2016. december 30., péntek

ROSSZKEDVÜNK ÉVE

A december bejegyzés nélkül telt. Nem mintha nem lett volna téma bőségesen, de újra abba a helyzetbe kerültem, hogy kár ugyanazt a csontot rágicsálni, ha komolyabb véleményt nem mondhat az ember.
Elteltek az ünnepek, a karácsonyi vacsorákat, ebédeket kezdjük kipihenni a hétköznapokkal.
Ideje azért számot vetni azzal,  hogy miért is nem érezzük a „Magyarország erősödik” feelinget a hétköznapjainkban.
Túl vagyunk a rezsicsökkentésen – ami persze látszólagos, valós értéke köszönő viszonyban sincs a propagandában hangoztatottakkal –, „megússzuk” a migráns áradatot is. Igaz ugyan, hogy a lakosság jelentős része még csak nem is látott – a határkerítés felhúzása előtt sem – „migránst”. Akik láttak, azok példás szolidaritásról tettek tanúbizonyságot. (Lásd: Szeged, lásd a Keleti pályaudvar, nyugati határszél) Az azért egy kicsit (nagyon) pimasz kormánypolitika volt, hogy a menedéket kérőket minden ellenőrzés és kérdés nélkül vonaton és autóbuszokon szállították az osztrák határra, és velük együtt a problémát is mintegy „áttolták” a szomszédba.
Túl vagyunk a különböző botrányokon, amelyek persze a fásult társadalomban szinte semmilyen reakciót nem váltottak ki. (Lásd: Voldemor, korrupció, különböző állami funkciók szinte családias elosztása, a rejtélyes, körözött arab milliárdos, prof. Pharaon ügye, Lőrinc barát újabb stiklijei stb.)
A legnagyobb gondnak e fásultságot látom. A nagy tömegek ilyen magatartása még érthető is, hiszen mindennapjaikat nem az „úgynevezett nagypolitika” tölti ki, hanem az, hogy megszerezzék saját fenntartásukhoz legszükségesebb javakat. Azt, aki a napi betevőért küzd, az teszik ki gondjai javát, hogy enni adjon a gyerekének, az nem foglalkozik a politikusokkal, azok „úri huncutságaival”.
A legtöbb emberhez – ha el is jutnak a vérlázító machinációk hírei – képtelen felmérni, hogy az ott elhangzó adatok és összegek valójában mekkorák, és ez hogyan hat ki saját életére.
Mari néninek és Géza bácsinak az ország észak-keleti végében elképzelhetetlen és felfoghatatlan egy több milliárdos összeg. Ők maximum százezer forintos határig képesek gondolkodni, ami számukra már-már dáriusi vagyon.  „Az országnak harmada éhen gebed”. Ezt a hivatalos statisztika is alátámasztja azzal, hogy a lakosság 40 százaléka él a szociális minimum alatt, 20 százaléka él súlyos anyagi nélkülözésben.
Csak egy zárójeles megjegyzés:
Tudom: a nyugdíjasoknak juttatott 10 ezer forint nagyon sok családnak jelentett érdemi segítséget a karácsonyi ünnepekben. De tegyük már helyére a dolgot. Egy ünnepi töltött káposztára egy négytagú család esetében éppen elég. Ha nem hiszik: számolják ki. Néhány piac érvényes fogyasztói árait itt találják.
De ezt a tíz ezer forintot úgy beállítani, hogy az érdemi javulást hozott az érintettek életében több mint költői túlzás! Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy az utalványok értékének 27 százaléka ÁFA formájában visszavándorol az államhoz, és a kibocsátó cég pedig több milliárddal gazdagodik. Hogy ezek az összegek aztán hol bukkannak majd fel, az mély homályba vész.
Nem térnék ki a gazdasági intézkedésekre, főleg a minimálbér és a GYES emelésére. Ez ugyanis, mint néhány tanulmány már bizonyította álintézkedés, egyrészt nem teljesíthető a magyar vállalkozások jelentős részénél, másrész pedig hosszú távú következményei negatívak.
Az ország lerablása – amelyet elfed a „spontán ügyek” propagandisztikus tálalása – ma már olyan gondokat okoz, amit csak hosszú évtizedek keserves munkájával lehet helyreállítani. Az oktatásban végbement dúlás következményei napjainkban még kevéssé érezhetőek, de néhány év múlva, amikor a lebutított iskolarendszer kibocsátja a mostani nebulókat, tágra nyílt szemmel vesszük majd tudomásul, hogy nincs helyük a munkaerő piacon, mert tudásuk nem elegendő, és képtelenek a kornak megfelelő követelményeket elsajátítani. Részletesen láthatjuk ezt a PISA-felmérés eredményeiben. Hogyan várhatjuk el egy ilyen generációtól, hogy saját életét és az országot gyarapítsa?
Hasonló a helyzet az egészségügyben. Nagyon úgy néz ki, hogy az idősebb generációkat lassan „leírja” a hatalom. Ellehetetlenítik a kórházi ellátást pénz hiányában, leépülnek a szociális rendszerek. A hatalom úgy gondolja, hogy az amúgy is lecsúszóban levő idős rétegekre – akiktől az elmúlt években a nyugdíjszámítás változása miatt jelentős összeget vontak el – egyre kevesebbet kell költeni. A törvény erejével próbálják a társadalmi szolidaritásból származó kötelezettségeit áthárítani a családra, a lakosságra.
Az ország lassan, de biztosan csúszik lefelé – még csak nem is Európa boldogabbik feléhez viszonyítva – a szomszédjaihoz képest is. Megelőz bennünket Szlovákia, Lengyelország, Románia is, amelyek negyedszázaddal ezelőtt még irigylésre méltóként tekintettek ránk.
„Magyarország erősödik” – ordít a fizetett hirdetés.
Az átlagpolgár meg csak azt nem tudja, hogy mikor és miben, mert saját bőrén ennek az ellenkezőjét tapasztalja.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. november 29., kedd

ORBANISZTÁN ÖRÖK

De tényleg: hol élünk?

Az elmúlt két-három hétben olyan dolgokat éltünk meg, szinte válaszreakciók nélkül, amelyek kiverik a biztosítékot a normálisan gondolkodó emberek zömében. (legyenek azok balosok, liberálisak vagy éppen konzervatívak). De úgy látszik, ebből az emberfajtából egyre kevesebb van kis hazánkban (már aki gondolkodik)!
A miniszterelnöki hivatalt vezető miniszter szerint nem is kell mást várni az oktatástól, mint azt, hogy jó keresztényt (keresztyént) és jó magyart faragjon a fiatalokból. Az ám! Ennyi tényleg elég! A mostani hatalomnak bizonnyal, hiszen minél hülyébb a felnövekvő nemzedék, annál könnyebb azt manipulálni, a legostobább propagandával irányítani, hiszen nincs meg az a képessége, hogy eligazodjon saját és közeli vagy tágabb környezete dolgaiban.
Mindezt jól alátámasztja az évek óta zajló – és meg kell mondani sikeres – médiapolitika, amit a kormányzópárt folytat. A tömegkommunikáció szinte teljes uralása alapvető politikai érdekeit szolgálja. Elnyomni minden más hangot, amely nem dicsőíti a hatalmat.
Ugyanakkor ez a kijelentés éles ellentétben van egy héttel korábbi, a kormányinfón elhangzott kijelentésére, miszerint a jövő gazdasági kibontakozásának egyik szelete a nagy hozzáadott értéket képviselő, magas szaktudást igénylő munka.
Csak néhány adalék ehhez: a 16 éves korra leszállított tankötelezettség, a gimnáziumok felvételi rendjének megszigorítása, a semmilyen általános ismeretet nem adó szakiskolák rendszerének bevezetése. Ha ezeket egymás mellé tesszük, máris látszanak az egymásnak ellentmondó következmények.
A visszafogom az oktatást, ellehetetlenítem a fiatalok tanulási lehetőségeit, akkor mindez miként valósul meg?
Forrás: Internet-Index.hu
A médiatúlsúly pedig azt eredményezi, hogy az emberek egy részének – 25 évvel a rendszerváltás után – de javu érzése támad, igaz, már a Népszabadság nélkül. A teljes állami politika rátelepszik mindenre („keményen, vastagon, mint a guano”).
Az elmúlt hetekben néhány vélemény megjelent az egészségpolitikáról is (ami szerintem nincs is), aminek keretében – egy neve elhallgatását kérő – kormány közeli politikus szólt arról, hogy született egy tanulmány arról, hogy miként is alakult az egészségügy kiadásainak szerkezete. Ezek szerint a rendelkezésre álló összegek döntő többségét a 60 éven felüliek ellátása viszi el. Ezért nagyok a várólisták, ezért akadozik az ellátás. Ki nem mondva, de az utalásokból következtethető, hogy a legolcsóbb megoldás, ha ezt a korosztályt „kiveszik” a rendszerből. Egy elhalasztott, vagy sok hónapos várakozás utáni szakvizsgálat – adott esetben – már csak arra jó, hogy a beteg állapotában való visszafordíthatatlan állapotot diagnosztizáljon. Az eredmény: nem kell drága, sok pénzt és erőforrást felhasználó kezelés, hiszen a páciens menthetetlen. Ezzel egyébként két legyet ütnek egy csapásra: nem költenek a gyógyításra, és várhatóan megtakarítást könyvel el a nyugdíjalap is. (Nem kommentálom ezt, döntse el mindenki, mi erről a véleménye.)
Azt már nem is részletezem, hogy mekkora disznóságok kerültek napfényre Rogán és Pharaon kapcsán, vagy épp legutóbb a komáromi ipari park hasznosítása során.
Hja, kérem, lopni tudni kell!
De azért az már egy kicsit csücskös, hogy még az ország legelismertebb olimpikonjainak is elmismásolják a jutalmát. Már réges-régen vége a brazil olimpiának, de a sportolók egy része még mindig várja négy éves munkája beígért jutalmát.
A nap híre pedig, hogy a nyugdíjasok örülhetnek: 1,6 százalék nyugdíjemelést kapnak. Na, ez aztán lovagias gesztus! Ha ezt vesszük figyelembe, hogy a hárommillió nyugger közül a kb. a 40 százaléknak van 70-100 ezer között a havi apanázsa – a többiek ennél kevesebbet, elenyésző részük, 10 százaléknál kevesebb, kap többet – akkor ez 1120 és 1600 forint közötti összeget jelent havonta. Ennél nagyobb az egyes élelmiszerek drágulása havi szinten. (Ha figyelembe vesszük, hogy a pékszövetség már bejelentett, hogy január elsejétől csaknem 30 százalékkal emelik áraikat.)
A legnagyobb baj az, hogy ez az önző, semmire tekintettel nem levő, erkölcstelen és minden értéket nélkülöző politika már hatodik esztendeje rombolja az országot.
A gazdaság romokban – lásd versenyképességi számadatok –, egyetlen „közjószág” (egészségügy, oktatás, szociálpolitika, igazságügy-bíróságok, önkormányzatok, civil szféra) sem erősödött, gyarapodott.
Minden csak szóban szép, és sohasem látott módon gyarapszik. Mint például a nemzeti banki alapítványok.
De csak magunknak tehetünk szemrehányást ezekben az ügyekben. Már 2010-ben lehetett előre látni, hogy mi fog történni ebben az országban. Mert azt el kell ismerni: egy valamit nagyon kitalált ez a hatalom: azt, hogy miként kell évtizedes beidegződésekre, és nem kialakult polgári attitűdökre hivatkozva hatalmat gyakorolni.
Tehát senki se mondja azt, hogy mindent a kormány és a hatalom csinált! A szavazópolgárok részvétele és közömbössége nélkül ez a hatalom már régen nem regnálna. Csak egy kicsit kellene gondolkodni!
Mostanra eljutottunk oda, hogy a hatalom ellenében fel- és megszólalók már nem is kapnak helyet, hogy véleményüknek hangot adjanak. Itt tarunk!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. november 9., szerda

TRUMP (ÉS ORBÁN) VILÁGA

Világraszóló (történelmi) választási siker (vereség) az amerikai elnökválasztáson. A hazai és nemzetközi kommentek (hivatalosak és magánjellegűek) lepték el a netet, az állami és kereskedelmi adókat — vérmérsékletük és politikai beállítottságuk szerint.
A baloldaltól a jobboldalig különböző nézetek látnak napvilágot, a legváltozatosabb jövőképeket festve elénk.
Egy valami pozitív az egészben: az emberek sokasága – véleményformálók, szakértők és egyszerű polgárok – ráérzett arra, hogy ha valami komolynak tetsző változás jelenik meg a világban, az valamilyen módon hatással van az egészre, így gyakorlatilag minden emberre. Persze nem egészen közvetlenül, de áttételes formában mindenképpen.
Vannak, akik már az Egyesült Államok krízisével riogatnak, a kapitalizmus összeomlását vizionálják. Vannak, akik a háború közvetlen veszélyétől tartanak, mások pedig azt gondolják, hogy ezzel az egész világon győznek a szélsőséges jobboldaliak, mintegy bátorítást nyerve a világ egyik legnagyobb hatalmától.
Keep calm (=mindenki nyugodjon le a p..ba!)! A kását nem eszik olyan forrón, és ami a hazai, esetleges párhuzamokat illeti, néhány dolog, ami végletesen megkülönbözteti az amerikai és hazai viszonyokat:
Amerikában ugyan most nyert egy elnökjelölt (és lett az USA 45. elnöke), egy alapvetően populista kampánnyal, amely elsősorban a képzetlen, fehér, kicsit perifériára szorult emberekhez szólt. De egy valami nem igazán változott: Amerikában továbbra is szilárd demokrácia van, az ott működő fékekkel és ellensúlyokkal. A képviseletek eltolt választási rendszere, a képviselőház és a szenátus különállósága, az USA legfelsőbb bírósága (amely betölti az alkotmánybíróság szerepét) tagjainak életfogytig tartó mandátuma, a sajtó és kommunikáció (államtól való) függetlensége, a tagállamok önálló törvényhozásai, nem beszélve a polgárok alapvető demokratikus gondolkodásáról — mind biztosítja azt, hogy az USA nem válhat egy diktatórikus állammá.
Kétség kívül az Egyesült Államok elnökére mindenki úgy tekint, mint a világ egyik leghatalmasabb emberére, de ez a valóságban nincs így!
Az elnök áll ki a kamerák elé és jelenti be a fontos döntéseket, de ez nem jelenti azt, hogy azok az ő fejéből pattannak ki. Nem is feltételezhető – bármekkora politikai és egyéb tapasztalatokkal rendelkezik –, hogy minden felvetődő problémára adekvát választ képes adni. Ezért van az elnök mögött a stáb, amely tulajdonképpen kidolgozza az elnök „mondanivalóját. Ez a szakértői testület figyelembe veszi a mindenkori politikai helyzetet (kül- és belpolitikában egyaránt), kidolgozza a lehetséges döntési alternatívákat figyelembe véve a különböző alsó- és felsőházi politikai véleményeket, a különböző lobbi csoportok (pénzügy, gazdaság, helyi, tagállami érdekeket, civil és szociális szervezetek kívánalmait stb.) érdekeit.
Így szinte kényszerítve az elnököt egy többé-kevésbé kompromisszumos megoldásra és annak kihirdetésére.
Ez nem lesz másként Donald Trump esetében sem. Azok a kampányban elhangzó ígéretek – például a hazai termelés megtízszerezése –, majd szép lassan a süllyesztőbe kerülnek, mint végre nem hajtható dolgok. Ugyanígy valószínűen szép lassan erodálódik majd a védővámok és a mexikói kerítés ügye is.
A fékek és ellensúlyok rendszere működik az USA-ban. Ezek olyan erősek, hogy volt már rá precedens, hogy meg is buktatták az elnököt.
Trump világa tehát igen behatárolt. Mint jelölt, persze beszélhet bezárkózó és megerősödő Amerikáról, de mindezt csak addig teheti, amíg a választók engedik!
Nem így van ez kis hazánkban. Itt a fékek és ellensúlyok rendszere már a múlté. A populizmus nálunk azért virulens, mert a magyar lakosság nagy része – mert az bizony fáradságos – nem képes gondolkodni, és érdekei szerint cselekedni. Elfogadja mindazokat a fals és igaztalan magyarázatokat és propaganda szövegeket, amelyekkel egyre romló életkörülményeit magyarázzák.
Milyen dolog az, hogy egy érvénytelen parlamenti szavazást hatalmas sikernek állít be a kormányzat egyik ideológiai korifeusa.
Milyen dolog az, hogy a parlamenti szabályokra – és a politikai korrektségre – fittyet hány a miniszterelnök, mondván, hogy ha most elsőre nem sikerült az Alaptörvényt módosítani, majd megpróbáljuk újra.
Szóval, amikor Hillary Clinton gratulál a győztesnek és felajánlja segítségét és közreműködését, az azt jelenti, hogy egy demokratikus szavazás eredményét senki sem kérdőjelezi meg, de az sem jut eszébe, hogy az így nyert felhatalmazással az új elnök visszaélhet. (Erre az esetre is megvannak a törvények az USA-ban.)
Csak egy kicsit gondolkozzunk már el, ha saját mini, tekintélyelvű rendszerünket akarjuk az egyik – elismerten – legerősebb demokráciához viszonyítani.
Szóval kis magyar valóságunkban kevés dolog változik majd. Esetleg az USA-ból származó termékek lesznek drágábbak. De A mostani hatalom nem lesz se erősebb, se gyengébb.
A hazai viszonyokon nekünk kell változtatni.

Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. november 4., péntek

VAKOK VÍVÓMECCSE

No, egy pillanatra úgy nézett ki, hogy valami elindul, de azon nyomban hamvába is hullt.
A választópolgárban – már amelyikben, tisztelet nekik – felvetődik a kérdés: ezek tényleg ennyire impotensek (nem férfiúi tekintetben, arról nincsenek információk)?
Az eredmény és a napvilágra került hírek szerint — igen.
De mi is ennek az oka?
Forrás: Internet
Az ok, amit már sokszor megírtam a polgári és demokratikus hagyományok hiánya. A magyar közgondolkozásban (a köznép, az átlagos magyar választó, az állampolgárok döntő sokasága – használja mindenki a számára megfelelő elnevezést) nincs benne a demokratikus játékszabályok betartásának szükségessége. Nincs benne a gondolkodásában, hogy az érveket – a közjó és a kormányzás céljának meghatározását – nem erőből, hanem kompromisszumok sokaságával, minél szélesebb részvétellel kell kidolgozni.
A pártok – ez viszonylag világosan bebizonyosodott a rendszerváltás óta – nem voltak képesek a társadalom és a politikai problémák adekvát kezelésére. A pártok szentül meg vannak győződve arról, hogy a mögöttük álló tagság és támogató tömeg kifejezi az egész társadalom akaratát és törekvéseit.
Már pedig tudjuk, hogy ez nincs így. Nem is lehet, mert a hazai pártok programpártok és médiapártok. Nem a társadalom egy rétegének vagy nagy csoportjának érdekeit képviselik politikailag, hanem a saját értékrendjük vagy hatalmi céljaik megvalósítását.
Ez persze abból fakad, hogy maga a társadalom (az emberek sokasága) sem képes megfogalmazni, hogy milyen politikai vagy hatalmi struktúrában szeretne élni. Mivel nincs megfelelő demokratikus (hosszú idő alatt kialakult szokásrendszer) hagyománya, és nem is tudja igazán, hogy miként működik egy polgári demokrácia.
Teljes egészében aláveti magát a politikának – hiszen ezt tette az elmúlt másfél évszázadban –, mert ahhoz van szokva, hogy a politika „úri huncutság”.
Forrás: Internet
Nos, ebben a környezetben vívják sajátságos harcukat az ellenzék pártjai. Mindegyikben forr a küldetéstudat. Jobbnál jobb – és ostobábbnál ostobább – javaslatokkal állnak elő, amelyek megvalósítása kétséges, mert vagy nincs meg hozzá a gazdaság teljesítőképessége, vagy mert nincs meg hozzá a társadalmi támogató háttér.
Így aztán nincs más lehetőségük, mint hangosságukkal, a támogatás nagyságának hangsúlyozásával megszerezni a dominanciát. (Lásd: FIDESZ szalámipolitikája az első OV-kormány alatt, és 2010 után.)
Egyetlen igazi céljuk van: megszerezni a hatalmat, és a lehetőségek szerint felszámolni a dúlást, ami az elmúlt hat esztendőben végbement.
Ennek azonban megvannak a maga veszélyei. Ugyanis egyszerre nem nagyon megy a valódi demokratikus intézményrendszer helyreállítása (Az alkotmánytól az Alkotmánybíróságon át az oktatásig és a szociális rendszerekig) és a gazdaság növekedési pályára állítása.
Ez utóbbi problémái pedig azt erősítik, hogy az átlagember nem igazán érzi meg a változás pozitívumait. Mivel a demokratikus rend értékei a számára nehezen konvertálhatók, (mert nem adnak érte semmit a közértben) így az intézmények helyreállítása számára szinte semmit sem jelent. A polgári szabadságjogok a többség számára nem mások, mint üres jelszavak. Nem foglalkozik se az alaptörvénnyel, se fékek és ellensúlyok rendszerével.
Így aztán a a jelen ellenzéki pártok vakon (a társadalom igazi helyzete ismeretének hiányában) vagdalkoznak egymással, ahelyett, hogy valami közös többszörös alapján együtt dolgoznának — egyébként tök mindegy, hogy kinek a vezetésével.
Persze mindegyik párt saját presztízsét óvja, és be akarja bizonyítani, hogy bizony nála van a megoldás kulcsa, és nélküle bizony minden kezdeményezés kudarcra van ítélve.
A legnagyobb baj az, hogy ebből az egóból egy cseppet sem hajlandóak leadni, akkor sem, ha ez egyébként a mindenki által áhított célt veszélyezteti.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. október 24., hétfő

NEMZETI ÜNNEPÜNK?

Forrás: Internet
A rendszerváltáskor – szerintem igen szerencsétlen időzítéssel – október 23-án kiáltotta ki a harmadik Magyar Köztársaságot Szűrös Mátyás a parlament erkélyéről.
Akkor nagyon sokan úgy gondoltuk(ták), hogy egy új korszak kezdődik. 1956-ra emlékezve talán össze lehet békíteni a társadalmat, fel lehet oldani azt a hiátust, amit Kádár rendszere 33 éven át elhallgatott, elmismásolt, eltagadott.
Mert azzal, hogy – némi külső nyomásra – Kádár az 1956-os népfelkelést ellenforradalomként határozta meg, lehetetlenné tette a későbbi időszak számára, hogy az eseményeket objektívan lehessen értékelni, benne a két nagyhatalom el nem tagadható aktív és passzív szerepével.
1989-ben úgy látszott, hogy a két történelmi esemény együttes ünneplésével feloldható a társadalomban meglevő, szinte antagonisztikus vélekedés ’56 októberéről.
Ma már tudjuk, hogy ez csak hiú ábránd volt. Az egymást követő kormányok október 23-át mindig, és minden körülmények között, a saját politikájuk legitimálására használták.
A sok bába között elveszett a gyermek, a Magyar Köztársaság. Az, amely mögé felsorakozhatott volna az egész társadalom.
Elvették az országtól ezt az ünnepet. az elmúlt esztendőkben a politikával átitatott – a történelmi hűséget sárba tipró – megemlékezésektől zengett az ország és a média. 1956-ra emlékezve nem a történelmi tények, és azok okai kerültek felszínre, hanem az „urban legend” és a családi legendáriumok – kicsit túlzó, néha minden alapot nélkülöző – történetei kerültek előtérbe.
Az már csak hab a tortán, hogy először fordult elő, hogy a 301-es parcellában az állam részéről senki sem koszorúzta meg az emlékművet és az életüket adók sírját.
Az elmúlt negyedszázad alatt igen sok könyv, tanulmány jelent meg, feltárva 1956 őszének hazai és nemzetközi összefüggéseit, a magyar népfelkelés körülményeit és eseményeit.
Ám úgy látszik, hiába a bölcs történészek erőfeszítése. A tények a politikát és a hatalmat a legkevésbé sem érdeklik. A legkülönbözőbb, körülményeikből kiragadott eseményeket nagyítanak fel, valós és konkrét tényeket hallgatnak el, ahogy éppen pillanatnyi érdekük kívánja.
Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy 1956-os eseményeket a mai fiatalság és nem fiatalság (egészen pontosan azok, akik a hatvanas évek után születtek) nem érzik a magukénak.
Forrás: Internet -- Origo.hu
Ugyanis e témában majd’ minden esetben túlzásokkal, félreértelmezésekkel, hazugságokkal és torzításokkal találkoznak. Göncz Árpád – pedig, ha valakik, Ő és Mécs Imre, akik maguk is részvevők és elítéltek voltak – próbált, még a ’90-es években, rendet vágni az emlékezet útvesztőiben. Elhíresült mondatára, miszerint „annyi ’56 van, ahányan voltunk”, senki sem figyelt.  Pedig ez intés volt. És figyelemfelhívás arra, hogy a magyar társadalomban – mind a mai napig – együtt él bűnös és áldozat, a barikád két oldalán küzdő ellenfél, megalázott és alázó.
Hatvan esztendővel később – és a történtek mozgatórugóinak egyre alaposabb ismeretében –, lehetne már valamiféle konszenzusos értékelésre jutni a forradalmat illetően.
Forrás: Internet -- MAA
Amikor 1989. január 28-án Pozsgay Imre az 1956-os őszi eseményeket (amit addig OSE-ént = Októberi Sajnálatos Eseményekként emlegettek) népfelkelésként határozta meg, egy ország értett vele egyet.
Bíró András – alternatív Nobel-díjas – is forradalomnak nevezte, mert szerinte megváltozott a rendszer 1956 után. Minden tiszteletem a civil aktivistának, és egész életművének, de ebben téved.
Nem a rendszer változott meg, csak a módszerek.
Bíró András - Forrás Internet

A forradalom az egy olyan esemény, amely megváltoztatja az adott társadalom egész rendszerét, alapjait, berendezkedését. 
Ez nem történt meg Magyarországon 1956 őszén. Maradt a proletárdiktatúra, mindössze annak gyakorlásában történtek módszertani változások (puha diktatúra).
Így aztán az 1956-os felkelést forradalomnak nevezni enyhe eufémizmus. Gyakorlatilag a politikai követelésekből: több párt rendszer, demokratikus választások, munkás igazgatás, a szociális problémák orvoslása, szinte semmi sem valósult meg.
„Az ország a világ érdeklődésének középpontjába került” – szól a sokat emlegetett másik érv. Ez sem így igaz. A szuezi válság a nemzetközi médiában „vitte a prímet”, mint ahogyan az USA-nak és a Szovjetuniónak is fontosabbak voltak az egyiptomi események, semmint a magyar felkelés. Ez utóbbi csak később kapott nagyobb hangsúlyt – főleg szovjetellenes éllel – a korabeli nyugati sajtóban. Az USA 1956 októberében kezdeményezett vitát az ENSZ-ben a „magyar kérdésről”
De ez sem arról szólt igazán, hogy miként segítsék a magyar felkelést, hanem a Szovjetunió elítéléséről.
Az USA sokkal inkább foglalkozott az szuezi helyzettel, minthogy nyílt konfrontációt vállaljon a Szovjetunióval, különös tekintettel a jaltai megállapodásokra.
Mítoszok között élünk. Ezek simogatják nemzeti érzéseinket. Büszkék lehetünk magunk előtt, magunkra.
A mítoszok azonban csalókák! Sokszor délibábként csak a vélt képeket vetítik elénk.
A valóság ennél sokkal, de sokkal összetettebb, mi több, még egy kicsit kiábrándító is lehet. De nincs más lehetőségünk: szembe kell néznünk vele!
Van azonban mit ünnepelni október 23-án, azonban erről mostanság szó sem esett! 
Huszonhét éve él a Magyar Köztársaság. Még akkor is, ha manapság nem annak nevezik!
Ezt kellene ünnepelni és megvédeni, mert ez tényleg a miénk, ebben teljes a magyar társadalom egyetértése.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. október 19., szerda

LÁZÁ(R)LMOK

A történelem nem ismerete egy hétköznapi ember esetében bocsánatos. Lázár János azonban a keddi kormányinfón egy kicsit elvetette a sulykot.
Egy kérdéssel kapcsolatban kijelentette, hogy ő ugyan kisebbségben van, de mégis csak tűrhetetlen, hogy a gyilkos Kádár János a társadalom nyolcvan százaléka szemében, mint nagy formátumú politikus, benne van az első háromban. Megemlítette, hogy a kormány mindent megtesz majd annak érdekében – oktatás stb. –, hogy ezt megváltoztassák.
„…Szó bennszakad, hang fennakad,/ lehellet megszegik.” – írta Arany. Valahogy így éreztem én is. Ami ott és akkor elhangzott az nem más, mint nyílt állásfoglalás a történelem megmásítására, a hatvan esztendővel ezelőtti események saját szájíz szerinti átalakítására.
Kezdjük rögtön az elején. A megszólaló egy valamiről tendenciózusan elfeledkezik, vagy nem olvasta az elmúlt negyed század alatt megjelent, az 1956 októberi forradalommal (népfelkeléssel, ellenforradalommal – olvassa mindenki a neki legjobban tetsző kifejezést) kapcsolatos kutatások eredményeit.
Konyev Marsall, 1956-ban a VSZ EFE parancsnoka
1956. november 4-ét követően Magyarország nem volt szuverén. Annyira nem, hogy Zsukov, amikor elrendelte a „Forgószél” hadműveletet, Konyev vezetésével, azt az utasítást adta az itt állomásozó Különleges hadtest vezetőinek, hogy a háborús gyakorlatot kövessék. A szovjetek 24 óra alatt átvették az ország teljes irányítását, és bevezették a katonai közigazgatást. (E post nem elegendő arra, hogy az összes ezzel kapcsolatos dokumentumot egyenként felsoroljak, elégedjünk meg néhánnyal, amik mindenki számára elérhetők: Vjacseszlav Szereda–Alekszandr Sztikalin: Hiányzó lapok 1956 történetéből (Móra Ferenc Könyvkiadó 1993), Györkei Jenő-Horváth Miklós: Szovjet katonai intervenció 1956 – H&J kiadó, Budapest, 2001. 179 old. Huszár Tibor: Kádár — A hatalom évei,  Corvina Kiadó, Budapest, második kiadás 2012. 24-25. oldal, Jelcin dosszié, Századvég Kiadó –’56-os Intézet, Budapest, 1993. 145. oldal. — a teljesség igénye nélkül.)
Több száz közigazgatási szakembert – katonai egyenruhában és alárendeltségben – rendeltek Magyarországra. Ezek aztán egészen 1957 májusáig ültek a helyükön és irányították a közigazgatást.
Kádár János és az Ideiglenes Intézőbizottság  gyakorlatilag semmit sem tehetett az itt tartózkodó „trojka”: Mikojan, Malenkov és Arisztov beleegyezése és jóváhagyása nélkül.
Huszár Tibor Kádár-monográfiájából ide illő jellemző idézet: „…»aligha túlzás kijelenteni, hogy a történelemnek e nem egyszerű időszakában éppen Malenkov és Szuszlov kormányozták Magyarországot«
A fenti mondat ne függjön a levegőben, a megszálló csapatoknak „I.Sz. Konyev, a Szovjetunió marsallja november 24-én Magyarország valamennyi katonai helyőrségének a parancsnokát (kommendánsát) Budapestre rendelte tanácskozásra. A Varsói Szerződés csapatainak főparancsnoka ezen az eligazításon értékelte a Magyarországon kialakult politikai és katonai helyzetet, majd meghatározta a helyőrség-parancsnokságok feladatait: »Az üzemi bizottságoknak nyújtsanak segítséget a pártszervezetek megalakításához és irányításához, és adjanak segítséget a pártszervezeteknek a munkások és alkalmazottak körében folytatott tömegpolitikai munkájához, gyakoroljanak befolyást a munkástanácsokra, a pártmunkások részére adjanak segítséget a pártszervezeteknek az ellenséges elemektől történő megtisztításához, a helyi államhatalmi szerveken keresztül ellenőrizzék a rendőrség munkáját, kutassák fel és kobozzák el a fegyvereket, biztosítsák a járőr- és őrszolgálatok pontos ellátását, és emeljék a városparancsnokságok munkájának színvonalát«
Ennyi elég is a hirtelen bizonyításhoz.
Hruscsov és Szerov a II. VH alatt
Az 56-os és 1957 elejei „rendcsinálás” (megtorlások, letartóztatások) eseményei sem igazán Kádárhoz köthetők, hiszen a katonai közigazgatás keretében a Szerov tábornok vezette KGB szervezte meg a letartóztatásokat. (Lásd: Maléter és társai)
Kétségtelen tény, hogy az 1956 utáni megtorlásokat Kádár számlájára szokták írni, de ez nem igazán állja meg a helyét. Kádár ezekben az időkben a báb szerepét játszotta. Nem igazán volt beleszólása a dolgokba. Mi több a későbbi perekről is Moszkvában döntöttek.
Ezek tények. Dokumentumokkal (magyar és szovjet jegyzőkönyvekkel) bizonyíthatók.
1957. május 1-i nagygyűlés
Az egy másik dolog, hogy 1957. május elsején minden idők legnagyobb tömegtüntetésén támogatták a Kádár-vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt és az újjá alakult MSZMP-t.
Ezek is tények.
Meg tények azok a történések is, amelyek – főleg a ’60-as évek elejétől – a magyar melósok életszínvonalának növelését, az ország gyarapodását szolgálták.
Ettől még persze diktatúra volt. A polgári demokrácia és a liberális állam intézményei ismeretlenek voltak. Voltak törvények – legyenek azok diszkriminatívak, és egyoldalúak –, amelyek mindenkire érvényesek voltak. És ezeket alkalmazták is.
Csaknem három évtized távlatából nézni a Kádár-féle hatalmat nem azt jelenti, hogy annak tényeit kényünkre-kedvünkre változtathatjuk meg. Már csak ezért sem, mert ezzel saját magunknak hazudunk. Elvesszük annak lehetőségét a következő generációktól, hogy apáik, nagyapáik hibáiból, tévedéseiből tanulhassanak.
A történelem meghamisítása arra is jó, hogy alkalmazhassuk mindazokat a módszereket és hatalmi technikákat, amiket elleshettek a most regnálók.
Nem véletlen, hogy sokaknak ma Magyarországon déjá vu érzése van.
Ceterum censeo OV esse delendam.

2016. október 11., kedd

ELSZEMTELENEDŐ HATALOM

Szokták volt mondani, hogy ettől nincs lejjebb. Mint napjaink gyakorlata mutatja: van!
Azt már korábbi postjaimban is megírtam, hogy a népszavazás eredményétől függetlenül a kormánypárt ezt a saját politikai rémálmai megvalósítására fogja használni, s lám, meg is történt.
A „kőbevésett” Alaptörvény sokadik módosítására készül a kormány. Ezt egy homályos, a mai élettel, hazai és nemzetközi viszonyokkal köszönő viszonyban sem levő, „történelmi alkotmányra” hivatkozva teszi.
Csak abban bízhatunk, hogy e módosításhoz nem lesz meg a kellő többsége, bár… ! Nem hiszem, hogy a demokratikusnak éppen nagyon kevéssé nevezhető Jobbikban győzne a józanész!
A FIDESZ már rutinszerűen alkalmazza azt a gyakorlatot, hogy a társadalomra –ebben az összefüggésben a társadalom alatt azokat az embereket értem, akik életvitel szerűen nyomorognak, akik egyik-napról a másikra riadtan figyelik (mert nem tehetnek mást) a hatalom tobzódását olyan területeken is, ahol egyébként semmi keresnivalójuk – rákényszeríti akaratát, nem veszi figyelembe a tiltakozásokat.
Az, hogy az elbukott népszavazást saját győzelmének állítja be, előre látható volt. Az azonban, amit a háttérembereivel csináltat a sajtó terén, az már mindennek a teteje.
Nem megyek most abba bele, hogy a megszüntetett Népszabadság milyen úton jutott el a tulajdonosváltások során abba a helyzetbe, hogy totálisan kiszolgáltatottá vált. Ebben vastagon benne van a magát legnagyobb ellenzéki pártnak tartó MSZP is.
Ennek a húzásnak nem az az igazi tétje, hogy megszűnik egy szerkesztőség. Ez csak egy állomás.
Az igazi tét az, hogy a FIDESZ képes-e felépíteni egy olyan hatalmi struktúrát, amely totális módon uralja a haza nyilvánosságot.
Nagyon úgy néz ki, hogy sikerül!
Ennek pedig beláthatatlan következményei lesznek. A Népszabadság eltűntével megszűnt az utolsó olyan nyomtatott orgánum, amely hitelesen adott képet a rezsim disznóságairól: a lopásoktól a nemzeti vagyon újraosztásáig, a gazdaság lehetetlen állapotáról, az egészségügy, az oktatás, a szociális szféra katasztrofális helyzetéről.
Mindez megszűnik. Sőt! Megszűnik a korábbi tényfeltáró írások hozzáférhetősége is.
„A múltat végképp eltörölni…” – hangzott a régi munkásmozgalmi dal. Csakhogy annak más volt az üzenete! A kormány azonban úgy véli, hogy a kezdősort nagy hatékonysággal nyugodtan magáévá teheti.
Amiről nem lehet beszélni, ami nem jelenik meg a nyilvánosság előtt, az nincs! Ami nincs, arról pedig nem lehet, és nem is érdemes beszélni.
A hosszú távú probléma ezzel az, hogy megfosztják az embereket a szabad információszerzés jogától. Ha pedig nagyon sokan nem tudják – mert nincs információ –, hogy mi is történik ebben az országban, a kormányzati sikerpropagandával ellentétben, akkor olyan feszültség halmozódhat fel, amelyet egy idő után már nem lesz képes a politika a demokratikus keretek között kezelni.
Egy országos ellenzéki médium kiesését nem pótolhatják a virtuális világban megjelenő értékelések és megnyilvánulások. Egyrészt, mert ezek olvasottsága elenyésző, és legtöbbször csak azokhoz jut el, akik amúgy is képben vannak. (Vonatkozik ez erre a posztra is.)
Aminek tanúi vagyunk az nem más, mint egy – ma még különböző díszítő jelzőkkel: „illiberális stb.” ellátott – kiépülő diktatúra. Lehet ezt finomítani, így vagy úgy magyarázni, de valóság mégis csak az előbbi: a törvényeket kisajátító és maga hasznára változtató, klientúra építő, az élet egyre több szeletére rátelepedő hatalom.
Márpedig ez nem demokrácia.  A rendszerváltás 27 évvel ezelőtt nem azért történt, hogy kis hazánk lassan, de biztosan visszaforduljon abba az állapotba, amiben a ’80-as évek végén volt.
Márpedig nagyon ebbe az irányba megyünk.
Október a forradalom és a rendszerváltás ünnepe. Ekkor kiáltották ki a harmadik Magyar Köztársaságot. Nem kellene hagyni, hogy ezek az értékek lassan, de biztosan eliminálódjanak. Most van alkalom felszólalni!
De ebben nem nagyon bízom… Sokan, nagyon sokan, képtelenek kinyilvánítani akaratukat, mert még ettől is megfosztja őket a hatalom. Nem rendőri erőszakkal, hanem sokkal kifinomultabb, egzisztenciális eszközökkel.
És ebben ez az igazi gyalázat!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. szeptember 30., péntek

A KEZDET VÉGE, VAGY A VÉG KEZDETE?

Elhatároztam, hogy nem írok a népszavazással kapcsolatos kampány egyre gusztustalanabb, civilizált, gondolkodó emberhez méltatlan fordulatairól. Vasárnap estére úgyis minden eldől.
Eldől és kiderül, hogy az országban hány gondolkodó ember él. Eldől, hogy a magyar társadalom elég érett-e ahhoz, hogy egy nagyobb közösségben folytassa életét, lehetőséget teremtve arra, hogy végre valamiféle látható javulást vigyen életébe hosszú távon.
A dolog – mármint a népszavazás – mégis csak arról szól, a kétfenekű kérdés ellenére, hogy képesek vagyunk-e kibújni a ránk zúdított propaganda hatásai alól, és valós érdekeinknek megfelelően dönteni saját sorsunkról.
Ne legyenek illúzióink: bármi is lesz a szavazás eredménye, azt a kormány a maga belpolitikai hasznára fogja fordítani. Biztos vagyok benne, hogy a kormányzati spinndoktorok már elkészültek mind a két forgatókönyvvel.
Ha a választás eredményes lesz, azt majd úgy kommunikálják, hogy „a magyarok döntöttek, nem kérnek se a betelepítésből, se semmiből, ami a menekültek és a migránsokkal kapcsolatos. Ezzel kapcsolatban csak az a probléma, hogy az Unió – aminek tagjai vagyunk, és aminek egyik alapelve a szolidaritás – mindehhez mit szól. Hogyan fogják különböző eljárásokkal gátolni a hazai fejlesztéseket (lásd: kötelezettségszegési eljárások Paks II és a Budapest-Belgrád vasútvonal és még számos uniós finanszírozási projekt esetén).
Ha a választás eredménytelen vagy érvénytelen lenne, akkor a prognosztizálható propaganda-kampány majd arról harsog, hogy mégis másfél-kétmillió ember akaratát nem lehet figyelmen kívül hagyni, épen ezért a kormány folytatja majd ugyanezt a politikát, csak valószínűleg kisebb elánnal. Ezt már megtapasztalhattuk Rogán Antal televíziós interjújában, amikor erről beszélt, hangsúlyozva, hogy milliónál több ember véleménye fajsúlyosabb, mint a 199 honatyáé a parlamentben.
A probléma ezzel az, hogy az Alaptörvény szerint Magyarország parlamentáris köztársaság, ahol a képviselők a letéteményesei (elméletben) a választók véleményének. Tehát nem a közvetlen demokrácia (népszavazások sokasága, a közvetlen beleszólás) érvényesül. Ha szavait jól értem, akkor ezzel ezt a rendszert akarja felülírni. (Semmiképpen sem tudomásul véve azt, hogy a többség esetlegesen elutasítja az ostoba népszavazást.)
Aki azt hiszi, hogy a „migránsozásnak” vége lesz, mélyen téved!
Ez utóbbi nem azért van napirenden, mert olyan sokan szeretnének kis hazánkba települni, és ezt mindenképpen meg kell akadályozni, hanem azért, hogy a többi aggasztó tényről eltereljék a médiumok és a lakosság figyelmét.
A bennünket körülvevő bajok, amelyek lassan ránk omlanak és betemetnek nem érdekesek! Nem érdekes a gazdaság legatyásodott állapota (hat hellyel zuhantunk vissza a versenyképességi listán az elmúlt évben). Nem érdemel szót az egészségügy válsága. Nem kell foglalkozni az oktatás ellehetetlenítéséről, arról, hogy ezzel a saját jövőnket kockáztatjuk. Arról se kell értekezni, hogy a hazánkból egzisztenciális és gazdasági okokból kivándorló százezrek milyen űrt hagynak maguk után. Nem csak családjaiknak hiányoznak, hanem az egész társadalomnak. Egyre többször panaszkodnak a vállalkozások, hazai üzemek, hogy nincs képzett munkaerő. (Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a hiányzó munkaerő milyen nagyságrendű befizetésektől fosztja meg a különböző szociális alapokat.)
Valamit tenni kell. Ezt pedig nem tehetik meg mások, mint azok az emberek, akik saját bőrükön, életkörülményeiken érzik ennek a rendszernek a hátrányait.
Lehet szidni a politikusokat, lehet azt mondani nyilvánosan, hogy az ellenzék tehetetlen. Lehet létrehozni kérészéletű civil mozgalmakat. De azt tudomásul kell venni, hogy az ellenzéki pártok nélkül nem lehet változásokat kikényszeríteni. Ahhoz pedig, hogy ezek valamiféle erőt is felmutassanak, az kell, hogy a jelen helyzettel elégedetlenek mögéjük álljanak, és megmondják (adott esetben e pártoknak is), hogy mit várnak el tőlük. A sokaság támogatása nélkül a változtatás nem megy!
Ceterum censeo OV esse delandam!

2016. szeptember 18., vasárnap

MIGRÁNSOKRÓL ÉS SAJÁT GONDOLKODÁSUNKRÓL

„Jönnek a migránsok, meg kell védeni hazánkat és Európát”, hangzik a tömegkommunikációs eszközök a propagandája. A „Tudta?” kérdéssel, ostoba és manipulált tények alapján élesztik bennünk a legelemibb (rossz) ösztöneiket: félelmeinket és elutasító attitűdjeinket.
Közvélemény-kutató intézetek szorgalmasan teszik közzé – általában szűk, 1500-as mintán alapuló – eredményeiket, melyek szerint a magyar ember bizony elutasítja az idegeneket, és veszélyt lát bennük.
Valójában hogy is állunk a tényekkel? Hány „nem magyar” él kis hazánkban hosszabb-rövidebb idő óta?
Forrás:  internet: Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal
A statisztikák szerint 146 ezer külföldi él Magyarországon. Mint minden statisztika ez is csak egy pillanatnyi állapotot tükröz. Nevezetesen azt, hogy 2015-ben hányan voltak az itt élők, és a különböző nemzetek milyen arányban részesednek ebből.
A statisztika csak utal arra, hogy a hozzánk érkező külföldiekből számosan kaptak állampolgárságot, és ettől kezdve őket már nem külföldinek, hanem magyarnak tekintik.
A bevándorlás és befogadás nem az elmúlt néhány év terméke, hanem már sok évtizedes „hagyománya” van.
1946-ban – a már hagyományosan itt élő görög mellé – hétezer polgárháborús menekültet fogadott be Magyarország. Még falu is épült a számukra Beloiannisz néven. A sok családot Balatonfüred, Almádi, Nagymágocs, Fehérvárcsurgó és Dég fogadta be. 1954-ben ugyan egy részük (a kisebbség) hazatelepült, ám a többség maradt, hiszen beilleszkedtek, munkájuk, megélhetésük volt. Gyermekeik itt jártak iskolába. Leszármazottaik azóta is békés magyar állampolgárok, maximum nevük és megőrzött kultúrájuk utal származásukra. (Ide csak néhány híresség neve kívánkozik, akik kiérdemelték a világ és a haza elismerését, megbecsülését: Makrisz Agamemnon szobrászművész, Papadimitriu Athina színész, Zavirasz György kereskedő, a pesti görög egyház könyvtárának alapítója, Margó Tivadar akadémikus, Lyka Károly művészettörténész… és még folytathatnánk a sort.)
Forrás: internet
A hetvenes években igen sok – főleg közel keletről: Szíriából, a kurd területekről, Jordániából stb. – fiatal érkezett, hogy egyetemi tanulmányait magyar egyetemeken folytassa. Azt itt diplomázott orvosok és mérnökök közül sokan döntöttek úgy, hogy itt maradnak, és új hazájuk hasznos polgárai lesznek.
Magam is ismerek olyan afgán származású mikrobiológust, aki a ’70-es évek közepe óta dolgozik Magyarországon, állampolgárságot kapott, családja van, mindenki megelégedettségére végzi munkáját, beilleszkedve a társadalomba.
A statisztikai felmérések szerint mintegy hatezer arab él ma hazánkban. Ezt a számot összevetve azzal az 1900 fővel, akinek a menedékjogát el kellene bírálnunk („kényszerbetelepítés”), csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez maga az abszurd.
Forrás: Internet
A rendszerváltást követően – főleg a kilencvenes évek elején – nagy létszámú kínai érkezett hazánkba. Mindenki emlékszik a kőbányai piacra, ahol portékáikat kínálták „ócón”.  Az első időben (kb. a kilencvenes évek végéig) a kínai kolónia 50 ezres volt, amely aztán folyamatosan napjainkig 20 ezer főre csökkent. Egyetlen embert se ismerek, akinek problémája lenne a kínai vendéglősökkel, az Ázsia Center és a China Markt kereskedőivel. Nem rég azt is megtudtuk egy televíziós sorozatból, hogy gyermekeik asszimilálódtak, itt jártak iskolába, és nemes egyszerűséggel banán-kínainak hívják magukat (kívül sárga, belül fehér).
Ezekből a kis és mindennapi példákból látható és érzékelhető, hogy a migrációval való fenyegetés egy lufi, amelynek mértéke koránt sem olyan nagy, mint azt a propaganda sugallja.
Mindig azt írtam, vallom, hogy ha valamely problémát, jelenséget a valóságosnál nagyobb hangsúllyal jelentetnek meg a médiumokban, ott a feladatunk az, hogy végére járjunk a kommunikáció igazság tartalmának.  Az esetek többségében megdöbbenve vehetjük tudomásul, hogy meg akarnak bennünket vezetni, manipuláció áldozatai vagyunk.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. augusztus 23., kedd

KITÜNTETÉS — TÜNTETÉS

Az erkölcsi leépülés újabb stációját mutatta be a hatalom.
Általában nem szoktam mostanában napi ügyekkel foglalkozni, mert ezt számtalan jó tollú kollégám– Puputól Kolozsvároson át Varánuszig, a hivatásos bloggerekig (Tótaw és a többiek) – megteszi.
Mégis kénytelen vagyok „klaviatúrát ragadni”, mert B.Zs. kitüntetése kapcsán kialakult polémia sokkal de sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki kap kitüntetést, és mások ezzel nem értenek egyet.
Az állami kitüntetéseket mindig is a hatalom adja. A hatalom ízlése, preferenciái döntik el, hogy ki, mikor, milyen elismerésben részesül.
A hatalomnak azonban mindig tiszteletben kellene tartania azt az erkölcsi és a társadalmi konszenzuson alapuló megítélést, hogy a kitüntetettnek eleget kell tennie az írott és íratlan erkölcsi elveknek, amelyek a társadalom fundamentumát jelentik.
A hatalom megsértette ez az alapot.
A rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amely rasszista, xenofób kijelentéseket nyilvánosan megjelentető személyt kitüntetett volna. Mindenki tudja, hogy az előbb említett gondolkodás és megnyilatkozás ellentétes a 89-es Alkotmánnyal és a legutóbbi – kevesek által tisztelt – Alaptörvénnyel is.
A kormány és a mai hatalmi mániások ezt a Rubicont lépték át! Olyasmit tettek, ami megbocsáthatatlan: megtagadták az ország demokratikus rendjét és a társadalmi közmegegyezést. Nyilvánvalóvá tették, hogy nem érdekli őket a társadalom véleménye, nem érdekli őket értékrend, az ország maga.
Bármit megtehetnek, és meg is tesznek.
Mi több, cinikusan bele is áll döntésébe. Azaz teljes mellszélességgel vallják, hogy tesznek az erkölcsre (morál), mert számukra ez nem érték. Azaz ez a kormány és hatalom erkölcstelen!
Ennél nincs lejjebb, mondja az egészséges elme. De ki kell ábrándítanom mindenkit!
Van és lesz!
Pontosan azért, mert minden morális kifogásra és ellenvéleményre nem reagál, sőt azok ellenére tesz!
Ez ellen csak egyetlen lehetséges módozat van: elutasítani és leváltani ezt a hatalmat, mert az erkölcsi romlás után következik majd az anyagi is! Ezt a országot a romlásba viszi a mai hatalom!
Ceterum censeo Ov esse delendam!

2016. augusztus 15., hétfő

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE

Forrás: Internet
„… eltűnődtem a második világháború pusztításán. Akkor arra gondoltam, hogy nemcsak a százával megsemmisített értelmiséget sodorta el a kettős megszállás, hanem azt az olvasóközönséget, amely vezércikkeiért tett gazdaggá Márait, autót adott a színészek alá, üzemeltetett egy Cserépfalvi Könyvkiadót. De nem csak az alkotók és műhelyek fogyatkozása volt végzetes, hanem a közönségé, amely ezt az irodalmat s a színházat jól-rosszul eltartotta.  A diktatúrák elsődleges célja, miként a megszállásé: a honi értelmiség megtizedelése. …Az önérzetes polgárság felszámolása feltétele a nemzetek térdre kényszerítésének.”
(Ungvári Tamás: A feledés Enciklopédiája — Bicegők – 61. oldal. Budapest, Scolar, 2009.)
Ez az idézet komoly gondolatokat gerjesztett bennem. 2009 óta elég sok víz folyt le a Dunán, sok minden történt az országban. Sok olyan, amelyet a fenti idézet sugall.
A közösségekben mindig is a véleményformálókra hallgattak az emberek, hiszen azok tudásukkal, tevékenységükkel kivívták a tiszteletet, ezért is fogalmazhatták meg a kisebb-nagyobb csoportok közös érdekét. A magyar történelemben mindig is voltak ilyen tekintélyek (engedtessék meg nekem, hogy íróink, irodalmáraink, gondolkodóink hosszú sorát ne vessem most papírra).
Egyre kevesebb – tisztelet a kivételnek – manapság az ilyen arc. Valahogy a közéletből és a politikából kivesztek az értelmiségiek. Ám ez nem új jelenség.
Egy régebbi (csaknem húsz éves, 1998-as) eset jut eszembe: a kultúra szervezésével, jobbításával foglalkozó elkötelezett társaság résztvevőjeként egy kisvárosban az ottani tanítóképző főiskolán, az oktatókkal folytatott diskurzusban elhangzott, hogy „csökkentették az értelmiségi tantárgyakat”.
Kikerekedett szemmel néztünk, hogy miről is van szó? Hát arról szólt a panasz, hogy a társadalomtudományi diszciplínák óraszámának csökkentése miatt nem képesek értelmiségieket képezni.
Ki is akadtam ezen, rendesen. Ez a vélemény egy régi – még a Kádár-korból származó – nézetet tükrözött, miszerint mindenki, aki egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezett, az értelmiséginek számított. Ez a hagyomány nagyon mélyen ül a társadalomban.
Pedig a valóság egészen más. Értelmiséginek azt tekintjük, aki – természetesen megfelelő előképzettséggel – képes a körülötte levő valóságot (szakmai, társadalmi folyamatait) értelmezni, értékelni és ennek megfelelő véleményt kialakítani. Az értelmiségit nem lehet képezni! Az egyfajta életvitel, magatartás, amit az adott személy hosszú idő alatt sajátít el, gyakorol. A manapság a különböző médiumokban nagy ritkán megjelenő értelmiségiek (jobb és baloldaliak egyaránt) nem attól értelmiségiek csak, hogy nevük előtt a magasabb tudományos fokozatot jelölő két betű áll. Attól értelmiségiek, hogy pestiesen szólva „látnak a pályán”. Képesek értelmezni korunk hazai és globális valóságát, szellemileg megalapozott véleményt formálnak ebből.
De vissza a politikához!
Forrás: Internet
Az elmúlt évtizedekben azt láthatjuk, hogy a rendszer váltás környékén, az azt követő években, a politikában szerepet vállaló pártok holdudvarában számos, nagy tekintélyű és tudású személyt találhattunk, akik igen komoly tanácsokkal látták el a politikai szervezeteket. Ezek a háttér műhelyek nagy segítséget adtak a ’90-es években mind a hatalmon levő, mind az ellenzéki pártoknak.
Az ezredfordulóra azonban az újdondász politikai elit (mind a két oldalon) úgy gondolta, hogy elboldogul már maga is a politikai játszótéren egyedül, elvek és jó tanácsok nélkül.
Szentül meg voltak (vannak) győződve arról, hogy bármit tesznek, gondolnak ki, az maga a „tuti”, csalhatatlanok és döntésük a lehető legjobb.
Az aggályoskodó háttér embereket kikoptatták maguk mögül, hiszen azok folytonos érvelésükkel, akadékoskodásukkal csak a problémát (sok esetben lelkiismeret furdalást) okozzák.
Így maradtak a középszerű politikusok, akiket igazán csak két dolog motivál (tisztelet a kivételnek): a hatalomhoz való ragaszkodás, vagy a megszerzett egzisztenciális státusz megtartása. Nyoma sincs annak, hogy a választott képviselők a polgári demokrácia játékszabályai szerint „szolgák”, akiknek a feladata a választóik képviselete, azok érdekeinek az érvényre juttatása.
Maradt, ami van: a pőre hatalmi játszma. Ebben pedig nincs helye holmi tudományos, társadalompolitikai elemzéseknek, hatásvizsgálatoknak és az államigazgatás tervezésének. Egyetlen cél van: a hatalom megszerzése és minden áron való fenntartása. Minden intézkedés (oktatásügy, államigazgatás átszervezése, az önkormányzatiság megcsonkítása — és folytathatnánk a sort) azt szolgálja, hogy a legnagyobb hatékonysággal lehessen manipulálni a választókat.
Miután az embereket az elmúlt évtizedben sikerült leszoktatni arról, hogy saját magukról és közvetlen környezetükről, az életükről gondolkodjanak, és annak eredményeként cselekedjenek, így a manipulatív propagandával a hatalom képes bármit elhitetni a sokasággal. Teszi ezt annak ellenére, hogy az átlagpolgár személyes tapasztalata szöges ellentétben áll a halottakkal.
Ezen pedig csak egyféleképpen lehet segíteni. A kisebb-nagyobb közösségekben meg kell keresni a még „lappangó” értelmiségieket, és a tömegeket pedig rá kell bírni arra, hogy – bár igen munkás tevékenység – gondolkozzanak!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. július 30., szombat

UBORKASZEZON?

Általában a nyári időszakokat a pihenés, a lazítás tölti be. Az uborkaszezon kifejezés is azt jelenti, hogy semmi fontos nem történik, az ablakban (vagy tetszőleges helyen) érik a kovászos uborka, nem történik semmi fontos.
Napjaink azonban minderre rácáfol.
Teljes fordulatszámon pörög a hazai és nemzetközi politika. Bár sokan a pihenés közben igyekeznek elfeledkezni a körülöttünk levő történésekről, azonban ez nem jelenti azt, hogy azok nem lesznek ránk (néha igen kellemetlen) hatással.
Forrás: Internet
Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy miniszterelnökünk – jó szokásához híven –, immár hagyományosan, Tusványoson hirdeti meg bel- és külpolitikai irányvonalát. Ez már csak azért is igen érdekes, mert ez tulajdonképpen egy nem „hivatalos” fórum, és így még azt is rá lehet fogni, hogy az ott elhangzottak mindössze a személyes véleményét tükrözik. De ezt is tudjuk, hogy az európai politikai kultúrában a közélet tisztségviselői – amíg hivatalban vannak – általában óvakodnak attól, hogy személyes véleményüket fogalmazzák meg a nagy nyilvánosság előtt. Ennek egyik igen komoly része volt az épen folyó amerikai elnökválasztási kampány méltatása, miszerint Donald Trump esetleges elnökké választása milyen hatással lenne kis hazánkra. Trump beszéde tele volt a populista kiszólások tucatjaival, amelyektől még saját pártja egy része is elhatárolódott.
Forrás: Internet
Nem mehetünk el a brit fejlemények mellett sem szótlanul, hiszen az új miniszterelnök Theresa May asszony, megválasztását követően, gyors és aktív tevékenységbe kezdett. Sorra látogatta mindazokat az európai hatalmakat, amelyeknek nagy befolyása lesz a brexitre. Angela Merkel után a francia elnök, majd a szlovák miniszterelnök és a lengyel kormány feje volt tárgyalópartnere az elmúlt héten.
Érdekes módon Magyarországot Pozsony után nem ejtette útba. Levegőben lóg a kérdés, hogy vajon miért?
A legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a brit külpolitika nem tekinti Magyarországot olyan komoly tényezőnek – sem gazdaságilag, sem politikailag –, hogy  időt szánjon rá, nem tekinti tényezőnek a fontos kérdések eldöntése során. Ebben egyébként lehet is valami, hiszen hiába itthon az „Üzenünk Brüsszelnek” kampány, a különböző hivatalos uniós tárgyalásokon mind a miniszterelnök, mind külügyminisztere rendre az uniós mainstreammel szavaz minden jelentős kérdésben.
Mondhatja most a kedves olvasó, hogy: jó, jó, de mennyiben érint ez engem közvetlenül?
A közvetlen hatás nem azonnali. Ha változik a gazdasági környezet, mert Nagy-Britannia kilép az unióból, az hatással lesz a magyar gazdaságra is a valutaárfolyamoktól a magyar munkaerőpiacig szinte mindenre. nagy valószínűséggel fogyatkozni fognak az uniós források.
Nem beszélve arról, hogy egy brexit utáni unió szerkezete is alapvetően változhat. Már pedig ha változik, annak bármely változatában a vesztesek kategóriájába kerülünk. Ha az úgynevezett „mag Európa” megoldás lép életbe, úgy a periférián levő államok (Visegrádi négyek, balti államok, Bulgária, Románia, Görögország, Horvátország, Portugália) kevesebb támogatást kapnak majd a „központból, és jóval szigorúbb feltételek mellett. Ha nem ez a forgatókönyv válik valóra, akkor is csökkennek a támogatások, hiszen az egyik legerősebb gazdaság kilépésével fogyatkozni fognak az unió elosztható forrásai.
Forrás: Inrternet
Ma Magyarország durván a GDP-jének a négy százalékát kapja az uniótól (részletek a linkben). Ennek az összegnek a kiesése érzékenyen érinti a magyar költségvetést, ugyanis nincs az a hazai forrás, amiből mindezt pótolni lehetne. Az elmúlt években kapott támogatások ugyan nagyon sokat lendítettek az országon, azonban a gazdaságfejlesztésre kapott támogatások jelentős részének a felhasználása úgy történt, hogy azok nem szolgálták a hosszú távú érdekeket, nem pörgették fel a gazdaságot. A kormány gazdasági sikerpropagandája, amely a relatív gazdasági növekedésről szól lózung, hiszen a valós növekedés igen kicsi. A százalékokban megadott számok lehetnek imponálóak is, de azt kell figyelembe venni, hogy mekkora az a valós bázis összeg, amelynek a százalékairól beszélünk.
Forrás: Internet
A költségvetés egyensúlyát pedig úgy képesek fenntartani immár hat esztendeje, hogy kivonják a pénzeket a különböző társadalmi szolgáltatásokból: oktatás, egészségügy, szociális ellátás stb.
Ezen az sem segít, hogy a propagandában mindig növekvő támogatásokról beszélnek, elhallgatva azt, hogy milyen mértékben inflálódnak azok.
Az elmúlt hetek közbeszédét a különböző korrupciós ügyek uralták. Rogán Antal és a Matolcsi féle alapítványok disznóságai.
A lényeg azonban nem az ott szereplő összegek nagyságrendjén van – bár az sem elhanyagolható, különösen a banki alapítványos esetében –, hanem a módszeren. 
Forrás: Internet
Ezek a korrupciós ügyek nehezen bizonyíthatók, már csak azért is, mert a törvényhozás olyan jogi környezet teremthetett (a mi jóvoltunkból, mi választottuk azt), hogy az ilyen manipulációk „beleférnek” a törvényes keretek közé. Ez mutatja a mai hatalom velejéig romlott természetét: a társadalom igényeinek semmibevételét, a hatalomhoz való ragaszkodás mindent felülíró politikáját.
Nem győzöm hangsúlyozni: bármilyen szépek is a kormányzati propaganda szirén hangjai, próbáljunk ezen felül emelkedni és önállóan gondolkodva levonni következtetéseket saját valóságunkról
Ceterum censeo OV esse delandam!

2016. június 30., csütörtök

ELMÉLKEDÉS BREXIT ÜRÜGYÉN

Tulajdonképpen ezt a „brexit”-et, amely lassan fogalomként vonul be a hétköznapok diskurzusaiba, hogyan is kell írni? Nagy „B”-vel, mondván Britannia rövidítése, vagy csak simán kis „b”-vel mivel egy egy közönséges, ám meglehetősen ronda szó?
De az elmélkedésnek nem ez a tárgya, ez csak amolyan elménckedés.
Vessünk néhány pillantást a dolgok mélyére. Próbáljuk lerántani a médiumok által sugallt „tuti” megoldásokról és „kissé manipulatív” véleményekről a leplet, és tegyünk rendet saját kútfejünkben, a rendelkezésre álló információk alapján.
Vegyük sorra a tényeket, a várható következményeket és az ezekből fakadó döntések lehetséges variációit.
Tények:
Nagy Britannia politikai vezetése (David Cameron ma már ex miniszterelnök) úgy döntött, hogy egy évekkel korábbi választási kampány ígéretét valóra váltja. Kiírta a népszavazást arról, hogy a UK maradjon-e az EU tagja vagy lépjen ki abból. A brit alkotmányos rend szerint ez a népszavazás  nem ügydöntő, csupán véleménynyilvánító referendum. Azaz bármilyen eredményt hoz, az a parlamentet semmilyen módon nem kötelezi.
Az persze más tészta, hogy a brit parlamentben (az alsóházban) a korábbi választások eredményeként tory többség van. Mi több, ez a konzervatív többség is megosztott a menni vagy maradni kérdésében. Állítólag többen vannak a maradás pártiak, mint a kilépést szorgalmazók. De mint annyiszor a politika történetében a kisebbség a hangosabb. (Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a konzervatívoknak sem volt, és még most sincs terve arra, hogy mi legyen a UK kilépése után.)
Jelenleg Nagy Britanniában elegendő nagyságú politikai káosz van, hiszen a maradást pártolók már a szavazás eredményének nyilvánosságra kerülését követően több mint 3 millióan írták alá azt a parlamentnek szóló petíciót, ami szerint ilyen jelentőségű véleményt csak abban az esetben lehet figyelembe venni, ha azon részt vesz a szavazásra jogosultak 75 százaléka és a kérdésre valamely módon a szavazók legalább a 60 százaléka teszi a voksát. (Mint tudjuk, ez a feltétel a brexit szavazáson nem érvényesült.) Érdekessége ennek a petíciónak, hogy azt jóval a népszavazás előtt nyújtották be a parlamentnek.
Nagy Britannia a gazdasági és pénzügye elemzők szerint csak veszthet azzal, ha kilép az Unióból. London elveszti pénzügyi-gazdasági központ szerepét. Ez óriási bevételkiesést jelent a büdzsének. Több multinacionális cég – amelynek központja jelenleg Londonban van – már jelezte „költözési” szándékát. (Ilyen például a Vodafon, amely a kontinensre helyezi át központját.)
Számos más intézmény, gazdasági szervezet jelezte hasonló szándékát. Az úgynevezett szolgáltató szektor képviselői is komoly problémáknak néznek elébe. Például a nemzetközi gazdasági joggal foglalkozó brit ügyvédi irodás jelezték, hogy az euro zónához tartozó Írországba jegyeztetik be magukat, hogy így továbbra is képviselhessék ügyfeleiket az uniós partnerekkel kapcsolatban.
Ezek csak példák arra, hogy a gazdasági és pénzügyi életben milyen alapvető változásokra készülhet a szigetország, ha kilép az együttműködésből.
A kilépésnek azonban óriásiak a belpolitikai kockázatai, amelyek elsősorban a UK jelenlegi struktúrájára vonatkoznak. Skócia – amely az uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője – már jelezte, hogy felújítja kilépési szándékát a UK-ből, és csatlakozását az EU-hoz.
Ez óriási presztízsveszteség lenne. Így Nagy-Britannia megszűnne annak lenni, ami. (Itt azért figyelembe kell venni azt is, hogy a brit alkotmányjog keretei között milyen Skócia mozgástere.)
Az elkövetkező hetek, hónapok, a szeptemberi tory kongresszusig valószínűleg óriási vitákkal telnek majd. Cameron jelezte lemondásakor, hogy az esetleges kilépést már az új brit kormány teszi meg.
Szerintem addig még sok víz lefolyik a Temzén, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a brit parlament nem adja meg a hozzájárulást (erre minden jogi lehetősége meg van) a kilépéshez.
Ezt a véleményt arra lehet alapozni, hogy ma már olvashatók azok a brit állampolgári vélemények is, amelyek szinte „megbánták” a kilépésre adott szavazataikat, mert nem voltak tisztában döntésük szerteágazó következményeivel. Egy kicsit abszurd példa erre azoknak a nyugdíjasoknak a szavazatai, akik pihenő éveiket a szigetországon kívül töltik (Spanyolország, Portugália, Görögország), élvezve minden olyan szociális ellátást, amely, mint uniós állampolgárokat, megilletik őket. Ezek az emberek a kilépésre szavaztak, és csak most szembesültek azzal, hogy ha ez megtörténik, akkor bizony mindezeket a jogokat elvesztik.
Mi van ez érem másik oldalán az Európai Unióban.
Tekintsünk el az első napok eléggé eklektikus politikusi nyilatkozataitól (Juncker, Merkel stb.), amik sürgették a briteket, hogy ha már így döntöttek, akkor, nosza, gyorsan léptessék életbe az alapszerződés 50. cikkelyét.
A hét elején megtartott EU csúcs se volt semmi, gyakorlatilag nem született semmiféle döntés. Nem is születhetett, hiszen nincs miről dönteni. Nagy-Britannia ugyanis nem adta be kilépési kérelmét. Persze elhangzottak nagy ívű „fenyegetések” arról, hogy majdani esetleges tárgyalásokon kik, és milyen módon fogják diktálni a feltételeket, de ezeket egyelőre nem tekinthetjük másnak, mint kommunikációs bombáknak.
Az Uniónak magának is végig kell gondolnia, hogy mit veszít a brit kilépéssel. UK nettó befizető a közös büdzsébe, így a közösségnek el kell gondolkodni arról, hogy a kieső pénzeket honnan pótolja. Egyes elemzők szerint mintegy 30 milliárd dolláros kárt okozott már eddig is a brexit körüli bizonytalanság.
Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az Unió két legerősebb (gazdaságilag és politikailag legbefolyásosabb) tagja hogyan gondolkodhat a UK nélküli Európáról.
Németország kétségtelenül nyerne a brit kilépéssel, hiszen a frankfurti tőzsde rögtön átvenni azt a pénzügyi és gazdasági irányító szerepet, ami most még Londoné. A francia, a holland gazdaság is nyerne ezzel, hiszen elég sok cég tenné át székhelyét a kontinensre.
Ám a dolog nem ilyen egyszerű. A globalizált világban a különböző üzleti és gazdasági kapcsolatok sűrű hálója szövi át Európát (benne Nagy-Britanniával). Ezek a gazdasági szereplők erőteljes nyomást gyakorolhatnak a politikai döntéshozásra. Ha túl nagy a politikai döntésekből fakadó kár, úgy arra is képesek, hogy megtorpedózzák azokat.
Itt felvetődnek más szempontok is.
A demokrácia és a politika viszonya, a gazdaság és a politika, a nemzeti kultúra és a kontinens együttműködésének problémái.
Joggal mondhatják a demokrácia iránt elkötelezettek, hogy egy népszavazás felülírja a politikusok és a parlamentek által hozott döntéseket, és azt kell figyelembe venni, amit a „nép” akar. Ez így elméletileg rendben is lenne, ha a szavazó állampolgárok tisztában lennének döntéseik hozadékaival. De pontosan a brexit-szavazás mutatta meg, hogy az átlagpolgár nem rendelkezik objektív, saját döntését megalapozó információkkal. Döntése általában egy manipulatív kampányra vagy emocionális okokra támaszkodik. Azaz nem valós döntést hoz, nem az érdekeinek megfelelően dönt.
Ha pedig ez így történik, az nem a társadalom megnyugvását szolgálja, hanem csak újabb problémákat gerjeszt.
Ezért hatalmas a kommunikáció jelentősége. A polgárok, a társadalom tényszerű tájékoztatása a politikai hatalmat gyakorlók felelőssége. Lehetséges, hogy egy-egy jól hangzó (általában populista) tartalmakkal rövid távú előnyökre tehetnek szert, de a társadalom hosszabb távú érdekeinek figyelmen kívül hagyása súlyos következményekkel járhat az egész közösségre és politikai elitjére nézve is.
Mindenki nyugodjon le! A brexittel kapcsolatos politikai lépéseknek még nincs vége. Nagy-Britannia egészen addig az Unió tagja, amíg hivatalosan be nem adja kilépési szándékát.
A nyár ebben a kérdésben még nagyon sok változást hoz majd. Az sem elképzelhetetlen változat, hogy végül is, minden marad a régiben, és ezt a félresiklást „elfelejti” az európai politika.
Mindez különösen fontos, abban az összefüggésben is, hogy nem hiányzik sem Európának sem a UK-nak egy ilyen feszültség a mai, kihívásokkal terhelt nemzetközi körülmények között.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2016. június 27., hétfő

NAGY BRITANNIA ÉS A FORRÓ KÁSA ESETE

Forrás: - Internet: ehoza.org.
Múlt csütörtökön – túlzás nélkül mondható – az egész világ figyelte a brit népszavazás eredményét: „leave or remain” — menni vagy maradni.
Nem kívánom részletesen ismertetni a szavazások eredményeit és statisztikáit, megtették ezt az elmúlt napokban a különböző médiumok (egy a mértékadók közül).
A kérés már most nem az, hogy mi volt a szavazás eredménye, hanem az, hogy mit indukált ez a brit és a világ közvéleményében, hogyan hatott ez a világgazdaságra és Európára.
Soros persze előre gondolkodott , tétjeit a kilépésre és az ezt követő árfolyamesésre tette, és jól számolt. Az általa menedzselt befektetési alapok – amelyek tőkéjét végső soron a kis emberek adták össze: nyugdíj és klb biztosítási alapok – jelentős haszonnal forgatták pénzeiket.
Előre lehetett látni, hogy ha a kilépés pártiak győznek, az Nagy Britanniának óriási károkat fog okozni. Minden felelős brit politikus ezt hangoztatta, ám mondanivalójuk elenyészett a demagóg és populista – a „nagy Nagy Britanniát” hangoztató – szólamok mellett.
Óriási a felelőssége a mostani helyzet kialakulásában a sajtónak is. Mindegyikük úgy állította be, hogy kész tény: a britek kilépnek az unióból. Ezt persze mindenki figyelembe vette, és egy pánikszerű cselekvési sor vette kezdetét. Az Unió vezetői is mindenféle nyilatkozatokat tettek már pénteken, hogy a Cameron rögtön jelentse be a kilépési szándékot hivatalosan Brüsszelben.
A gazdasági lapok és a tőzsdék is hiszterikusan reagáltak, ezzel sokmilliárdos kárt okoztak nem csak a briteknek, de számos más, uniós és nem uniós országnak.
Pedig a tények mást mutatnak.
A brit népszavazás nem ügydöntő, csak annyit jelent, hogy a brit parlamentnek meg kell fontolnia, hogy milyen lépéseket tesz. A népszavazás eredményével ellentétes döntést is hozhat — felvállalva persze annak belpolitikai következményeit. Egy tisztán látszik az elmúlt napok eseményeit figyelve.: Nagy Britannia közvéleménye most döbben rá döntése meggondolatlanságára. Néhány nap alatt több millióan írták alá azt a – még a népszavazás előtt a parlamentnek beadott – petíciót, amely nagy arányú többséget és részvételi arányt írna elő egy ilyen horderejű döntés meghozatalához.
Az is tény, hogy egyáltalán nem eldöntött, hogy a britek kilépnek az UE-ból. Egyrészt ennek meg van a maga hivatalos procedúrája. A kilépési eljárást hivatalosan kezdeményezni kell az alapszerződés 50. cikkelye értelmében, és az erről folyó tárgyalások várható időtartama legalább két év.
Az is tény, hogy ezt a döntést brit oldalról a miniszterelnök csak a népszavazásra hivatkozva nem teheti meg, ehhez felhatalmazást kell kapnia a parlamenttől. Ám a brit parlamentben ott ülnek Skócia és Észak-Írország képviselői is, akik nyilván nem szavazzák meg azt. A többségben levő tory (konzervatív) párt képviselői sem egységesek a kiválás ügyében, így egyáltalán nem biztos, hogy a parlament két házán át tudják verni a javaslatot.
Azt már most is látjuk, hogy a népszavazás óriási belpolitikai káoszt okozott. A maradás pártiak (városlakók és a fiatalabb generáció) nyomást gyakorolnak mind a parlamentre, mind a kormányzó pártra. A függetlenedés pártiaknak meg egyre kevesebb a logikus érvük, hiszen a gazdasági és politikai folyamatok (a font gyengülése, Skócia és Észak-Írország kiválási szándéka, extrém esetben London függetlenedése, hiszen erről is van petíció) ellenük dolgoznak.
Az már ma is biztosnak látszik, hogy Cameron nem fogja bejelenteni a brit kilépési szándékot a 2016, június 28-i EU csúcson.
Érdekességként – és a bölcsesség bizonyos példájaként – említhetjük, hogy a Királynő meg sem szólalt még eddig ebben az ügyben. Az, hogy a Buckingham palota hallgat, azt jelzi, hogy ez a kérdés még nem dőlt el.  Az uralkodó jelenleg hagyja, hogy a politikai erők a parlamenten belül megküzdjenek a saját maguk előállította helyzettel.
És itt eljutottunk egy nagyon lényeges kérdéshez: Ki a felelős mindezért?
Forrás: Internet - salon.com
Könnyen mondhatjuk, hogy Cameron, és nagyon sok ebben az igazság, ám mégsem ilyen pofonegyszerű a helyzet. David Cameron az elmúlt választási kampányban ígérte meg a választóinak – engedve a toryk populista szárnyának –, hogy hatalomra kerülése esetén kiírja a választást, ha nem sikerül megegyeznie az Unióval a britek érdekeinek megfelelően.
Ám ez az egyezség létrejött már két esztendeje. Így tulajdonképpen a Cameron taktikája az EU-val szemben bevált. A kilépés lebegtetése kompromisszumokra késztette Brüsszelt.
Igen ám, de maradt a brit belpolitikai helyzet: a választók számon kérhették a miniszterelnökön elmaradó ígéretének betartását.
Cameronnak két lehetősége volt: vagy felvállalja, hogy nem írja ki a népszavazást – ebben az esetben komolyabb kommunikációs kampányt kellett volna folytatnia az észérvek mentén –, vagy, mint azt tette is, kiírta a választásokat. Az döntések következménye számára mindkét esetben azonos: le kell mondania.
Cameron rosszul döntött. Mert igaz, hogy az első esetben megtépázta volna saját politikai presztízsét, ám mégsem okozott volna akkora káoszt, amely túllép a szigetország határain, érintve szinte a teljes fejlett világot. Churchill hasonló problémára mondta: „Ez több mint bűn, ez hiba!”
Így jelen pillanatban a kármentésnek vagyunk tanúi, hogy ezt milyen módszerekkel fogja a brit politikai elit abszolválni, az még nem tudható! Egy biztos: van olyan hagyománya a parlamentarizmusnak Londonban, hogy legyűrik a problémát.
Nem eszik a kását olyan forrón, a britek érdeke, hogy maradjanak.
Ceterum censeo OV esse delandam!