatokig. Nem jutottunk el odáig, hogy feltétlen hatalomtiszteletet (vagy kényszert) felváltsa az állampolgár öntudata, amelyben saját magát érzi olyannak, akinek hétköznapi életébe senki sem szólhat bele, még az állam sem (feltéve, ha betartja a demokratikus módon született törvényeket).
Ma – különösen vidéken – az emberek kiszolgáltatottak a helyi politikai és gazdasági hatalomnak. Ha bármely visszaélés vagy ostobaság miatt felemeli a szavát, azzal sok esetben egzisztenciáját veszélyezteti. Szidják is ezt a rendszert elegen.
A probléma azonban nem csak magával a manapság regnáló, gátlástalan hatalommal van (országos és helyi szinten egyaránt), hanem az emberek – szándékosan nem írok polgárt, mert nem azok – hozzáállásával is.
Nem igazán tudják, hogy a napi életben mit jelent polgárnak lenni; nem tudják azt sem, mi fán terem a demokrácia gyakorlata. Az, hogy egy országban – állítólag – működnek a demokratikus intézményrendszerek, az még nem jelenti azt, hogy ott demokrácia van. Az intézményrendszerek csak keretek, amit tartalommal feltölteni csak az állampolgárok képesek. Egyrészt azzal, hogy megkövetelik ezeknek az átlátható (és minden szinten érthető) működését, másrészt pedig visszautasítanak minden próbálkozást arra, hogy a fentiek működésének garanciái sérüljenek.
Ha Józsi bácsi, Mari néni, Pistike és Juliska nem törődik azzal, hogy mi történik a közvetlen és tágabb környezetében – mert lusta foglalkozni ezzel, vagy meg sem érti, miről van szó –, és elfogadja a felé áradó propaganda szövegeket, akkor bizony olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben vagyunk.
Mindig azt hangoztattam, hogy a hatalom legnagyobb kontrollja (és egyben legfőbb ellensége) a gondolkodó ember.
Tudom azt persze, hogy gondolkodni fáradságos dolog. Meghallani egy hírt és az azt követő kommentárt egyszerű és kényelmes. Ám utána nézni annak, hogy e hír egyáltalán igaz-e, vagy nem, mi van a hátterében, milyen érdekek mozgolódnak a háttérben — az már munkás. Időt, energiát, ismereteket követel. Így kialakíthatjuk saját véleményünket (esetleg át is láthatunk a propaganda szitáján).
A hatalom persze mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a képességünket csökkentse. Rontja az alapfokú oktatás hatékonyságát. Rögtön két módszerrel is: egyszer megpróbálja ellehetetleníteni a pedagógusok önállóságát, és előírja azt a tantervet, amely felszámolja a tanszabadság elvét. Továbbá leszállítja a tankötelezettség életkorát. Szigorítja a felsőoktatásba való bejutást: csökkenti az állam által finanszírozott férőhelyeket, rákényszeríti ez egyetemeket a támogatások megvonásával a tandíjak emelésére. Így, a társadalom jelentős részétől veszi el a tanulás és előrejutás lehetőségét.
De teljesül a ki nem mondott cél: egy olyan alacsony képzettségű tömeg előállítása, amely nem képes felfogni, hogy mi történik körülötte, és amely korlátlanul manipulálható a rendelkezésre álló propaganda eszközökkel.
Lassan – még két-három év – eljutunk oda, hogy a magyar társadalom nem neveli ki azt a jól képzett réteget, amely tíz-tizenöt év elteltével átveheti az ország irányítását, a helyi ügyek intézését.
Emberek, el kellene kezdeni gondolkodni. Rávenni szomszédainkat, ismerőseinket, hogy ösztönözzék ismerőseiket, rokonaikat: ne vegyenek mindet készpénznek, amit a médiában hallanak olvasnak. Mindenki hozzon még egy gondolkodó embert, akkor talán lesz lehetőség arra, hogy kilábaljunk abból a bornírt valóságból, amiben most élünk.

Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. szeptember 7., hétfő

EURÓPA PROBLÉMÁJA — „ELBESZÉLÜNK” EGYMÁS MELLETT

(A post megírása után, de közzétételét közvetlenül megelőzően hangzott el a miniszterelnök előadása a vezető diplomaták előtt. Ha véletlen egybeesés lenne az ott elhangzottak és az itt leírtak között, az hihetetlen egybeesésnek vagy annak köszönhető, hogy a postot meghekkelték. Nem szándékozom a miniszterelnök gondolatait erősíteni. Szándékom a gondolkodásra való késztetés, és a manipulatív kommunikáció elutasítása.)
Érdekes eseményeket hozott magával a hétvége. Mindaz, amiről a hazai és a nemzetközi média beszámolt (a maga politikai meggyőződése – megbízatása alapján), maga a kis abszurd, ha egy kicsit felülemelkedünk a csaknem tízezer ember szívet facsaró exodusán.
Próbáljunk elvonatkoztatni a Keleti pályaudvar előtti látványtól, a röszkei befogadó állomásról sugárzott képektől. Figyeljünk arra, ami a háttérben, a politikában történik, ami befolyásolja a végrehajtók cselekedeteit. Figyeljünk arra, hogy a különböző európai országok politikai vezetői mit nyilatkoznak, és ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az egyes híreket ­– szerte a kontinensen – miként kommentálják az úgymond „egyszerű emberek”.
Ha vesszük magunknak a fáradságot, hogy mindezeknek utána nézünk, akkor nyugodtan felháborodhatunk azon, hogy miként akarnak manipulálni minket, európai polgárokat.
Nem célom, hogy a válság okait, az elmúlt évek közel-, és közép-keleti eseményeit elemezzem, beleértve a nagyhatalmak térséget érintő politikáját. Maradjunk napjaink gondjainál és az európai politikai állásfoglalásoknál.
Azt lehet megfigyelni, hogy két, markáns megnyilatkozás-csoport (politikai vélemény) hallható, olvasható az elmúlt napokban.
Az első – teljesen önkényesen meghatározva – arra koncentrál, hogy valamilyen módon kezelje a tényeket: azt, hogy százezernyi menekült áll Európa kapujában bebocsátást kérve, számítva a szolidaritásra és az emberiességre. Ezek nagy részét az a tömeg teszi ki, amely már hosszú ideje él törökországi táborokban, menekülve a szíriai pokolból, vagy azokból, akik éppen most hagyják el ezt a térséget.
Ezt a problémát szeretnék minél gyorsabban és ésszerűbben kezelni. Egyelőre azonban nem operatív intézkedéseknek vagyunk tanúi, hanem politikai nyilatkozatoknak. Érvényes-e még a dublini megállapodás? Ha érvényes, akkor mi a teendője a különböző uniós országoknak — elsősorban azoknak, amelyek a schengeni határon vannak. Azt a bizonyos regisztrációt hogyan, milyen módon kell elvégezni, van-e erre megfelelő kapacitás (pénz, paripa, számítógépes kapacitás, szálláshely, hozzáértő személyzet, stb.) a határállamokban? Ha pedig nincs – mint a mellékelt ábra mutatja –, akkor mi a teendő?
Ezekre nincs válasz. Legutóbb arról olvashattunk, hogy az Unió majd valamikor a jövő héten tart csúcsértekezletet ez ügyben. Mindeközben a különböző országok egymásnak igen csak ellentmondó nyilatkozatokat adnak ki arról, hogy miként kezelnék a helyzetet. Van, amely befogad, van, amely elutasítja, van, amely saját hatáskörébe vonja a menekültek ügyét (Németország, Lengyelország, Nagy-Britannia).
Ha jól értelmezi az ember, még közel sincsenek ahhoz, hogy valamiféle koherens vélemény és cselekvési terv körvonalazódna.
A másik oldala ennek a krízisnek az, hogy a politikai pártok egy része Európában hosszú távú problémákra hívja fel a figyelmet. Ennek is vannak markáns képviselői Németországtól Hollandián át a skandináv országokig.
Ez utóbbi véleményeket ma a médiák nagy rössel támadják, elmondják őket mindennek, a lefasisztázástól az embertelenségig. Pedig szerintem a dolog nem erről szól. Pusztán csak arról, hogy a menekülthullám ürügyén kifejtették véleményüket, amely nem a közvetlen probléma megoldásáról, hanem annak – bármilyen megoldás esetén – következményeiről szól.
Azt láthatjuk, hogy a két vélemény-csoport egész egyszerűen elbeszél egymás mellett. Nem azonos síkon mozognak. Az előbbi az „itt és most” problematikáját feszegeti, míg a másik a „következmények és a jövő” szempontjait ismételgeti.
Így aztán nem hiszem, hogy bármiféle észszerű és okos megoldás születhet.
Mindkét tábor erős és az érzelmekre (nem a józan észre) ható politikát folytat, amely nem utolsó sorban a saját szavazóbázisnak szól. Ez persze a politika sajátja. Nyilvánvalóan Angela Merkel nem engedheti meg magának, hogy teljes egészében ellene menjen nagykoalíciós partnerének, mert abban a pillanatban búcsút inthetne kancellári posztjának. A francia elnök se engedheti meg magának, hogy hallgasson saját konzervatívjaira. Az osztrák politikusok pedig helyhatósági választások előtt állnak, demonstrálniuk kell rugalmasságukat és humanitárius elkötelezettségüket.
Kis hazánk ebben a helyzetben nagyon felemás politikát folytat. Ha eleget tesz a dublini egyezménynek, akkor az azt jelenti, hogy minden egyes menekültet regisztrálnia kell. Aki ennek nem tesz eleget, azt azonnal ki kell utasítania. Le kell folytatni a regisztrációs és ellenőrző eljárást, majd ellátni a menekültet a megfelelő okmányokkal. El kell dönteni, hogy az adott személy jogosult-e a menekült státuszra vagy gazdasági menekültként elutasításra kerül a kérelme, és visszaküldik oda, ahonnan jött. Ezt írja elő az uniós szabály.
Ha liberálisabb gyakorlatot követ (regisztráció nélkül engedi továbbutazni a belépőket), akkor joggal kell szembenézni a kritikákkal.
Ezt a szabályt ma a magyar határon betartatni szinte lehetetlen.
Nem védem én a kormányt, hiszen csaknem egy éve volt arra, hogy felkészüljön erre a hullámra. Lehetett volna a déli határra menekültbefogadó-állomásokat telepíteni, személyzettel, infrastruktúrával. Kétségtelen tény, hogy ez igen sokba került volna. Most kapkodva kell ugyanazt a rendszert kiépíteni, ami magával vonja azt, hogy ez eléggé szedett-vedett, ideiglenes, és egyébként nem tesz eleget a követelményeknek.
Ez részben a kormány sara, részben az Unióé.
A görög válságra való tekintettel az Unió nem követelte meg Görögországtól azt a fajta menekült ügyintézést, ami pedig kötelezettsége lenne. Az olasz kormány ezt részben megteszi, ezért meglehetősen komoly anyagi támogatást kap a brüsszeli büdzséből. Csak valahogy Magyarország maradt ki a kiemelt menekültügyi támogatások rendszeréből. (Amit e címen az unió folyósít, az az évi néhány száz vagy néhány ezer menekült ellátását fedezi, az elmúlt évek gyakorlata alapján.)
Hogy mi történik a közeljövőben, azt ma senki sem tudja megmondani. A menekültek naponta ezrével érkeznek. Nem hiszem, hogy a közelgő ősz vagy a tél, a határon épülő kerítés és a folyamatos rendőri jelenlét lassítja majd a folyamatot. Túl jó üzlet ez az emberkereskedőknek ahhoz, hogy néhány hónapra felhagyjanak vele, dacára a fenyegető jelentős büntetésnek.
Tehát mind a kormányszerveknek, mind a civil segélyszervezeteknek lesz még bőven tennivalója a következő hónapokban.
Ceterum censeeo OV esse delendum!

2015. szeptember 1., kedd

NYÍLT LEVÉL A MIGRÁNSOKHOZ!

Azt álmodtam az éjjel, hogy felültem a Railjetre, és jó néhány migráns társaságában utaztam Győrig.
A menekültek elcsigázva, de valamiféle révületben ültek, jártak-keltek a vagonban. A szemben levő ülésen egy 25 év körüli fiatalember utazott. Arra a kérdésre, hogy honnan menekül, gondolkodás nélkül felelte, hogy Szíriából. Jobban szemügyre véve ez azért kizártnak tetszett, vonásai inkább pakisztáni vagy afgán eredetre utaltak. Mikor ezt szóvá is tettem, kiderült, hogy persze, onnan jön, csak szírként több támogatásra számít. 
Miért is indult el? Mert saját hazájában szegényként él, nincsenek kilátásai. A mivel foglalkozott kérdésre azt válaszolta, hogy arab nyelvet tanított.
Mire számít? Hát arra, hogy majd jól eltartják, és egy idő után valamiféle munkához is jut majd. Nem valószínű, hogy tanárként kapkodni fognak érte Németországban. Lehet majd belőle mosogatófiú, vagy valami más, mit egyébként képzettség és nyelvtudás nélkül elláthat. (Az információk valósak, az elmúlt napok televíziós közvetítéseiből származnak.)
Talán arra kellene emlékeztetni ezeket az embereket, ha megfutnak saját hazájukból, mert ott a körülmények elégtelenek a számukra, akkor azon is el kellene gondolkozniuk, hogy ki fog majd ott élhető körülményeket teremteni a maradók számára. Ha egy országból a legaktívabb és legerősebb réteg eltávozik, akkor annak az országnak a jövője eléggé megkérdőjelezhető. Nem lesz, aki valóban dolgozna azért, hogy javuljanak a körülményeik.
Nem vagyok rasszista, de azért a több évtizedes történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az Európába így érkező menekültek beilleszkedése bizony nem sikeres. (Mindig vannak üdítő kivételek, de a közmondás szerint: kivétel erősíti a szabályt.)
Meg merem kockáztatni, hogy minden politikai nyilatkozattal ellentétben Franciaországban és Németországban is az átlagember bizony ferde szemmel néz a menekültekre. Még azok a bevándorlók is szenvednek ettől, akik már több évtizede élnek ezekben az országokban, azok állampolgárai. A többség szemében ezek mégis csak „idegenek”. Bár jogilag és járandóságaikat illetően nincs megkülönböztetés, de a mindennapokban igenis érezhető.
Emlékezzünk a tavalyi Párizs környéki gettólázadásra.
Ezek a gettók nem a hatalom által kialakított szigetek, hanem lassan kialakuló közösségek. Először csak néhány család költözik egy blokkba, majd életvitelével, mindennapi kultúrájának gyakorlásával szinte „elüldözi” az ott lakókat. Így aztán a azok helyére újabb migráns hullám költözik be.
Egy Franciaországban élő barátom szerint ezek a „szigetekben” élők szinte nem keverednek az amúgy multikulturális város lakosságával. Szinte elszigetelten élnek. Természetesen dolgoznak – vannak, persze, akik munka nélkül tengődnek –, de meg sem próbálnak alkalmazkodni a helyi körülményekhez.
Mi több, eléggé agresszívan akarják rávenni a környezetüket, hogy alkalmazkodjanak hozzájuk. Így aztán a konfliktusok, ha nem is élesek, de állandóak. Saját magukat „rekesztik ki” egy nagyobb közösségből, mert nem képesek és nem is akarnak alkalmazkodni, és közben azt hangoztatják, hogy megkülönböztetik őket. Végzetes circus vitiosus!
Európának mintegy 400 év kellett ahhoz – hosszú háborúk, és fejlődés után –, hogy elérje azt a színvonalat, amelyben él. Most a fejlődésnek köszönhetően ez korlátlanul nyilvánossá válik, elérhető az internet jóvoltából szinte bárhol a világon. Ez a kép arra ösztönzi a kevéssé fejlett országok lakóit, hogy elinduljanak, részt kérjenek abból a gazdagságból, amit Európa felhalmozott.
Eszükbe sem jut, hogy olyan kemény munkával, ami itt jellemző volt az elmúlt évszázadokban, a saját környezetükben is megteremthetnék a maguk jólétét. Egyszerűbb elmenni messze, és részesedni a javakból.
Nincs a kezemben a bölcsek köve. Nem tudok jó megoldást erre a problémára. De egy tény: ez a helyzet sokáig nem tartható fenn. Az Európai Unió nem képes – politikai elvek ide vagy oda – „felszívni” ezt a menekült áradatot anélkül, hogy saját belső biztonságát (társadalmi és belbiztonsági) ne veszélyeztesse.
A megoldást valahol a Közel-keleten kell keresni. A válságövezetekben az egymásnak feszülő, a hatalomért harcoló csoportok kiegyezésére, a helyzet konszolidálására van szükség. Felismerni azt, hogy a különböző vallási csoportok felhagyjanak az erőszakkal, és a valós ellenség, az agresszív ISIS ellen forduljanak, amely nagyobb kárt okoz nekik, mint az összes, propagandisztikusan ellenségnek beállított „nagyhatalom”.

Segítséget lehet adni a gazdasági felzárkózáshoz a leszakadó országoknak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy semmi teendőjük, csak a sült galambot kell várniuk.

2015. augusztus 31., hétfő

MIGRÁNS — MIGRÁCIÓ

Szinte minden hírt megelőz – egyébként teljesen jogosan – a migrációval kapcsolatos információ a magyar médiában. Az egyszeri hallgató vagy olvasó pedig csak kapkodja a fejét. Nem igazán tud eligazodni a különböző politikai beállítottságú kommentárok és magyarázatok sűrűjében. Először is tisztázzuk a fogalmakat!
MIGRÁCIÓ
Migrációnak nevezzük, amikor valamely egyén vagy csoport szülőföldjét hátrahagyva egy másik országba költözik rövidebb-hosszabb időre, esetleg véglegesen, hogy új életet, egzisztenciát teremtsen magának.
A migrációnak több oka lehet:
háborús helyzetben, a harcok és a pusztulás elől menekülők alkotják a menedékkérőket;
politikai okokból távozók – a fennálló politikai rendszer mind emberileg, mind anyagilag ellehetetleníti politikai ellenfeleit, börtönnel vagy más megtorlással fenyegetve őket, ezek a politikai menekültek;
A jobb élet és megélhetés érdekében útra kelőket – őket egyébként a saját szegénységükön kívül semmi nem fenyegeti emberi jogaikban és létükben –, akiket gazdasági bevándorlóknak tekintünk.
MIGRÁCIÓ AZ EURÓPAI UNIÓBAN
Az elmúlt több mint negyedszázadban az Unió (korábban Közös Piac, a fejlett nyugat-Európa) országaiba mintegy 20 millió ember vándorolt be a világ legkülönbözőbb országaiból. Erre az volt a jellemző, hogy ezek főleg a volt gyarmati vagy egyéb befolyási övezetekből költöztek úgymond az „anyaországba”. Franciaországban igen sok algériai és marokkói származású; Nagy Britanniában indiai, pakisztáni, afrikai; Hollandiában maláj és kelet-ázsiai bevándorló él. Németországba már a hetvenes évek végétől nagyszámú török vendégmunkás telepedett, akik ma már a 2-2,5 milliós muzulmán kisebbséget képviselik.
A bevándorlók beilleszkedése egész Nyugat-Európában felemásra sikeredett. Franciaországban például időről-időre fellángolnak az összetűzések a gettók környékén, Németországban sem felhőtlen a már német állampolgárrá avanzsált törökök helyzete.
A schengeni határok
Mi több ezt a helyzetet a fejlettebb országokban tovább bonyolította a schengeni határok kialakítása, amelyen belül a különböző nemzetiségű európai polgárok szabadon vállalhatnak munkát, lakóhelyet. Sokan még a mai napig is ezt a bevándorlással azonosítják tévesen.
Az UNIÓ POLITIKÁJA
Az közösség egyik alapelve a szolidaritás, a menedékre szorulók gyámolítása, azok felkarolása. Ez igen dicséretes érték. Valóban az európai kultúra és a keresztény vallás egyik alapelve a segítség a rászorulóknak. A probléma ott keletkezik, hogy ezt a nemes elvet miként lehet összevetni a valósággal és a gyakorlattal.
Ha ragaszkodunk a fenti meghatározásokhoz és saját elveinkhez, akkor azt kell mondanunk, hogy természetesen a háború elől, az életükért menekülőknek oltalmat kell adni. Be kell fogadni azokat is, akik politikai menekültek. Ez általános emberi kötelezettség is.
A nagy kérdés, hogy mit kezdjen a kontinens azokkal az emberekkel, akik siralmas gazdasági helyzetük miatt fognak vándorbotot. Ezek az emberek sokszor minden tapasztalat híján, elsősorban a médiumokban szereplő, sokszor hamis kép alapján indulnak el. Számukra Nyugat-Európa maga a Kánaán. Sok esetben képzettség nélkül, Európában nem konvertálható tudással indulnak el.
A legnagyobb probléma az, hogy mekkora tömeg befogadására képes az Unió? Mekkora forrás áll rendelkezésre, hogy a többszázezres tömeget ellássa. Meddig terhelhetők a leggazdagabb államok anélkül, hogy saját társadalmuk ezt ne sínylené meg?
Ezek a leglényegesebb politikai kérdések, amiket el kell döntenie az Uniónak. E döntés fogja aztán meghatározni a cselekvést.
Szólni kell még egy problémáról – bár sokan azt hiszik, hogy ez nem az egy liberális Európában –, a kulturális különbségekről. Itt és most nem elsősorban a vallási különbségekre gondolok, hanem a mindennapi életvitellel, szokásokkal összefüggőekről. Más étkezési szokások, más egyéb értékek jellemzik a befogadásra várókat. Mások például a nemek közötti viszonyaik, más elvek vezérlik társas kapcsolataikat. Alapjában nem illeszkednek a helyi szokásokhoz, bár betartják a fogadó országok írott jogszabályait, de életvitelükben gyökeresen eltérnek a befogadóktól.
Ez pedig mindkét fél számára frusztrációt okoz, szélsőséges megnyilvánulásokhoz vezethet.
BIZTONSÁGI KOCKÁZATOK
Egyes szakértők szerint az iszlám szélsőséges mozgalmak kihasználják az alkalmat, és a menekülők közé jól kiképzett terroristákat szervez. Az Ilyen személyek kiszűrése a többezres tömegből szinte lehetetlen, így a nem jó szándékkal érkezők szinte akadálytalanul juthatnak be Európába. Ennek következményei pedig kiszámíthatatlanok, tovább fokozzák a befogadó országok frusztrációját, idegenkedését.
KÜLÖN VÉLEMÉNY
Dacára annak, hogy a szolidaritás eszméjével egyetértek, be kell látnom, hogy ez a fajta „új népvándorlás” nem oldható meg az Unió keretein belül. Lehet kidolgozni politikai megoldásokat a helyzet pillanatnyi enyhítésére, de ez nem végleges megoldás. Abból kell kiindulni, hogy a vándorlás és menekülés okait kell felszámolni. Békét kell teremteni a Közel-Keleten, rendezni kell a válságban levő országok gazdaságát és politikai intézményrendszerét.
Ez nagyon jól hangzik, de ez egyetlen külső hatalom se teheti meg az érintettek nélkül. Nem az a megoldás, hogy katonai beavatkozással „rendet” teremtenek. Jó példa erre a két Öböl-háború politikai kudarca. Irak, Líbia destabilizálódása lassan egy évtizedes probléma. Az afgán és pakisztáni gazdasági problémákat sem tudja egyetlen külső hatalom se megoldani. Az ottani népességnek kell mindezeket megoldani. Segítséget lehet adni, de helyettük eldönteni, hogy miként éljenek, azt nem lehet.
Épeszű ember, ha boldogulhat saját szülőföldjén, azt nem hagyja el, hiszen odaköti minden gyökér: család, kultúra, vallás, a hely ismerete.
Érdemes mindezeken elgondolkodni, szélsőségek nélkül, a populizmus kihagyásával. Ezt kívánja tőlünk európai mivoltunk.
Ceterum Censeo OV esse delendum!

2015. augusztus 28., péntek

SUNYISÁG A KÖBÖN – NAGY TESTVÉR IS BEVÁNDOROL

Mindenki a menekültekről beszél. Arról a 71 szerencsétlenről, akik megfulladtak egy hússzállító hűtőkocsiban. Szégyenletes eset, semmiféle magyarázat nincs rá. Az elkövetők teljesen kiléptek a civilizációs körből, embertelenül és gátlástalanul saját hasznukra gondolva veszejtették el ezeket a páriákat.
Mondom: mindenki a menekültekről beszél, közben sunyi módon a belügyminisztérium minden magyar állampolgár elemi jogaiba tapos az általa benyújtott törvényjavaslattal.
A nagy kavalkádban szinte észrevétlenül kerül be a hírekbe és a nyilvánosságba a javaslat, miszerint egy éve alatt fényképes nyilvántartást készítenek minden magyar állampolgárról, mi több, a titkosszolgálatok és a titkosszolgálati eszközök alkalmazására felhatalmazott szervezetek gátlástalanul kutakodhatnak ebben az adathalmazban. Az már csak hab a tortán, hogy a törvény-tervezetben az is szerepel, hogy az „illetékesek” lehallgathatják telefonjainkat, és ellenőrizhetik elektronikus levelezésünket bírói felhatalmazás nélkül.
Hova jutottunk emberek!
Az rendben van, hogy belügyminiszterünk a Kádár-korban szocializálódott, és a régi jó III/III-as módszereket nem tartja elítélendőnek. De valaki világosítsa már fel, hogy csaknem negyed százada ez az ország (állítólag) jogállam. Nem elegendő a plakátos indok, miszerint erre azért van szükség, mert fenyeget a terrorizmus, fokozni kell a bűnözés elleni harcot.
Nem szabad ilyes ócska trükköknek bedőlni! A minap is azt hangsúlyozta a miniszterelnöki hivatal államtitkára, hogy nagy veszélyt jelenthet a menekülök közé beférkőző IS terroristák megjelenése.
Ez egy nagyon jól hangzó okfejtés, csak éppen sántít kicsinyt. Még pedig azért, mert az említett terrorszervezet nem ostoba. a jól kiképzett embereit nem szegény földönfutók között fogja aljuttatni Európába. Egyrészt azért, mert ez egy meglehetősen „bizonytalan” út – ha már a terroristák fejével gondolkodunk –, sok akadállyal: nyilvántartásba vétel, újlenyomat azonosítás, stb., az időről már nem is beszélve. Ha az IS terroristákat akar Európába – vagy bárhová máshova – küldeni, akkor azokat jól hamisított (esetleg valódi) papírokkal ellátva felülteti a repülőre és a célországba juttatja.
Nem is értem, hogy mi lenne a célja ennek a nagy adatbázis létrehozásának? Egy biztosnak látsziik: ha megvalósul, úgy megszűnik a magyar állampolgárok magánéletéhez való joga. Bármikor, azonosíthatják hol jár, mit csinál, kivel, miről beszél.
„….Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba írhatják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg. …”
(J.A. 1935. nov. 21.)
Mint látjuk a probléma nem új. zűrös történelmünkben voltak már kísérletek arra, hogy az állampolgárokat „szoros felügyelet” alá vonják. De totálisan – mert erre a legújabb technika lehetőséget ad – még senkinek sem sikerült. Most az Orbán kormány tesz kísérletet erre, pedig mindaz, ami ebben a törvényjavaslatban megfogalmazásra kerül, szöges ellentétben van az Alkotmányt helyettesítő Alaptörvénnyel is.
Az eddigi tiltakozások halk szavúak, szinte meg sem jelennek a médiumokban. Nem tűnt fel? Vagy már most is fortélyos félelem igazgat?
Nagyon jó lenne, ha az átlagpolgár is elgondolkodna azon, hogy vajon van-e köze a hatalomnak ahhoz, hogy kivel barátkozik, hova jár pihenni, melyik kocsmát részesíti előnyben és kell-e tudni, hogy milyen a nemi identitása, tart e szeretőt vagy nem.
Tessenek már egy kicsit elgondolkodni azon: meddig hagyja még a magyar társadalom, hogy sunyi módon újra igába hajtsák a demokratikus érdekekre hivatkozva.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. augusztus 26., szerda

MENEKÜLTEK – EURÓPAI GONDOK

Régen írtam blogot, valahogy nem volt kedvem kiszálazni napjaink hazai történéseiből a lényeget. A mindent elborító migrációellenes propaganda – üdítő kivétel a civil szervezetek karitatív tevékenysége – teljesen elhülyíti a hazai közvéleményt. Persze sokszor megírtam már, hogy gondolkozni, tájékozódni strapás dolog. De a mai helyzetben igazán vehetné magának a fáradságot az átlag magyar, hogy kialakítsa a maga állásfoglalását, és ne fogadja el a kész, konzerv véleményeket.
Az első dolog, amit meg kellene vizsgálni, hogy mi okozza ezt a nagyarányú népvándorlást. Miért indulnak el emberek egy másik kontinensről, mindenüket hátrahagyva a – végső soron ismeretlen – bizonytalanságba?
A helyzet összetettebb, mint gondolnánk.
Nem csak a lassan négy éve (2011 márciusa) folyó szíriai polgárháború, az iraki helyzet rendezetlensége, az IS feltűnése és az általuk egy éve tartó folyamatos terror csak az indító ok. Ha így lenne, akkor Afganisztánból, Pakisztánból, Közép-Afrikából nem indulnának tömegek az „ígéret földjére” Európába.
Az üldöztetés, az emberi élet és vagyon veszélyeztetettsége csak az egyik ok. Persze, ez is untig elég, mi több teljes mértékben érthető és akceptálandó.
A másik ok viszont a tömegkommunikáció elterjedésében (forradalmában) keresendő. Nagyon sok gazdaságilag elmaradt és diktatúrákkal terhelt országban az emberekhez eljut az a minta, amit az internet, a televízió közvetít: egy szebb egy élhetőbb társadalmat mutat, amelyet, ha az adott ember összehasonlít a maga valóságával, akkor mint egy hatalmas mágnes vonzani kezdi. Nem tud arról, hogy amit a képek sugároznak az nem az igazi valóság,, csak annak valamiféle idealizált képe. De ettől még igen vonzó, mert azt mutatja, hogy „ott minden más, mindenki gazdag”. Ami ugyan igaz is a menekülésre készülő szempontjából, hiszen saját hazájában ez számára elképzelhetetlen.
Azzal azonban nem számol, hogy az európai „gazdagságnak” is meg vannak a maga határai.
Nem számol azzal, hogy egy másik közegbe kerül, ahol mások a szokások, mások a körülmények. Itt most nem nagy dolgokra gondolok, hanem olyan hétköznapi dolgokra, mint a nyelvtudás, a közlekedés, a vallásgyakorlás lehetőségei, az étkezés és sorolhatnánk.
Hiába befogadó a közeg, nem képes a nélkül beilleszkedni, hogy eddigi identitásának egy részét ne adná fel.
A befogadó ország pedig hiába nyújtja a lehetőséget, mégis azt várja el, hogy az így befogadott üldözött illeszkedjen be, fogadja el a törvényeit, éljen azok szerint. Ha ezt nem sikerül elérni, akkor bizony a befogadó ország társadalma lesz frusztrált. Egyrészt azért, mert igen sokba kerül ez, energiába, társadalmi mozgósításba, nem utolsó sorban pedig pénzbe.
Ezt a forrást az Unió tagállamai még állják (már amelyik, kis hazánk kivételként vitézkedik), de a nagy kérdés az, meddig?
A menekültek megállításának másik megoldási lehetősége, hogy ott teremtünk konszolidált viszonyokat, ahonnan elindulnak az emberek. Igen ám, de ez politikai és kulturális falakba ütközik.
Nem véletlen, hogy sem az USA, sem az Unió nem tüsténkedik „rendet teremteni” a Közel- és Közép-keleten. Az első Öböl-háború után megtanulta az USA és a koalíció, hogy a saját értékrendje alapján nem képes rendezni a térség viszonyait.
Ha a fejlett országok – a segítségnyújtáson kívül – közvetlenül beavatkoznának a konfliktusba, az azt eredményezné, hogy még jobban fokozódna a szélsőségesek propagandája, az Európa és USA ellenesség. A probléma másik része, hogy jelenleg a mérsékeltnek tekinthető arab országok is megosztottak a probléma rendezésének ügyében. Az IS megítélése is elég felemás. Vannak hatalmak Közel-keleten, amelyek szigorúan lépnének fel ellenük, de ez csak akkor megvalósítható, ha az egész térségben meg lehetne alakítani a közös koalíciót. Ám ennek ma még nyoma sincs. Az IS pedig gátlás nélkül irtja a sajátjait.
Azt látni kell, hogy ez a terrorszervezet – bár egyes akcióit a fejlett országokban hajtja végre – elsősorban Irak és Szíria, Jemen lakosságát terrorizálja. (Hogy az ehhez szükséges eszközöket és fegyvereket honnan szerzi be, arra kérdésre ez a blog nem mer vállalkozni.) Az igazi pusztítás ezekben az országokban történik, arab keresztények ezreit mészárolták le. A különböző, iszlám vallási áramlatok képviselői pedig – mindannyian Allah nevében – gond nélkül irtják egymást. Ebbe a konfliktusba a fejlett országok nagyon nehezen avatkozhatnak be anélkül, hogy ne fordítanák maguk ellen a küzdő feleket.
A probléma, mint látható – és ez csak a felszín – igen összetett. Nem megoldható csak a hazai szinten, de még európai léptékben sem. Nem lehet kárhoztatni az uniós politikát, hiszen egy komolyabb megoldás kidolgozásához a fentieken kívül még ezer más dolgot is figyelembe kell venni.
Nézetem szerint az elkövetkező hónapokban mindenképpen megszületik majd valamiféle „megoldás”, ami persze nem a gyökereket érinti majd, hanem csak tüneti kezelés lesz.
Az uniós vezetőknek ugyanis azt is figyelembe kell venniük, hogy saját országaik polgárai miként viszonyulnak az elhúzódó, és várhatóan erősödő migrációs problémákhoz.
Aki figyelemmel kíséri az elmúlt hetek európai híreit, azt olvashatta, hogy bizony az uniós tagállamokban is felerősödött a szélsőjobb idegenellenes politikája. Svédországban már többségben vannak a felmérések szerint a jobboldaliak, Hollandiában is megkerülhetetlen erő az idegeneket elutasító jobboldal, Németországban (különösen a keleti tartományokban, a volt NDK területén) is erősödnek az idegenellenes akciók, és folytathatjuk a sort.
A helyzet tehát igen képlékeny. Nincs az az elemző, aki ma meg tudja mondani, hogy ennek a „válságnak” milyen lesz a kimenetele.
Nyugat-Európa ugyan azt mondja, hogy szüksége is van a bevándorlókra a gazdaságban – mert egyre fogy a munkaképes lakosság aránya –, így teremtve meg az eddigi életszínvonal fenntartásához szükséges adóbevételeket. Ám ez csak egy része a problémának. A menekülteknek csak egy kis része az, amelyet „egyből” alkalmazni lehet az uniós munkaerőpiacon.
Mi lehet tehát a dolgunk?
Minden esetre egy biztos: a menekülteket kerítéssel, szögesdróttal, határvadász alakulatokkal, a hadsereggel megállítani nem lehet. A józan eszünkre hallgatva gyakorolnunk kell a befogadás és a szolidaritás gesztusait. Ezt a problémát nemzeti keretek között kezelni nem lehet. Nincs az országnak más választása, mint részt venni az uniós együttműködésben, és csatlakozni az európai megoldásokhoz, azok kidolgozásához.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. július 26., vasárnap

TU(PO)SVÁNYOS

Forrás: Internet - Tőzsdefórum.hu
A hőguta mellett szombaton másfajta gutaütés is kerülgetett, amikor élő egyenes közvetítésben szemléltem (hallgattam és megértettem) miniszterelnökünk beszédét.
Itt és most nem kívánom ízekre szedni a beszédet, megteszik ezt nálam avatottabb politikusok, kommentátorok.
Minden esetre, de ja vu érzésem támad, és ez arra ösztönzött – Orbán szavaival élve, ismerjük a múltunkat –, hogy némi kutakodást végezzek 20. századi, kevéssé dicsőséges történelmünkben.
Valahogy atavisztikus gondolatok törtek elő ebből a beszédből, és mintha „ismerős” gondolatok törtek volna fel.
Forrás: Internet- Wikipédia
Gömbös Gyula szelleme rémlett fel a nyári hőségben, mint aki ott lebegett a maci képében (amiről tudjuk, hogy nem játék) a nyitott, állógallérú miniszterelnök feje felett az árnyékban.
Gömbös Gyula 1932-ben lett az ország miniszterelnöke. Nemzeti Munkatervet hirdetett, amely a diktatúra alapjait (olasz mintára ld: Mussolini) kívánta megteremteni.
A fentiekből csak néhányat szeretnék ideidézni, érdemes elolvasni az egészet. Az idézetek magukért beszélnek, mutatják azt, hogy egyes politikusok képtelenek arra, hogy újat találjanak ki:
6. Közjogi és államigazgatási berendezkedésünk 
Közjogi és államigazgatási berendezkedésünket - a mai kor követelményeinek figyelembe vételével, de a hagyományokba rejlő erkölcsi erők megóvásával úgy kívánjuk alakítani, hogy ez a közjogi és államigazgatási berendezés a nemzeti erők maximumát bocsáthassa a nemzeti célok megvalósítása végett a nemzet vezetőinek rendelkezésére…
9. Sajtópolitika 
A sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja…
23. Az államháztartás egyensúlyának biztosítása 
Az államháztartás egyensúlyát minden körélmények között biztosítani és fenntartani kívánjuk…..
44. A munkanélküliség leküzdése 
Addig, amíg a gazdasági élet válsága tart, a munkanélküliség leküzdése céljából állami feladatnak ismerjük el munkanélküliek foglalkoztatásának irányítását. 
45. Munka és nem segély 
Munkaképes emberek munkanélküliség címén való segélyezésének elvi ellenségei vagyunk s a munkanélkülieket csak munka ellenében támogatjuk.
74. Hitelpolitikánk 
A hitelt eszköznek tekintjük a nemzeti termelés szolgálatában. A nemzeti építőmunkába beilleszkedő hitelt teljes védelemben részesítjük, de mindent el fogunk követni a tisztán öncélú kiuzsorázó hitelpolitika lehetetlenné tételére. 
75. Hitelellátásunk javítása 
Hitelügyi politikánk homlokterében az olcsó és bőséges hitel előfeltételeinek megteremtése áll, mert termelésünket a mai szűkös és drága hitelellátás béklyóiból ki akarjuk szabadítani
80. A külföldi hitelek ellenőrzése 
Gátat akarunk vetni a nemzet további eladósodásának. Újabb külföldi hiteleket csak tervszerűen és lehetőleg gyorsan amortizálódó, produktív célokra veszünk igénybe. A külföldi hitelek igénybevételét fokozott ellenőrzés alá kívánjuk helyezni. 
Forrás: Internet - wikipedia
85. A lelkiválság leküzdése 
A nemzetnevelés ügyét elsőrendű feladatunknak tekintjük. Kötelességünknek tartjuk az uralkodó lelkiválság leküzdését, a nemzet lelki újjászületésének előmozdítását és az egységes magyar világnézet kialakítását. Nem ismerjük el a magas kultúra és a népművelés közt mesterségesen támasztott ellentét jogosultságát és a magyar nemzeti művelődés egysége és teljessége érdekében egyaránt fontos feladatunknak tartjuk magas kultúránk színvonalon tartását és népkultúránk hatványozott fejlesztését.”
A fenti idézeteket mindenki hasonlítsa össze azokkal a mondatokkal, amelyeket a miniszterelnök mondott, és azokkal az intézkedésekkel, amelyeket a regnáló kormány az elmúlt öt évben végbevitt.
Ha esetleg kísérteties egyezéseket fedeznek fel, az nem a blogger hibája.
Talán ideje lenne elgondolkodni azon, amit halottunk, és tanulva a múlt hibáiból, levonni a következtetést, hogy hová vezet minket az a kormány(fő), aki azt hangoztatja, hogy „ne gondolkodjunk a jövőről, mert az nincs.”
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. július 9., csütörtök

A SZELLEMI JÖVŐ LEGYAKÁSA

Korrupció, saját oligarchák helyzetbehozása, a menekült kérdés megoldatlansága. Sok és igen fájó problémák kis hazánkban, a napi sajtóban és megnyilvánulásokban. Ezek persze égető dolgok, befolyásolják napi életünket (hiszen oly sok másra is fel lehetne használni az így eltékozolt forrásokat), de szinte semmi sem hangzik el arról, hogy milyen jövő elé néz ez a társadalom a kissé távolabbi jövőben, mondjuk tizenöt vagy húsz éves távlatban.
Forrás: Internet
Az ma markánsan megfigyelhető, hogy az elmúlt években szisztematikusan csökken a jövő egyik legnagyobb értékének, a tudásnak az ázsiója. Az már a rendszerváltás utáni időszakban megfigyelhető volt, hogy a kultúrára szánt összegek folyamatosan csökkentek. Ám ez csak az egyik szegmense a problémának. Semmivel sem pótolható azonban az a dúlás, amely végbement az oktatás területén. Különösen az elmúlt hat évben kitapintható folyamat az alap- és középfokú oktatás amortizálása. A tankötelezettség leszállítása 16 éves korra, már eleve azt hozza magával, hogy korosztályokat fosztanak meg attól, hogy megtanuljanak tanulni. Ennek ma már mérhető „eredménye”, hogy a középiskolások 65 százaléka informatikai tudása elégtelen. „Írástudatlanok” a PISA-felmérés szerint.
A felsőoktatás átalakítása – a most nyilvánosságra került szándék, miszerint újabb szakokat kívánnak megszüntetni, illetve megvonni azoktól az állami támogatást – azt eredményezi, hogy középtávon nem lesz elegendő szakmai tudás.
Az ország el fog süllyedni, nem lesz képes felvenni a versenyt az európai országokkal.
A gondolkodó ember kicsit értetlenül áll mindezek előtt, mindaddig, amíg logikusan végig nem gondolja a folyamatot.
Ha – kicsit kívülállóként, a napi politikai harcok „csinn-bumm cirkuszának” zaján felülemelkedve –azonban végig gondoljuk a döntések és intézményi átalakítások eredményeit, kikövetkeztethetők a szándékok és célok.
A mai kormányzatnak a célja, hogy olyan társadalmat hozzon létre, amely szinte a végtelenségig manipulálható. Ebbe a képbe nem illik bele egy olyan képzett, önállóan gondolkodó réteg, amely tudása és saját tapasztalata alapján képes megkérdőjelezni a hatalom intézkedéseit. Ezt a lehetőséget alapjában kívánják kizárni, tehát a mai „proteszt” értelmiséget már eleve a margóra szorítják, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a következő korosztályok ne is válhassanak azzá.
Forrás: Internet
A hatalom a maga – sajátosan középszerű és ostoba – mintájára kívánja formálni az egész államigazgatást, az oktatást és a kultúrát, minden intézményrendszert, amely befolyása alatt áll.
Hasonló ez ahhoz a buta favágóhoz, aki maga alatt fűrészeli a fát. Nem gondolnak arra, hogy cselekvéseik ára túlságosan magas lesz, és rombolásuk helyreállítása generációs feladattá válik. Nagyon hosszú idő kell majd ahhoz, hogy az elmúlt évek dúlásának következményeit fel lehessen számolni.
Ezt mutatja az is, hogy aki valamelyest képes a saját életét befolyásolni, rendelkezik megfelelő tudással, az elhagyja az országot. A legfrissebb felmérések szerint az egyetemisták 37 százaléka elhagyná az országot. Ez pedig nagyon rossz jövőt sejtet.
Forrás: Internet
Gondoljunk bele: ha a tudással rendelkezők harmada elhagyja az országot, csökken az ország értéktermelő képessége, csökken a nemzeti jövedelem. Nem lesz elegendő forrás a közjószágok finanszírozására (egészségügy, oktatás, államigazgatás, védelem stb.). Növekedni fog az intézményrendszerek inkompetenciája, romlik az életminőség. Nem fejődik az ország, növekszik lemaradása szomszédjaihoz, az egész európai közösséghez képest.
Igaz ugyan, hogy a társadalom egy nagyon szűk rétege profitál majd ebből, hiszen a hatalom a kezükben lesz, és a még megmaradó források felett szinte ellenőrzés nélkül rendelkeznek majd.
Az pedig, hogy a társadalom széles rétegei (többsége) miként éli meg mindezt, a legkevésbé sem érdekli a hatalmat, mint ahogy most sem.
No, ez a helyzet, ami vár az országra. Ha nem tesz ellene semmit a társadalom, akkor meg is érdemli sorsát.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. június 23., kedd

VOLT EGYSZER EGY KERÍTÉS – ÉS LESZ IS?

A kormány végül is a kerítés építés mellett tette le a voksát. A parlamentben szánalmas indokokkal (az ország védelme a népvándorlás ellen) magyarázta mindezt a FIDESZ-es Rogán Antal…
Több mint egy negyedszázada, hogy lebontottuk a kerítést (a „vasfüggönyt”). Szimbolikus lépés volt, és bizonyította, hogy – hidegháború ide vagy oda – kudarcot vallott.
Forrás: HIM levéltár
Nem volt képes megakadályozni – pedig ez volt a célja –, hogy a magyarok elhagyják az országot. Elődjét 1949-ben telepítették, és a sorozatos problémák miatt 1956-ban szedték fel az aknazárat. Az újat 1957 elején telepítették, néhány hónap alatt, 1957 júniusára fejezték be.  A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa 1957 márciusában hozott határozatot a határ lezárásáról. Uszta Gyula altábornagy a Magyar Népköztársaság honvédelmi miniszter első helyettese nyolc oldalas utasításban határozta meg a műszaki zár építésének feladatait.
Az ’56-os forradalom utolsó napjait követően csaknem 200 ezer ember hagyta el az országot. Az adatok különbözőek: a korabeli rendőrségi adatok szerin „csak” 154 ezer, míg más források 194 ezer főt emlegetnek. A Regio–Kisebbségtudományi Szemle 1991-es tanulmánya szerint, ami osztrák forrásokra hivatkozik, 1956. október 23-át követően 193 885 fő lépett át a határon. A BM 2/1957-es rendelete alapján 1957. február 20-ig ki kellett jelenteni lakóhelyüktől azokat a 15 évesnél idősebb állampolgárokat, akik külföldre távoztak. E „statisztika” szerint 151 731 volt a disszidensek száma. Most ne menjünk bele abba, hogy a két forrás közötti eltérés miből adódik, bőséges a téma könyvtári feldolgozása.
A lényeg: ezen a csaknem kétszázezer emberen kívül még tízezrek hagyták el hazájukat – a határzár ellenére is – az elkövetkező három évtizedben 1989-ig. (Igaz e távozók nagy része nem a határzáron keresztül, hanem egyéb módon (turistaút, kiküldetés, a 70-es évek második felétől hivatalos engedéllyel stb.) hagyta el az országot.
Forrás: HIM levéltár
Az új határzár igen jelentős összegbe került akkoriban. A rendelkezésre álló dokumentáció szerint 29 millió 279 422 forint volt a végösszeg. Ennek mai értékét segít meghatározni, hogy akkoriban egy átlagos alkalmazott fizetése 7-800 forint volt, a vidéki lakosság még ennél is kevesebből élt.
Nagyságrendjét tekintve mai értéken bátran saccolhatjuk a fenti összeg százszorosát.
A Páneurópai Pikniken jelképesen lebontott határzár sem volt képes felfogni a külföldre kívánkozókat. Így létesítése teljesen értelmetlennek tűnik az idő távlatából.
Hasonlóan értelmetlennek tűnik a mostani kerítés is, már csak azért is, mert a határ egy kis részét zárja csak le, amelyet sok útvonalon lehet kikerülni. Az erre fordítandó összeg – még ha ideiglenes jellegét hangsúlyozzák is – ablakon kidobott pénznek látszik. Persze a 16 ezer milliárdos költségvetési főösszeghez képest nem sok a tervezett húszmilliárd, ám ennek a pénznek lenne más, hatékonyabb felhasználási módja.
Szóval, megint csak egy nagy kommunikációs lufinak vagyunk tanúi, ami eltereli a figyelmet a sokkal égetőbb belpolitikai problémákról.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. június 17., szerda

EGY RÉGI ELEMZÉS MAI ÉRVÉNYESSÉGE

Már szinte el sem meri mondani a szerző, hogy mikor vetette papírra ez idézett sorokat. Már csak azért is érdekes ez a lassan nagykorú – 1997-ben megjelent – írás, mert újra olvasva ismét bebizonyosodik, hogy a politikában nem sok változik. Hiába vannak a szakértők és egy-egy téma tudós elméi, azok munkájának szellemi eredményeit még véletlenül sem használják fel. Különösen akkor, ha az meghaladja a „regnálási ciklus” várható idejét.
Álljon hát itt egy 1997-ben megjelent cikk a biztonságpolitikai kihívásokról. Aktualitását a mai parlamenti határozat indokolja, a határok fizikai lezárásáról.
A cikk:

BIZTONSÁGPOLITIKAI KIHÍVÁSOK AZ EZREDFORDULÓN
Véget ért a bipoláris világrend immár csaknem fél évtizede, legalább is abban az értelemben, hogy megszűnt a két világrendszer szembenállása. A biztonsági problémákról azonban továbbra is szó esik mind politikai, mind katonai-szakmai körökben.
Mi változott az elmúlt öt év alatt? Mi teszi napjainkban is aktuálissá, hogy e kérdésről globális, regionális és nemzeti összefüggésben is vitatkozzanak, gondolkodjanak a szakértők. Mely kihívásokkal néz szembe a világ a XX. század végén, a jövő évezred első évszázadában, évtizedeiben?
PARADIGMAVÁLTÁS A XXI. SZÁZAD ELEJÉN
A világ problémák sorozatával néz szembe annak ellenére, hogy felbomlott a két pólusra épülő világrend. Leomlott a "Fal", s vele képletesen a nyílt szembenállás is. A világ azonban mégis bipoláris maradt, csak más értelemben. A két nagy ideológiai rendszer helyét átvenni látszik az egyenetlen fejlődésen alapuló megosztottság. Globálisan új és új konfliktusok keletkeznek, s a várt (vágyott) biztonság nem érkezett el.
                A problémák a társadalmakat általában érintik, gazdasági, szociológiai, biztonságpolitikai értelemben egyaránt. A gyorsuló fejlődés – elsősorban a természettudományos és gazdasági – nem hozta magával a társadalmakat alkotó csoportok és egyének hasonló intenzitású fejlődését. A társadalomtudományok fejlődése – közöttük a hadtudomány is – az elmúlt fél évszázadban elmaradt a többi tudományágtól.
                A társadalmak átalakulása elsősorban az anyagi világ mentén jött létre. Ebben a helyzetben számtalan olyan probléma jelentkezik, amelyekre nem lehet a régi fogalmak szerint reagálni, hiszen ezek a fogalmak ki sem fejezik a valóságot. Igen sok társadalomtudományi fogalom ma már nem használható, hiszen megfogalmazásuk idején – döntően a XVIII-XIX. században – jelentették azt, ami a kor valósága volt. (Pl.: hol van már a szabad verseny, a hadtudományban a gyalogság, és a tüzérség sem ugyanaz, amely az I. világháború idején volt stb.) Az egyre gyorsuló változások új és új megközelítését kényszerítik ki egy-egy problémának. A sablonok – amelyekről úgy gondoljuk beválnak – egyre többször mondanak kudarcot. Az elmúlt évtizedek technikai változásai a hadügyben már-már kikezdhetetlennek tűnő alaptételeket kérdőjeleztek meg. Erősen vesztett jelentőségéből például az emberi tényező szerepe. (Ma már a légi harcot olyan távolságokból vívják, hogy az ellenfelek nem is látják egymást, csak műszereik jelzik az ellenség helyét, sebességét stb.) Elavulttá váltak olyan hadászati stratégiai fogalmak, mint a tömeghadsereg, amelyeket még nem is olyan régen előszeretettel használtunk. Az avult fogalmakat viszonylag lassan váltják fel az újak, így előfordul, hogy látszólag nem tudunk mit kezdeni egy jelenséggel, s azt számtalan fogalommal írjuk körül. Ez még nem is lenne baj, a probléma akkor keletkezik, ha ezek értelmezése nem egységes. „Korlátozott konfliktus”, „háborús küszöb alatti konfliktus” olvassuk a szakirodalomban. Ki mit ért ez alatt? Hiszen harc, háború folyik egy vagy több állam, érdekcsoport között. Fegyveres erőt alkalmaznak. Az összetűzések azonban csak egy jól körülhatárolt területre terjednek ki. Ez adja korlátozott jellegét. A háborús küszöb mit jelent? Itt is elmondhatjuk az előbbieket, de ha ezt a kifejezést használjuk, akkor az azt jelenti, (nekünk, akik ezt használjuk), hogy nem fenyeget globális háború veszélye, amely tűzbe borítaná ez egész bolygót.
                Mindezeket csak ezért említem, mert az elmúlt évtizedek világpolitikai változásai alapjában rengették meg a biztonságpolitika eddigi alapjait.
BIZTONSÁGPOLITIKAI VÁLTOZÁSOK
A biztonságpolitikai változások nem függetleníthetők azoktól a globális változásoktól, amelyek az elmúlt két évtizedben végbementek.
                A nyolcvanas évek elején a globális politika színpadán megjelent egy addig kevés figyelmet kapott probléma, az országok egyenetlen fejlődéséből fakadó konfliktus veszély. A Római Klub 1983-as jelentése már felhívta a figyelmet arra, hogy egyre nő a különbség a fejlett országok és az úgynevezett fejlődők között. Az utóbbiak elmaradása egyre nő, ez különböző problémákhoz vezethet. A társadalomtudósok jóslatai beválni látszanak. Ezt bizonyítja a nyolcvanas évek közepétől megszervezett konferenciák sorozata, ahol a népesedéssel, a környezetvédelemmel foglalkoztak a világ vezető politikusai, legutóbb 1996 közepén. Látszólag e tanácskozások témáinak semmi köze a biztonságpolitikához, azonban végső üzeneteik mégis sokat jelentenek az ezzel foglalkozó szakértőknek. Ezek kapcsán fogalmazódott meg az úgynevezett "észak-dél konfliktusa", amelyben a fejlődő dél még több támogatást és segítséget vár a fejlett "északtól", amit ez utóbbi nem siet megadni.
                A két pólus egyenlőtlen fejlődése az elmúlt két évtizedben felgyorsult, kinyílt az olló. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a fejlődés a két térségben. A fejlett világ - Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a Távol-Keleten Japán - az említett időszakban átlagosan évi 2%-os GDP növekedést produkált. Ez azt jelenti, hogy az egy főre jutó GDP Európában, ECU-ben:

Ország
B
DK
D
SF
F
GR
GB
IRL
I
L
NL
A
P
S
E
GDP/fő ezer ECU
17,9
22,6
19,6
16,3
19,1
6,2
13,4
11,2
15,7
22,0
17,2
18,1
7,2
21,8
11,4
A táblázat adatai az 1994-es 1 ECU = 1,94964 DEM árfolyamra vonatkoznak.

A fejlődő országokban ez a mutató nagyságrendekkel kisebb, ezek az adatok dollárban számolnak, így indokolt az ECU árfolyam meghatározása, 1 ECU= 1,3748 USD.(például India esetében 260, Angola 470, Ciprus 3590, Fülöp-szigetek 1000, Guatemala 1120, Kenya 370, Mali 140, Nigéria 770 Peru 980, Thaiföld 850, Zaire 140 dollár) átlagosan 880 USD. E térség fejlődése százalékos arányban (saját magához viszonyítva) nagyobb, 10% körüli. Összehasonlítva azonban azt, hogy valójában mekkora összegeket fordíthatnak fejlesztésekre, azt látjuk, hogy a fejlett országok egy főre jutó 200 dolláros összegével szemben a fejlődőknél mindössze 88 dollár az éves növekmény. Ez gyakorlatilag a harmada. Ha számítógépen modelleznénk e tendenciát, láthatnánk, hogy a két régió közötti különbség nem csökken, hanem nő. A fejlettek még gazdagabbak lesznek, fejlődésük egyenletes és magas színvonalú, míg a lemaradó országok visszavonhatatlanul elmaradnak, mert a rendelkezésükre álló anyagi eszközökkel nem képesek beszerezni a drága és valóban hatékony technológiákat, amelyek esetlegesen biztosíthatnák gyorsabb fejlődésüket.
                A gazdasági lemaradás az e régiókban élő népességet arra ösztönzi, hogy gazdagabb területekre vándoroljanak. E tendencia először helyi, regionális konfliktusokban jelenik  meg (nagyszámú gazdasági menekült megjelenése Fekete-Afrika „tehetősebb” országaiban. Országon belüli, és két ország közötti konfliktusok kirobbanása is várható lásd: hutuk és tuszik polgárháborús összetűzése).
                E folyamat egyik – ideológiai – megjelenési formája lehet az úgynevezett iszlám fundamentalizmus terjedése. A gazdaságilag vagy politikailag ellehetetlenült államokban a vallási fanatizmust használják fel mint politikai eszközt a vélt ellenségek megbüntetése érdekében. (Algéria, Irán, Irak, Palesztina). Az így fellépő politikai csoportok szakítanak a hagyományos eszközökkel, s új módszerekkel - terrorizmus, gerilla-hadviselés - harcolnak érdekeik érvényesítéséért.
AZ ÚJ KIHÍVÁSOK KEZELÉSE
A konfliktusok e képen való "rendezése" számos biztonságpolitikai problémát vet fel. A védelemnek egy egészen új dimenzióját kell kimunkálni, s beilleszteni a biztonságpolitikai gondolkozás keretei közé. Az elmúlt években felgyorsuló gazdasági migrációt a  fejlett országok elutasítják, nem kívánják befogadni e tömegeket, sőt különböző szigorító intézkedéseket léptettek életbe a bevándorlás megakadályozása érdekében. E tekintetben Európában újra leereszkedni látszik egy "vasfüggöny", amelynek áttörését a fejlett országok minden rendelkezésükre álló eszközökkel igyekeznek megakadályozni.
                Az előbbiekben - dióhéjban és a teljesség igénye nélkül - felsorolt új kihívások arra ösztönzik a fejlett országokat - elsősorban a Nyugat-Európa hatalmait -, hogy új biztonságpolitikai válaszokat keressenek, megőrizzék elért gazdagságukat, társadalmi békéjüket.
ÚJ BIZTONSÁGPOLITIKAI GONDOLKODÁS
                Az új európai status quo kialakulásával – a Szovjetunió felbomlásával, tagállamainak függetlenné válásával, Jugoszlávia szétesésével – a NATO és a WEU számára világossá vált, hogy alapvető érdekük az európai biztonság megőrzése. A katonai szembenállás megszűntével a nyugat-európai és amerikai politikusok az öreg kontinens biztonságának zálogát elsősorban a kelet-európai térség gazdasági fellendülésében látják. Ez a nézet uralkodik napjainkban is, de a végrehajtás mintha megtorpant volna. A fejlett országok – elsősorban Németország példáján okulva, ahol horribilis összegeket emésztett és emészt fel a keleti tartományok modernizálása – már nem oly lelkesek befektetéseiket illetően, mint néhány évvel ezelőtt. Fokozza bizonytalanságukat a kelet-európai országok és az orosz belpolitikai helyzet átláthatatlansága és bizonytalansága.
                Az orosz demokrácia kiépítése még hosszú időt vehet igénybe, hiszen valós demokratikus hagyományai nem voltak a nagy birodalomnak. A nyugat-európai országok bizonyos mértékben értetlenül állnak a kelet-európai országok problémáival szemben is. Számukra nem érthetők a térségben megnyilvánuló nacionalista eszmerendszerek. Az európai integrációs folyamatból nézve e térség nemzetállamai közötti – többnyire a nemzetiségek jogait érintő – ellentétek irracionálisak.
                Az elmúlt évek - egy évtized - azonban más változásokat is hozott. A nyugati országok a kezdeti fellendülés után egyre kevesebb hajlandóságot mutatnak arra, hogy komolyabb gazdasági segéllyel zárkóztassák fel a volt szocialista országokat. Azt figyelhetjük meg, hogy rövid és közép távú gazdasági érdekeik inkább a kelet-ázsiai térségek felé irányítják őket. Nagy az ellenállás az EU országai - elsősorban Portugália, Spanyolország - részéről, ahová az EU fejlesztési alapjainak több mint 80 százaléka jut, attól tartva, hogy az új tagok felvételével ezek az összegek csökkennének.
                A kilencvenes évek elején a függetlenné vált  volt szocialista országok jelezték a nyugat-európai közösséghez és a NATO-hoz való csatlakozási szándékukat. Ezt a nyugat-európai hatalmak és az Egyesült Államok üdvözölték ugyan, de a konkrét megvalósítást különböző - elsősorban gazdasági, intézményrendszeri és politikai - feltételekhez kötötték és kötik napjainkban is. Ez jól mutatta az a vita, amely az EU vezetői között folyt arról, hogyan tegyék lehetővé az új államok csatlakozását. Egy javaslat szerint új formában fel kellene éleszteni a kelet-európai országok gazdasági együttműködését (új KGST), ez azonban az érintett államok ellenérzésén bukott meg. Egy másik javaslat szerint "bolygó államok" vennék körül a nyugat-európai közösséget, amely a visegrádi csoport és a balti államokból állna. A ma leginkább megvalósulni látszó Delors-terv a harmadik verzió, amely szerint egy "közbeeső fokozatot iktatnának be a csatlakozási folyamatba. Ezt több vezető ország is támogatja - Franciaország és Németország is -, megjelenési formája pedig az ismertté vált Balladur-terv és a CDU-tervezet. Ezek értelmében létrejönne az Unión belül egy úgynevezett „belső” és „külső” kör, amely a fejletteket és a fejletleneket fogná egybe.
                A biztonságpolitikai szférában, annak érdekében, hogy ne riassza el ezeket az országokat a teljes elutasítással, átmeneti megoldásként létrehozta a Partnerség a Békéért Programot. Ez gyakorlatilag semmire sem kötelezi a NATO-t, de a programhoz csatlakozó államokat sem. Ugyanakkor tekinthető - bizonyos mértékben - a csatlakozás előiskolájának.
                Az 1994. január 11-i brüsszeli felhívás, amelyet a NATO tagállamok állam- és kormányfői hoztak nyilvánosságra kimondja: „...Felhívjuk a NACC-ban részt vevő többi államot és az EBEÉ többi országát, amely képes és kész részt venni a programban, hogy csatlakozzon hozzánk ebben a partnerségben.” A PfP-ban való tevékeny részvétel fontos szerepet tölt be a NATO bővítésére irányuló folyamatban.
                A NATO napjainkban sokkal inkább saját biztonságpolitikájának kialakításával, a szervezet strukturális átalakításával van elfoglalva. A politikai és katonai vezetők is felismerték nyugaton, hogy az Észak Atlanti Szerződés fenntartása jelen formájában már nem megfelelő, túllépett rajta az idő. Az ezredvégi kihívások arra ösztönzik a fejlett országokat, hogy felkészüljenek a jövő század konfliktusainak kezelésére, elhárítására. Körvonalazódni látszik egy - a fejlett világot magába foglaló - együttműködési rendszer, amely integrálni kívánja hosszú távon Kelet-Európát és a volt Szovjetunió országait. A nyugatnak mindenképpen szüksége van erre a térségre, egyrészt gazdasági okokból - hatalmas piacokat és szinte kimeríthetetlen nyersanyag-forrásokat jelent e térség -, másrészt biztonságpolitikai szempontból. Az előbb kifejtettekkel ez csak látszólagos ellentétben van, hiszen a biztonságpolitikai megfontolásokat hosszabb távú érdekek vezérlik, mint a gazdaságiakat. Az egységes Európa csak úgy képes megőrizni biztonságát, ha minden európai állam - az Atlanti-óceántól az Uralig - részt vesz a közös védelmi rendszerben.
                Ezt az elképzelést erősíti, hogy ennek a térségnek közösek a kulturális alapjai. Ez még akkor is így van, ha manapság több konfliktus szabdalja e térséget, némelyek ezek között alacsony intenzitású fegyveres összecsapások.
                Az új struktúrájú biztonságpolitikai együttműködés egyik neuralgikus pontja a sok nemzetiségű szervezet érdekérvényesítési törekvéseinek összehangolása. Erre a jelen pillanatban még nem született kiforrott elképzelés, de a problémát már felismerték. Arra igen nehéz választ találni, hogy a jövő gazdasági, politikai változásai milyen befolyást gyakorolnak majd a közös érdekek felismerésére és megfogalmazására. Nagyon sok minden függ attól, hogy a koalícióhoz csatlakozni kívánó államok milyen mértékben képesek modernizálni társadalmukat, nem gazdasági, sokkal inkább politikai értelemben. A kezdeti függetlenség és önállóság után belátják-e a szükségszerű együttműködés kényszerét jövőjük érdekében.
                A NATO mellett felértékelődött az utóbbi időben az EBESZ tevékenysége. Míg az EBEÉ a fegyverzetkorlátozási megállapodásokban játszott semmivel nem pótolható szerepet, a kibővülő szervezet - átalakulásával - egyre aktívabb szerepet kíván betölteni a kontinens konfliktusainak kezelésében elsősorban diplomáciai eszközökkel. A szó klasszikus értelmében ez a szervezet nem védelmi koalíció, sokkal inkább egy politikai konzultációs, egyeztető fórum. A szervezet életképességét bizonyítja, hogy jelentős eredményeket ért el az európai konfliktusok békés rendezése érdekében, legutóbb például az orosz-csecsen háború megfékezésében. Arra azonban hosszú távon nem számolhatunk, hogy az EBESZ valamiféle közös védelmi rendszerré fejlődik. Az valószínű azonban, hogy az új európai biztonsági rendszer egyik alapja lehet, annak előkészítésében nagy szerepe lehet.
                Napjainkban azonban még paradox helyzetben élünk. Dolgozik és tevékenykedik az EBESZ, és a NATO is. A tagországok egy része - a valódi gazdasági és európai politikai befolyással rendelkezők - mindkét szervezetben jelen vannak. Rivalizálás érzékelhető a két szervezet között. Az elmúlt időszakban ezt bizonyítja, hogy az EBESZ nem játszott döntő szerepet a délszláv válság kezelésében. Igaz, a NATO sem jeleskedett ebben az esetben, átengedve az ENSZ-nek a döntés és konfliktus rendezés összes problémáját.
                A nyugat-európai hatalmak már megkezdték az új kihívásokra való válaszok kimunkálását, de annak hatása majd csak a távolabbi jövőben érvényesül. Egyre többet hallani azonban felelős nyugati politikusoktól és vezető tisztségviselőktől, hogy Európát egységesnek tekintik biztonságpolitikai szempontból, és annak határai az Atlanti-óceántól az Uralig terjednek.
                Ezt meglovagolva a kelet-európai államok persze sürgetik felvételüket a NATO-ba. Azt azonban ma még senki sem tudja megmondani, hogy mikorra lehetséges egy biztonságpolitikailag egységes Európát létrehozni.
                A NATO és az európai biztonsági együttműködés végleges formája talán a jövőkutatás témakörébe tartozik, de ez a jövő már nincs messze. Az öreg kontinens országainak az elkövetkezendő egy-két évtizedben választ kell találnia a biztonságukat érintő kihívásokra.

FELHASZNÁLT IRODALOM
1. NATO Kézikönyv, SKVI, 1995.
2. Lengyel László: Hol van Magyarország? Kritika  95/6. sz. 10-14.p.
3. S.R. Sloan: US perspectives on NATO. International Affairs 2/1995.
4. Európa 2000, Computer CD, Presse- und Informationsamt der Bundesregierung, Bonn und OMNIA Verlag GmbH, Köln, 1995.

Ceterum Censeo OV esse delendum