2015. október 22., csütörtök

POLITIKAI PUZZLE — ÉS BENNE AZ ÉLETÜNK

Mindenki ismeri az időt rabló, de szórakoztató puzzle játékot, ahol kis amorf darabokból kell összerakni egy szép képet, amelynek értelme van. Logikus gondolkodásra, a kapcsolódások felismerésére ösztönöz. Jó játék, és kísértetiesen hasonlít a valósághoz.
Az életünk is egyfajta ilyen összerakós játéknak fogható fel. Benne vagyunk magunk, mint egy kis amorf darab, és kapcsolódik hozzánk sok-sok más darabka, amelyek életkörülményeinket határozzák meg. Ahogy egyre bővül az illeszkedő darabok száma, úgy lesz ez az összefüggő kapcsolati halmaz azonos a bennünket körülvevő világgal.
Minden mindennel összefügg, így nem tekinthetjük magunkat „függetlennek” a világtól. Ha növekszik az olaj ára, előbb-utóbb megjelenik ez a benzin, a zsemle és minden más árában. Ha rosszra fordul az időjárás, akkor kevesebb a termés, többet kell fizetnünk a piacon a napi betevőért. Ezek csak a legkézenfekvőbb összefüggések.
A bennünket körülvevő világ – az Európai Unió politikájától, a menekült áradaton át, a világ konfliktus gócaiig – összefügg azzal, hogy milyen körülmények között élünk. A világban lejátszódó eseményeket e képzeletbeli  „világ-puzzle” részeként kezelhetjük. A csak látszólagosan különböző események, jelenségek végül is összefüggéseket mutatnak. Csak egy kicsit kell megerőltetni szürke agysejtjeinket, néhány percet azzal tölteni, hogy felfedezzük a különböző hírek hátterében meghúzódó ok-okozati összefüggést.
Ha ezeket megtaláltuk, máris képesek vagyunk kirakni azt az objektív képet, amely – függetlenül az éppen regnáló politikai hatalom propagandájától – meghatározza létünket, világban elfoglalt helyünket.
Lehet például kerítést építeni, de ez nem old meg semmit. Ettől egy jottányival sem fog csökkenni a szíriai konfliktus veszélye. Lehet „okos" propagandát folytatni a munka társadalmáról, ahol a dolgos kéznek van primátusa, ha a puzzle azt mutatja, hogy mindenütt a megszerzett tudás a fejlődés alapja, a kompetens ismereteket fizetik meg szerte a világban.
Lehet erős országról beszélni, ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a szövetségi kapcsolatokat, amelyek alapjai ennek az erősségnek.
Ha a kirakós többi darabkáját nem vesszük figyelembe, akkor a kép sohasem lesz teljes. Maradunk a magunk kis amorf darabkájával egyedül, és kétségbeesetten kereshetjük azokat a kapcsolódó részeket, amiket az imént dobtunk ki, mint feleslegest.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megelégedjünk a kép közepével. Ki kell rakni az egészet, mert úgy teljes. De ehhez dolgozni és gondolkodni kell, nem elcsábulni a szírén hangoknak, hogy elegendő, ha csak a magunkét vesszük figyelembe.
Ceterum censeo OV esse delendum!

2015. október 12., hétfő

FALUDY FOROG — ÉN MEG SZÉGYENKEZEM

Forrás: Internet
„…S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.”
Írta Faludy György, akinek hagyatéka hamarosan kalapács alá kerül. A költő fiatal özvegye képtelen fenntartani a költőről elnevezett alapítványt és a borzalmas körülmények között tárolt személyes dolgokat, mert e nemes törekvéséhez semmiféle anyagi támogatást nem kapott a kulturális tárcától.
A költő immár 9 éve halt meg.
A problémák már sokkal korábban kezdődtek. A költő hazatelepülése után Göncz Árpád közreműködésének köszönhetően költözött a XIII. kerületi ingatlanba. Majd amikor feleségét is be akarta jelenteni oda, akkor kezdődtek a jogi problémák.
Az akkori kulturális minisztérium (hol van ma már?) úgy kívánt segíteni a költőn, hogy megvásárolta hagyatékának (könyveinek és kéziratainak) egy részét az Országos Széchenyi Könyvtár potom 10 millióért és ÁFÁ-ért. Igen ám, de a XIII. kerület önkormányzata a költő lakását 54 millióra értékelte. Így még lakott állapotban is ki kellett volna fizetnie a már akkor is idős mesternek 35 milliót.
Egy időre úgy látszott talál a fővárosi önkormányzat megoldást a problémára. Azonban ez csak húzódott, végül a költő halálával az özvegyet ellehetetlenítették. Ki kellett költöznie a Faludyval közösen lakott lakásából. Itt és most ne beszéljünk arról – bár ez is megérne egy misét –, hogy az örvegy miként gazdálkodott elhunyt férje utáni örökségével. A lényeg a költő szellemi és személyes hagyatéka, amely egy raktárnak is alig nevezhető helyiségbe került..
De nem is ez az érdekes az egész dologban, hanem az, ahogyan ezt a kulturális kormányzat kezeli. Nem minden nemzedékben születnek hasonló géniuszok. Ők a magyarság igazi kincsei, akiknek az emlékét meg kell őrizni. Ha van olyan hagyaték, amely bemutatható, a nyilvánosság elé tárható, akkor azt az államnak elsődleges érdeke megőrizni. Persze ezzel mindig is hadilábon állt a mindenkori hatalom. Emlékezzünk csak a Bajor Gizi Színészmúzeumra, amelyet Gobbi Hilda keménysége hozott létre és csak 1991-ben került a közgyűjtemények sorába.
Nagy valószínűséggel az árverésen megjelennek majd a parvenü vevők, akik a kikiáltási árért majd elviszik a Kossuth-díjat, meg a kitüntetést is, és bónuszként a bordó bögréből isznak majd áldomást a jó üzletre.
Az özvegy ugyan azt nyilatkozta, hogy ezzel majd a költő tisztelői vihetnek otthonukba „egy darabot” a zseniből, de tudjuk, hogy ez nem lesz így. Az írógépen, indigóval másolt Faludy verseken felnőtt generáció nem nagyon van ma olyan helyzetben, hogy a felkínált 100 tételből akár csak egyet is megszerezzen. Főleg azért, mert jobban tiszteli a költőt annál, hogy „áruvédjeggyé” silányítsa, másrészt pedig egyben szeretné látni mindazt, ami megmaradt.
De úgy látszik, az állam nem fog jeleskedni abban, hogy ezen az árverésen felüllicitál mindenkit.
Ceterum censeo Ov esse delendum!

2015. október 8., csütörtök

HOGYAN TOVÁBB? — TANULUNK-E HIBÁINKBÓL?

A minap kitettem a Facebookra egy 2010 szeptemberében írt postot. Nem vagyok boldog attól, hogy az abban leírtak szinte teljes egészében valóra váltak.
Inkább azon gondolkodtam el, hogy mindez miért történt, hogyan lehet egy egész országot elbolondítani, bekötni a szemét úgy, hogy saját valóságát látva se vegye észre: megvezették – nem kicsit, nagyon!
Lehetne most hosszasan értekezni arról – különböző szociológiai felméréseket idézve –, hogy a magyar társadalom milyen állapotban van. Egy azonban igaznak és szinte rendíthetetlennek látszik: a demokrácia a magyar állampolgárok többségének megmaradt fogalomnak. Valahogy nem ért el a demokrácia gyakorlata a tudatokig. Nem jutottunk el odáig, hogy feltétlen hatalomtiszteletet (vagy kényszert) felváltsa az állampolgár öntudata, amelyben saját magát érzi olyannak, akinek hétköznapi életébe senki sem szólhat bele, még az állam sem (feltéve, ha betartja a demokratikus módon született törvényeket).
Ma – különösen vidéken – az emberek kiszolgáltatottak a helyi politikai és gazdasági hatalomnak. Ha bármely visszaélés vagy ostobaság miatt felemeli a szavát, azzal sok esetben egzisztenciáját veszélyezteti. Szidják is ezt a rendszert elegen.
A probléma azonban nem csak magával a manapság regnáló, gátlástalan hatalommal van (országos és helyi szinten egyaránt), hanem az emberek – szándékosan nem írok polgárt, mert nem azok – hozzáállásával is.
Nem igazán tudják, hogy a napi életben mit jelent polgárnak lenni; nem tudják azt sem, mi fán terem a demokrácia gyakorlata. Az, hogy egy országban – állítólag – működnek a demokratikus intézményrendszerek, az még nem jelenti azt, hogy ott demokrácia van. Az intézményrendszerek csak keretek, amit tartalommal feltölteni csak az állampolgárok képesek. Egyrészt azzal, hogy megkövetelik ezeknek az átlátható (és minden szinten érthető) működését, másrészt pedig visszautasítanak minden próbálkozást arra, hogy a fentiek működésének garanciái sérüljenek.
Ha Józsi bácsi, Mari néni, Pistike és Juliska nem törődik azzal, hogy mi történik a közvetlen és tágabb környezetében – mert lusta foglalkozni ezzel, vagy meg sem érti, miről van szó –, és elfogadja a felé áradó propaganda szövegeket, akkor bizony olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben vagyunk.
Mindig azt hangoztattam, hogy a hatalom legnagyobb kontrollja (és egyben legfőbb ellensége) a gondolkodó ember.
Tudom azt persze, hogy gondolkodni fáradságos dolog. Meghallani egy hírt és az azt követő kommentárt egyszerű és kényelmes. Ám utána nézni annak, hogy e hír egyáltalán igaz-e, vagy nem, mi van a hátterében, milyen érdekek mozgolódnak a háttérben — az már munkás. Időt, energiát, ismereteket követel. Így kialakíthatjuk saját véleményünket (esetleg át is láthatunk a propaganda szitáján).
A hatalom persze mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a képességünket csökkentse. Rontja az alapfokú oktatás hatékonyságát. Rögtön két módszerrel is: egyszer megpróbálja ellehetetleníteni a pedagógusok önállóságát, és előírja azt a tantervet, amely felszámolja a tanszabadság elvét. Továbbá leszállítja a tankötelezettség életkorát. Szigorítja a felsőoktatásba való bejutást: csökkenti az állam által finanszírozott férőhelyeket, rákényszeríti ez egyetemeket a támogatások megvonásával a tandíjak emelésére. Így, a társadalom jelentős részétől veszi el a tanulás és előrejutás lehetőségét.
De teljesül a ki nem mondott cél: egy olyan alacsony képzettségű tömeg előállítása, amely nem képes felfogni, hogy mi történik körülötte, és amely korlátlanul manipulálható a rendelkezésre álló propaganda eszközökkel.
Lassan – még két-három év – eljutunk oda, hogy a magyar társadalom nem neveli ki azt a jól képzett réteget, amely tíz-tizenöt év elteltével átveheti az ország irányítását, a helyi ügyek intézését.
Emberek, el kellene kezdeni gondolkodni. Rávenni szomszédainkat, ismerőseinket, hogy ösztönözzék ismerőseiket, rokonaikat: ne vegyenek mindet készpénznek, amit a médiában hallanak olvasnak. Mindenki hozzon még egy gondolkodó embert, akkor talán lesz lehetőség arra, hogy kilábaljunk abból a bornírt valóságból, amiben most élünk.

Ceterum censeo OV esse delendum!