2017. június 12., hétfő

A VÁLASZTÓ ÉS A POLITIKUS

Forrás: Internet
Ez a poszt tágabb értelemben folytatása az előbbinek. Olvasóim tudják, hogy csak a legritkább esetben foglalkozom mostanában az úgynevezett „napi hírekkel” (meghagyom ezt a média profi robotosainak, hogy szájuk íze szerint magyarázzák azokat). Ez a mai azonban kicsit kiverte nálam a biztosítékot, mert a kormányfő mai megszólalása a parlamentben mintegy esszenciája mindannak, ami az elmúlt hét évben történt.
Most nem a szokásos „sorosozásra és brüsszelezésre” gondolok, hanem arra a gátlástalan hazudozásra, amely napi szinten jelenik meg a politikusok nyilatkozataiban. Hogyan lehetséges az, hogy magukat felelős politikusoknak tartók otromba ostobaságokat hangoztatnak teljes lelkesedéssel?
A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk. Ez a rendszer lényege. A lényeg ugyanis a hatalom megtartása, amely minden eszközt szentesít. Ez a machiavellizmus azzal kezdődött, hogy a nagy vezér saját castingot tartott a képviselőjelöltekkel. Itt egészen pontosan, szándékainak megfelelően válogatta ki a hasznos idiótákat, akikről tudni való volt, hogy némi koncok fejében bármire képesek a „nagy ember szolgálatában”. » Három éve meg sem ismertek, némelyikük Gyurcsánynak csápolt, de most előadják magukat, mint régi Fideszesek” — magyarázta egy Fideszes politikus lapunknak, hogy milyen nagy a tülekedés mostanában a „felcsúti úton”. Pál apostol damaszkuszi útjának parafrázisaként emlegetik azt a jelenséget, hogy az elmúlt hónapokban nagyon sokan, mondhatni tömegméretekben szeretik magukat Orbán Viktor és a Fidesz régi támogatójaként feltüntetni, nyilván abban a reményben, hogy a leendő polgári kormány idején pozícióhoz juthatnak majd.« — írta a Hetek című lap 2009. 10. 22-én.
Forrás: Internet
A kontraszelektált képviselők ezek után minden egyéni ambíciójukat és tartásukat feláldozva szolgálják a „nemzet” (egy fenét a nemzet: a hatalom) ügyét. Gátlások és gondolkodás nélkül.
Van egy mondás: „van az a pénz, amiért korpás a hajam”. Nos, ez a jellemző a kormánypárti koalíció képviselőire. (Lásd: miként menekülnek a legelemibb és lényegre törő kérdések elől a parlament folyosóján.)
Az, hogy ma Orbán Viktor az elmúlt hét évben (vagy ma, vagy az elmúlt hét évben) szinte kiírta hazánkat az Európai Unióból annak ésszerű módon csak egy magyarázatát találhatjuk: saját hatalmának megóvása minden áron, felhasználva ehhez azokat az embereket, akik a lehulló konc (különböző pozíciók és jól fizetett állások) érdekében bármire képesek.
Ilyenekkel naponta találkozhatunk a médiumokban, és megszólalásaik a gondolkodó embereket a „sírva röhögés” állapotába hozzák. Az elmúlt hetekben ilyen volt a kereskedelmi és iparkamara elnökének megszólalása oktatásügyben. Nincs kétségem afelől, hogy Dr. Parragh László egy tanult és értelmes ember. Jogászként bizonyára tökéletesen tisztában van a munkajog, a vállalkozói jog kérdéseivel, valamit szaniterkereskedőként a sikeres vállalkozás csínjával-bínjával. De hogy az oktatáspolitika hiányzik a kompetenciái közül, arról ékes tanúbizonyságot adott.
De nem csak az említett úr jelenti a problémát, hanem még jó néhány olyan személy, akik mindenféle szakmai kompetencia nélkül kerülnek olyan állásokba, ahol tevékenységük olyan pusztítást jelent, amit sok évtizedes munkával lehet csak helyrehozni.
Egyre több értelmiségi szólal meg íróktól, tudósoktól kezdve gazdasági és pénzügyi szakemberekig, akik felhívják a figyelmet a kormányzati és politikai ostobaságokra.
Látszólag mindenféle eredmény nélkül. A hatalom nem akarja, vagy nem tudja megérteni az elhangzó érveket. (Ha valóban nem értik, az a kisebbik rossz, ha tudják, és a hatalom megtartása valamint saját érdekükben nem akarják, az komplett gazemberség.)
A NER felszámolása tehát azért nemzeti érdek, hogy ennek az országnak legyen valamiféle sikeres jövőképe, és képes legyen a 21. század harmadik évtizede kihívásainak megfelelni. Ez a választók érdeke, csak meg kell velük értetni, okos, emészthető szavakkal, programokkal.
Ezért óriási az ellenzék felelőssége. Itt a tét nem az, hogy valamely ma ellenzéki politikusok kormányzati pozícióhoz jussanak, hanem az, hogy mindazt a dúlást, amit az elmúlt évek hoztak a politikai felépítményben (Alkotmány, Alkotmánybíróság, személyekre szabott törvénykezés; az oktatás – alap-, közép- és felsőfokú – szétverése; a szociális ágazatok amortizálása az egészségügytől a nyugdíjrendszerig) és a gazdaságban újjá lehessen építeni.
Az országot levezetni az uniós szégyenpadról, a társadalmat rávezetni a demokratikus gondolkodásra.
Az utolsó pillanatokat éljük: Ha 2018-ban nem sikerül az ellenzéknek leváltani a hatalmat, szembe kell nézniük a következményekkel: a NER az elkövetkező 8-10 évre bebetonozza magát, az országot kivezeti az Unióból, hiszen 2022-től már azokat a támogatásokat sem kapja meg, amelyre most oly nagy hévvel ácsingózik.
Ha ezt felismerik a ma ellenzéki politikusai, félreteszik kicsinyes és ostoba ellentéteiket, akkor esélyük lehet arra, hogy megőrzi nevüket a történelem. Ha nem, akkor el fognak tűnni a süllyesztőben.
Ceterum censeo OV esse delendam! 

2017. június 9., péntek

ANÓMIA

Anómiás állapot: „…Durkheim szerint a társadalmi viselkedést szabályozó normák meggyengülése. Következménye a deviáns viselkedések elterjedése. …Beleértjük nemcsak a normák és értékek összezavarodását, hanem az élet értelmének elvesztését, az önértékelés elvesztését, az elmagányosodást, a hatalomnélküliség, tehetetlenség érzését is. Mások az anómiát azonosítják a társadalom dezorganizációjával, dezintegrációjával.” — idézet: Andorka Rudolf bevezetés a szociológiába. Osiris 1997.  633. oldal.
Forrás: Internet
Már megint nem ültem két hete a klaviatúrához. Csak lestem az elmúlt napokban, hogy mi mindent le lehet tolni a magyar választópolgár torkán. Sokszor felvetődik a kérdés (nem felmerül, mint ahogy számos médium írja — felmerülni ugyanis csak a tengeralattjárók szoktak, a problémák vetődnek!), miért nem veri ki a biztosítékot számos embernél az a mennyiségű ostobaság és propaganda szöveg, amivel nap, mint nap szembesülnek.
Több választ is lehet adni erre a kérdésre, az egzisztenciális félelmektől, a fásultságon át az egyik vagy másik szekértáborhoz való tartozásig sok mindent lehet figyelembe venni.
Mégis a legésszerűbb magyarázat a társadalom (emberek összessége) állapotában keresendő. Olyan tulajdonságokat próbálunk számon kérni ezen a tömegen, amellyel nem rendelkezik. Sem egyénileg, sem csoportosan.
A rendszerváltás lerombolt egy olyan struktúrát, ahol többé-kevésbé mindenki tudta a maga helyét, tisztában volt a játékszabályokkal. Ezek az „igazodási pontok” hirtelen megszűntek, ám nem kerültek a helyükre újak. Illetve azok az – a politikai filozófia és propaganda szintjén hangoztatott – értékek: polgári demokrácia, a liberális, a fékek és ellensúlyokra épülő állam és annak hatalomgyakorlása, az egyéni felelősség, az egyén polgári tudata, mind-mind olyan dolog, amelyről a rendszerváltás generációi csak mint elítélendő „burzsoá filozófiaként” halottak, nem épült be a társadalom tudatába.
Az elmúlt lassan negyedszázad is kevés volt arra, hogy a fenti értékek, amelyek nem csak elméletiek, hanem igen markáns gyakorlati magatartásformákkal is járnak, elterjedjenek.
Forrás: Internet -- Népszava.hu
Egy társadalmi változást „fentről” levezényelni nem lehet. Ezt bebizonyította a huszadik szádad történelme. Nem igazán honosodott meg még a nagy Szovjetunióban sem az úgynevezett „szocialista embertípus”, csak az embereket kényszerítette bizonyos közös cselekvésekre egy koncentrált, diktatórikus hatalom. Így volt ez kis hazánkban is.
Ma is ezt tapasztaljuk: nem lehet mesterségesen – kvázi diktatúrával – megteremteni az áhított „polgárságot és nemzeti középosztályt”. Már csak azért sem, mert az így létrejött réteg eleve kontraszelektált. Az jut javakhoz, akit előnyben részesítenek, a hatalom választja ki a kevés szerencsést.
Itt nem az egyéni kvalitás biztosítja a kiemelkedést, hanem a kapcsolati (a hatalomhoz kapcsolódó) rendszer. Az abban résztvevők motivációja pedig csak egy: a meggazdagodás, a pillanatnyi előnyök lefölözése. Hiányzik mindebből a felelősségvállalás, a társadalmi szolidaritás. (Ami egyébként a polgári gondolkodás egyik sarokköve.)
A tömegek (az egyének) pedig még nem sajátították el, hogy ebben a rendszerben igenis van tennivalójuk, és bizonyos hatalmuk is arra, hogy befolyásolják az időlegesen hatalmat gyakorlókat.
Ha ez a helyezet – és ezt a hatalomgyakorlók is felismerik – rögtön érthetővé válik, hogy mitől olyan félelmetesen hatékony a „nemzeti” propagandájuk. Az értékek közül ez az egy maradt, ami a tömeg számára érthető és emészthető.
Forrás: Internet
Ezért nem hatékony az a propaganda, amely a polgári felelősségről, a szolidaritásról, az Európai Unió közös értékrendjéről szól. A többség sajnos mindezt nem érti meg. Jó példa erre az, hogy amikor a jelen hatalom lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét, ezt a társadalom szinte szó nélkül vette tudomásul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy ez miként befolyásolja majd mindennapi életét. Számára ezek ködös politikai fogalmak, amelyet nem képes lefordítani saját körülményeire, életére.
Lassan felnő egy generáció, amely már megtanulta ezeket az értékeket, de azzal szembesült, hogy azokat a mindennapi életében nem tudja érvényesíteni, hiszen lassan, de biztosan kihúzzák a lába alól ezeket az elveket. Kiépül egy illiberális állam, ahol a hangoztatott „polgári értékrend” lassan másodlagossá degradálódik, így a tanultak és rövid ideig gyakoroltak elavulttá váltak.
Sajnos az a helyzet, hogy mind a hatalomgyakorlók, mind az ellenzékiek ezzel a helyzettel nem képesek megbirkózni. A hatalom embereit nem a közjó szolgálata, a társadalom polgári megerősítése érdekli, hanem a státusuk megtartása és saját gazdagodásuk. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy ez sokáig nem tartható fenn (sem belső, sem külső körülmények miatt), ám addig ki akarnak facsarni ebből mindent, ami lehetséges. Aztán utánuk az özönvíz. A megszerzett anyagi javakat esetleges bukásuk esetén majd újra arra használhatják, hogy visszakerüljenek a hatalomba. Ez minden, csak nem az ún: polgári politikai tudat.
Az ellenzék pedig ha netán megszerzi a politikai hatalmat, azzal nem lesz képes élni, mert céljai megvalósításához át kell építenie szinte a teljes politikai felépítményt, és eközben nem lesz képes olyan változásokat generálni, ami majd eléri a nagy tömegek ingerküszöbét. A társadalom jelentős részének nem mond semmit, hogy visszaállítják az alkotmánybíróság presztízsét, hogy megváltoztatják az alaptörvényt és ismét alkotmánynak nevezhetik.
Forrás: Internet
A valós változások végrehajtásához nem lesz elegendő egy politikai ciklus, hiszen az oktatás, az egészségügy, a szociális rendszer, az államigazgatás romjainak eltakarítása évtizedes feladat. Ám ehhez a társadalomnak nem lesz elegendő türelme (különösen akkor, ha a források se lesznek mindezekre), így nagy valószínűséggel visszaszavazzák majd a mai hatalmat.
„Fizessenek a gazdagok” jó szlogen, de legalább olyan demagóg, mint a mai kormány „migráncsozása”. Az ellenzéknek egy Churchill-i idézeteket ajánlanék, hátha ezt megérti a társadalom:
„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” és
„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”
„ Ha egy fontos dolgot akarsz megértetni, nem szabad finomkodni, szellemeskedni. Használj cölöpverőt. Azonnal csapj le a lényegre! Aztán végy lélegzetet és csapj le a lényegre! Aztán harmadszor is – hatalmas robajjal.”

Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. május 21., vasárnap

ELLENZÉK! MEGY AZ IDŐ!

Forrás: Internet, Orbán sajtótájékoztató
Az elmúlt két hét bővelkedett eseményekben. Talán a legnagyobb durranás az Európai Parlament határozata volt, amely elítélte az Orbán vezette kormány antidemokratikus intézkedéseit. Persze Brüsszelben a hangsúlyok nem az általánosság síkján jelentek meg, hanem a CEU és a tervezett un: „civil törvény” ellenében.
A média – mármint az a kevés, amelyben még megjelenhetnek ellenzéki vélemények – igyekezett hűen bemutatni, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. Hogyan kezdődik meg a 7. cikkely szerinti eljárás, milyen jogi és egyéb vizsgálatok alapján hozhat újabb határozatot ez ügyben az európai törvényhozás.
Mindez persze a kormány kommunikációjában – élén a miniszterelnökkel – úgy jelent meg, hogy ez egy újabb „Soros jelentés”. Ez a kijelentés ráépült a már hónapok óta folyó ellenségképzés propagandájára.
De mi a lényeg?
Először is: az ellenzéki pártok kevéssé használták ki azt a lehetőséget, amit az EP határozata hozott. Alig, vagy csak kis mértékben, jelentek meg értelmező vélemények a pártok részéről. Egy-egy megszólalás ugyan hangsúlyozta, hogy ez kimondottan a regnáló hatalom (kormány) ellen irányul és nem a magyar társadalom, a magyar választók ellen.
Még mindig hiányzik a kicsit „lebutított” magyarázat, ami eléri a társadalom szélesebb rétegeit, esetleg azokat is, akiknek egyébként halvány gőzük sincs az Unió szervezeti és döntéshozatali felépítéséről.
Forrás: Internet
Másodszor: Hiábavalónak látszik a kormánynak és miniszterelnökének szóló figyelmeztetés. Orbán Viktor a továbbiakban is folytatja „unortodox” külpolitikáját és gazdaságpolitikáját. Azért az mégiscsak furcsa, hogy az „Új selyemút” kezdeményezésre az Európai Unióból egyedüliként vett részt. Most nem részletezném, hogy milyen más állam és kormányfők vettek ott részt, akik rendszere korántsem a demokráciáról híres.
Orbán Viktor tehát fittyet hány az uniós figyelmeztetésre, járja továbbra is a maga útját, amely minden, csak nem „unió kompatibilis”.
Harmadszor: Az ellenzék egyöntetűen üdvözölte az uniós határozatot, de ezen kívül szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy valamiféle kompromisszumos egységet hozzon létre a saját térfelén.
Az már látszik, hogy a mai hatalom rendszerét nem lehet összefogás nélkül megdönteni. Minden erre való kezdeményezés (új párt) nem erősíti, hanem gyengíti a közös fellépést, hiszen új és még újabb elképzelést visz be az egyeztetések tematikáiba.
Negyedszer: Az ellenzéki pártok (már azok, akik mérhető tömegtámogatással rendelkeznek) egyetlen út előtt állnak: vagy egy közös cél érdekében képesek kompromisszumos megállapodásra, vagy az elkövetkező húsz-egynehány évre bebetonozzák Orbán Viktort a hatalomba.
A megoldás pedig egyszerűnek látszik: Ki kell használni a választási törvénynek azt a tulajdonságát, hogy igen erősen az egyéni választókerületekre koncentrál, és a mandátum elosztásban pedig jelentősen a legtöbb szavazatot nyerő formációt preferálja.
Tehát arra kell törekedni, hogy a 106 egyéni választókerületben egyetlen, ütőképes jelöltet állítsanak a FIDESZ-es pályázóval szemben. Itt persze figyelembe kell venni azt is, hogy a Jobbikkal gyakorlatilag nem lehetséges az együttműködés, és bizony előfordulhat, hogy a következő választáson több egyéni körzetet nyerhetnek meg, mint legutóbb.
Ám ez nem menti fel a demokratikus ellenzéket sem a kompromisszumok, sem az összefogás alól. Fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy – bármekkora is egy-egy párt támogatottsága – egyes pártok meg akarják mondani a „tutit” a többieknek. Ez a gyakorlat biztosan a 2014-es fiaskóhoz vezet.
A lényeg: Ha képesek összefogni, és az egyéni körzetekben egy jelöltet indítani, akkor esélyük lehet arra, hogy akár 60 vagy több körzetben elvigyék a mandátumot. A listás mandátumok alapján pedig az ellenzéki pártok meghatározhatják a későbbi koalíció összetételét, amely akár megszerezheti a kétharmadot is. (Persze nem hagyható ki a kommunikációból az, hogy a választók listás szavazataikat az ellenzékre adják.)
Ez a kompromisszumos megoldás lehet egy módszer arra is, hogy a ma még inaktív választóknak is valamiféle „értékelhető” választási lehetőséget adjanak.
Az idő vészesen telik! Ahogy múlnak a hónapok úgy vész el a lehetőség a fentiek megvalósítására és célok és programok eljuttatására a választópolgárokhoz.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. május 9., kedd

MÉG MÉLYEBBRE — ELBUNKÓSODÁSUNKRÓL

„Ennél nincs lejjebb” – halljuk számtalanszor. És mindig megtapasztaljuk, hogy van!
Most nem Bayer Zsolt szerencsétlen és ostoba szövegéről szeretnék írni, mert az a szöveg és az utána következő mentegetőzés is az embert minősíti.
Azt sem kell sokat emlegetni, hogy a magyar parlament kezd egy külvárosi kocsmához hasonlítani, ahol az egymást becsmérlő felek végül a kocsma előtt vesznek fizikai elégtételt a bent elhangzottakért. Ha esetleg vér is folyik, hát majd jön a rendőrség és a mentők.
Van ennek a szellemi és kommunikációs mélyrepülésnek egy másik vonzata, ami túlér a politika szintjén, és mélyen benyúlik mindennapjainkba.
A társadalomszociológia ismeri azt a jelenséget, hogy az emberek hajlamosak úgy viselkedni, ahogyan azt a számukra mértékadóktól látják. Ha a felmutatott minták alpáriak, nagy valószínűséggel ez megjelenik a mindennapokban, s adott körülmények között egy egész nagyobb közösséget, a társadalmat frusztrálják. Persze ez egy kicsit leegyszerűsített modell, de a mindennapok tapasztalatai alátámasztják. Ront a helyzeten az is, ha az iskolában, a családi nevelés során is érvényesülnek a fenti minták, a gyerekek (fiatalok) nem tanulják meg a társadalmi együttélés legelemibb normáit sem.
Bármely percben, bármely szituációban találkozhat az átlagember is ezzel, de azon kívül, hogy morog az orra alá, esetleg fennhangon vagy csak magában „lebunkózza” a másikat, nem történik semmi. Illetve történik, a helyzet fokozatosan romlik, az egész társadalom elbunkósodik.
Itt kell megjegyezni azt is, hogy ha a hatalom kommunikációja is követi az elbunkósodást (Lásd: BZs „írásai”), akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a mindennapi gyakorlatunkban is ez lesz a „trendi”.
Márpedig, ha ez a fajta kommunikáció eluralkodik, annak az a következménye, hogy ha valamely közszereplő (párt, civil szervezet, értelmiségi stb.) kicsit is cizelláltabban fogalmazza meg véleményét, úgy az nem érheti el a célját, mert egész egyszerűen meg sem értik.
Az érthető, ha valakit pofán veréssel fenyegetek. De az már kevéssé megy át: „Nem értek vele egyet, mert cselekedete nem hatékony, és nem éri el a célját”.
Az már régen tudható, hogy a népesség legnagyobb része a tőmondatokban megfogalmazott, legegyszerűbb üzeneteket érti meg. Ilyenek mostanában a hatalom plakátjai: kékek, néhány szavasak. A tömeg nagy részének agyába beégnek ezek a tőmondatok, nem is vizsgálja annak tartalmát és értelmét. (Hogy is lehetne egyébként „megállítani” egy várost, és miért is?)
Az erre születő válaszok pedig a hazai ellenzék részéről bonyolultak, és szerteágazók. Operálnak ugyan ők is mindenféle tőmondatokkal, de azok se meggyőzőbbek, mint ami ellen egyébként megszülettek.
Mi lehetne a megoldás? Talán egyszerű, és bonyolult is egyben. Az ellenzéknek olyan, az emberek hétköznapjaihoz, problémáihoz kötődő ellentmondásokra kell felhívni a figyelmet, amit meg is ért a társadalom és képes saját helyzetéhez kötni.
Ami pedig a hétköznapi bunkóságot illeti: meg kell tenni mindent azért, hogy ismét érték legyen az egymáshoz való viszonyunk. Ne a politikusok ostoba bunkósága határozza meg az életünket, hanem az emberi és társas viselkedésünk íratlan törvényei.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. május 2., kedd

ORBÁN ÉS AZ EU

Forrás: Internet
Az elmúlt napokban nagyon sokan elemezték Orbán Viktor brüsszeli szereplését. Egyesek szerint felmosták a miniszterelnökkel a parlament üléstermét, és saját frakciója előtt is meghunyászkodott kiskutyához hasonlított. Idéztek újságokat, nyilatkozatokat pro és kontra, mindenki saját pártállása szerint értékelte az eseményeket.
Nézzük azonban a tényeket, és azok lecsapódását a magyar valóságban. Kicsit „földöz ragadt” valóságunkban a fenti híreknek – sajnos – nagyobb a füstje, mint a lángja.
A magyar valóság ugyanis, várhatóan, egy jottányit sem fog megváltozni. Lehetséges, hogy a kormány meghátrál CEU ügyben, sőt, még az is lehetséges, hogy a kék „Állítsuk meg” reklámtáblák is eltünedeznek egy idő után.
De nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a CEU megmaradása – és természetesen az ezt jelképező akadémiai szabadság – egy nagyon pici szegmense Orbán rendszerének. Annak alapjait nemhogy megrengeti, de még csak meg se karcolja. Miért is tenné, hiszen a különböző kutatások és riportok azt mutatják, hogy a társadalom legnagyobb részét meg sem érintette ez a probléma. Az átlag magyar embert nem érdekli, hogy adnak-e Budapesten két diplomát egy egyetemen, nem tudja – a legnagyobb többség –, hogy kicsoda Soros György.
Ne legyenek illúzióink. A Néppárti frakció és az Európa parlament állásfoglalásai nem fogják Orbán hazai támogatását erodálni, sőt, mit sem fognak változtatni a hatalomgyakorlási módszerein.
A mai hatalmat csak a magyar társadalom távolíthatja el.
Az az átlagember, aki nem néz híreket a televízióban, nem tájékozódik a netről nemzetközi hírekről. Döntő többségük ma még egy valamivel foglalkozik: a mindennapos túlélést biztosító problémák megoldásával. Ha ebben a küzdelemben akad némi pihenőideje, akkor bizony a valóságshow-kkal és könnyed műsorokkal vigasztalja magát. Nincs energiája, se kedve a „nagypolitikával” foglalkozni. A politikának ezt a részét nem érti, azt értelmiségi huncutságnak tartja.
Más lenne a helyzet, ha ezeket a problémákat – az egész Orbán-rendszer lényegét – odavinnék a saját környezetébe. Sokkal jobban megértenék a „zemberek”, ha kisebb-nagyobb környezetükben levő visszásságokat, az általuk megélt tapasztalatokat magyaráznák az ellenzéki aktivisták, így mutatva be a NER mindent maga alá gyűrő, társadalomellenes működését.
Felirat hozzáadása
El kellene mondani a választóknak, hogy amíg a tömegmédia el van foglalva Orbán brüsszeli szereplésével, addig a törvényhozásban olyan törvényeket terjesztenek elő, amelyek
 minden állampolgárt érintenek, és amelyekről egy szó sem esik. Például: jelentősen emelni akarják a közlekedési bírságokat, vagy a közoktatásról szóló törvény módosítása , ami egyben a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt is módosítja. Lehetne még folytatni a sort…
A lényeg az, a mindennapok gyakorlatához és a valódi élethelyzetekhez alkalmazkodva kell bemutatni, hogy milyen kárt okoz a mai hatalom az általa oly nagy becsben tartott „magyar embernek”!
Így lehetne nagyobb támogatottságot szerezni ahhoz, hogy leváltható legyen Orbán és csapata. A vidék erre mozdulna, és a közvélemény kutatási statisztikák bizonyára sokkal kevesebb választóról mutatnák ki, hogy inaktív, nem tudja, kire-mire kell szavaznia.

Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. április 28., péntek

ILYEN NINCS — ÉS MÉGIS VAN

Tíz nap telt el a legutóbbi bejegyzés óta, de ez a néhány nap elég tömör volt. A legkülönfélébb hatalmi ostobaságok jelentek meg a médiában, és nem volt, ami kiverte volna a biztosítékot.
Megjelentek a legújabb közvélemény kutatási adatok is, és az jött ki belőle, hogy a kormánypártot meg sem érintette mindaz a tiltakozás, ami az elmúlt heteket jellemezte.
Hol a határ? Meddig feszítheti a húrt a hatalom? Minek kell történnie, hogy az a nyolc millió magyar, aki most nem nyilatkozik politikai preferenciájáról (a választók 38 százaléka) végre felfogja saját helyzetét és kifejezze látens elégedetlenségét?
A közvélemény kutatók eredményei nem mindenben egyeznek, de az, hogy a társadalom (a megkérdezettek) nagy része, több mint harmada nem képes – vagy nem akar – választ adni arra a kérdésre, hogy kire szavazna, ha most lennének a választások — egy valamit mutat: nincs látható, versenyképes alternatíva.
Ez persze, így leegyszerűsítve – nem igaz, mert a mai ellenzéki pártok különböző programot kínálnak, de együtt nem mernek fellépni. Miért is nem?
A mai demokratikus ellenzéki pártok – kivéve a Jobbikot – a demokratikus játékszabályok szerint szeretnének fellépni a hatalom ellen. Az ellen a kormányzat ellen, amely nem demokratikus játékszabályok szerint játszik.
Hozzájárul az együttműködés elutasításához az is, hogy a kis pártok (LMP, Együtt, Moma, Momentum, stb.) a saját arcuk védelmében nem hajlandók együttműködni a jóval nagyobb tömegtámogatást élvező MSZP-vel és DK-val. Mindannyian azt hangoztatják, hogy e két párt „bukott” politikát képvisel.
Még odáig is eljutnak, hogy azt hangoztatják, hogy együttműködnek a FIDESZ-szel, nem érdekeltek Orbán rendszerének leváltásában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minden tiszteletem a ma dolgozó demokratikus ellenzéki pártoké, de ha ezt így folytatják, akkor tényleg itt marad a mi Viktorunk a nyakunkon, ki tudja, milyen károkat okozva.
Pedig a recept igen egyszerű lenne: Ha erőt vennének magukon, és az egyéni választókerületekre koncentrálva képesek lennének közös jelölteket indítani (mert ütős jelöltek bizonyára vannak), máris el lehetne érni a céljaikat.
A 106 egyéni mandátumból, ha az összefogott ellenzék 70-et megnyerne, a pártlistás szavazatokkal bőven letarolhatná a mostani hatalmat.
Az persze már a jövő zenéje, és a szavazás végeredményétől függ, hogy milyen kormány állna fel, és abban a mostani ellenzékre adott szavazatok alapján milyen összetételben jelennének meg a pártok.
De a fő cél: Orbán és a FIDESZ leváltása sikerülne!
Lassan már eljön az idő, amikor – sajnos – nem a kormány ostoba intézkedéseivel szemben kell tüntetni, meg odacsődülni a Lendvay utcába, hanem az ellenzéki pártok székháza elé vonulva kikövetelni a logikus együttműködést!
Ceterum censeo OV esse delendam

2017. április 19., szerda

MINDIG VAN LEJJEBB — A HATALOM ARROGANCIÁJA OKTATÁS, CIVILEK — NINCS HATÁR

A magyar értelmiségnek, véleményformálóknak – magukat gondolkodóknak tartóknak – van egy kényszerképzetük: azt hiszik, hogy a hatalom nem léphet át egy láthatatlan vonalat, mert ezzel olyan erkölcsi-politikai határt sért, ami teljesen hiteltelenné teszi.
A napi gyakorlat alapján – immáron hét esztendős tapasztalat – azonban ez nem állja meg a helyét.
Forrás: Internet - YouTube
Néhány éve még elképzelhetetlennek tartottuk nagyon sokan, hogy egy demokráciában (hol van már az igazi polgári demokrácia! – annak illiberális változata is az utolsókat rúgja!) egy miniszterelnök nem engedhet meg magának olyan szöveget, mint Orbán Viktor húsvéti interjújában:
„Ha elfogadnánk, hogy Brüsszelből vagy más politikai, pénzügyi központokból diktáljanak, hogy magyar vagy amerikai milliárdosok mondják meg, hogy mi legyen hazánkban, akkor konfliktusaink sem lennének… . Soha nem fogadtuk el, és soha nem is fogjuk elfogadni, hogy mások döntsenek helyettünk arról, hogyan éljünk. Ma olyan időket élünk, amikor a nemzetközi politika hadszíntér… A hadszíntér középpontjában pedig a migráció áll. A Soros-egyetem, a nemzetközi lobbiszervezetek átláthatósága, a pénzügyi stabilitás mint mellékhadszínterek jelennek meg a mostani kampányfőpróbán. Mi tagadás, szolganép státusban minden könnyebben menne… Kiváltságok nincsenek, senki sem állhat a törvények felett, még Soros György emberei sem. Nem hiszem, hogy a polgári értelmiség szívesen árulna egy gyékényen azokkal, akikről a hamarosan elfogadandó törvény eredményeképpen világosan kiderül: külföldi pénzen, külföldi érdekeket szolgálva, külföldi megbízásból végzik a tevékenységüket. Az egész ügy arról szól, hogy Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit. Valóságos hálózatot tart fenn, saját szószólókkal, saját médiával, sok száz emberrel, saját egyetemmel. Nyomás alatt akarja tartani azt a Magyarországot, amely még egy Soros Györgytől is elvárja, hogy betartsa a törvényeit. Azt mondom, hogy Soros Györgyöt nem szabad lebecsülni, egy nagyhatalmú, mindenre elszánt milliárdos, aki nem ismer se Istent, se embert, ha az érdekeiről van szó. Meg akarjuk védeni Magyarországot, ezért vállalnunk kell a küzdelmet is.
A mi táborunk ereje a rendezettségben és a kitartásban van. Jóérzésű emberek ők, persze hogy viszket a tenyerük a sunyi, nyegle és pökhendi vádaskodások láttán. Akkor mutatjuk meg az erőnket, amikor erre szükség van, akkor pedig fegyelmezetten és egységben. Lépünk ismét, amikor szükség lesz rá.”
Nagyon veretes szöveg.
„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer” – mondja Polonius a Hamlet második felvonás, második színében, Arany János fordításában.
Ám egy színdarabban még elmegy a túlzó fogalmazás, a napi politikai életben ez megengedhetetlen. Különösen az, hogy burkoltan erőszakkal fenyegetik azokat, akik az őrült gondolatok ellenében lépnek fel, és fejtik ki véleményüket.
De vegyük sorra:
Brüsszelből semmi olyat nem „írnak elő”, amit a hivatalos magyar kormányzat ne hagyna jóvá. Magyarország az Európai Unió tagja, önként vállalt bizonyos kötelezettségeket annak fejében, hogy a közösséghez tartozzon, és annak minden kedvezményéből támogatásából részesüljön. Tehát diktátum nincs, csak az ország által aláírt, önkéntes vállalások egy közös cél érdekében.
Persze, lehet az unió székhelyét Moszkvához (annak a múlt századi elnyomó politikájához) hasonlítani, de azért lássuk be, hogy ez badarság, hiszen a miniszterelnök ott ül az Európa Tanácsban, és minden határozatot jóváhagy.
Arról nem beszélve, hogy a legtöbb, belpolitikát érintő kérdéskör – unió ide vagy oda – a tagországok hatásköre.
Forrás: Internet - KMH
Orbán Viktor azt nem veszi észre, hogy a propagandája már oly mértékben elvesztette valóságtartalmát, hogy a gondolkodó emberek többsége ezek hallatán vagy láttán nem is tudja, hogy mit tegyen: bosszankodjon, vagy nevessen.
Bár semmi nevetnivalónk nincs!
Az ostoba „brüsszelezés és migránsozás”, az ellenségképek folyamatos gyártása: most éppen Soros a soros – egyetlen célt szolgál. Ez a cél pedig nem más, mint a társadalom feletti teljes befolyás megszerzése. Nagyon is tudatos és következetesen végrehajtott politikával állunk szemben.
A cél most már nem az anyagi források megszerzése. Az megtörtént.
A cél a társadalom teljes elbutítása, hogy a többség ne legyen képes saját helyzetét felmérni, rá legyen utalva arra, hogy a „felsőbbség” mit mond.
A célokat a kis lépések taktikájával valósítják meg. Az első lépés volt a felsőoktatás anyagi helyzetének megkurtítása, a kancellárokon keresztül a felsőoktatás önállóságának csökkentése.
A második lépés a pedagógusok megfélemlítése, az új – egyre kevesebb kompetenciát nyújtó – NAT megalkotása. Ezt követi napjainkban a középfokú oktatás átalakítása, a szakközépiskolák megszüntetése, a gimnáziumi felvételi bevezetése, a gyerekek továbbtanulásának mesterséges korlátozása. A CEU „beszántása” csak egy kis lépés ahhoz a célhoz, ami valószínűleg a többi felsőoktatási intézményre is vár a jövőben.
Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy egyre rövidebb pórázra (anyagi és működési feltételek szűkítése) fogják a civil szervezeteket is. Nem jó az a hatalomnak, ha autonóm szervezetek, polgárok tevékenykednek a közösségek érdekében, mert az sérti a hatalmat, ugyanis megmutatja, hogy a polgárok önállóan is képesek ügyeik intézésére.
Nem véletlen, hogy Kövér László azt hangsúlyozta, hogy még szükségük van a 2018-as választási győzelemre ahhoz, hogy a társadalom, az emberek gondolkodásmódját át tudják alakítani.
Lefordítva a házelnök szavait: kell még négy év, hogy a most tervbe vett változtatásokat végrehajthassák, és egy végtelenségig lebutított társadalom élén aztán addig maradjanak hatalmon, amíg csak jólesik.
Egyet kell érteni azokkal, akik azt hangsúlyozzák, hogy ha ez így lesz, akkor a mai miniszterelnök még Kádár János regnálását is felülmúlhatja a hatalom élén!
Most már csak azt kellene elérni, hogy az ország 106 egyéni körzetében sikerrel lehessen demokrata jelöltet állítani a FIDESZ-KDNP ellenében. Ha ezek elnyerik a mandátumot, meg lehet állítani az ország további politikai és gazdasági lecsúszását.
Ez pedig most a társadalom legnagyobb feladata: rávenni az ellenzéki pártokat a megkerülhetetlen együttműködésre, az egyéni és pártérdekek háttérbe szorítására. Ez ma az ország érdeke. Nincs helye kicsinyeskedésnek!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. április 13., csütörtök

CIVILEK – POLITIKA – HATALOM

Több mint 250 civil szervezet írta alá (csatlakozott) ahhoz a felhíváshoz, amely a civil szervezeteket (egyesületeket, alapítványokat, közhasznú és nem közhasznú szervezeteket — a továbbiakban NGO-kat) tovább korlátozná, illetve „megbélyegezné abban az esetben, ha működésükhöz külföldi támogatást vesznek igénybe.
A kormánynak, a NER-nek nem ez az első attakja a NGO-k ellen. A parlament által elfogadott 2011. évi CLXXXI. törvény már eleve számos korlátozó, a szervezetek működését ellehetetlenítő szabályt vonultatott fel. E post nem elegendő arra, hogy ezt részletesen kifejtsük, legyen elég kiemelni belőle azt, hogy csak azok őrizhették meg „közhasznú” jogállásukat, amelyek meglehetősen nagy anyagi bevételre tettek szert, és képesek arra, hogy fizetett alkalmazottakat foglalkoztassanak.
A törvény erejénél fogva így aztán számos egyesület vagy alapítványt fosztottak meg attól, hogy jogi személyként a közhasznúságra hivatkozva „ügyfélként” lépjenek fel egy-egy ügyben.
Ezt a már megkurtított lehetőséget kívánja a kormány tovább szigorítani, eltakarítani az útból a még megmaradt – számára természetesen kellemetlen, hiszen független – szervezetet.
A civilek érthető módon tüntetnek ez ellen, mert egyébként nem igen állnak szóba velük. Pályázati támogatást nem nyernek, az anyagi alapokat már az elmúlt évek alatt kihúzták alóluk. A megmaradók küszködnek, egyéni, állampolgári adakozásból és egy kevés uniós támogatásból tartják fenn magukat, végzik tagadhatatlanul közhasznú (egyébként az állam által végzendő) tevékenységüket.
De kritikus szájuk úgy látszik sérti a hatalmat.
A civilek tehát az utcára mennek, hogy érdekeiket érvényesítsék. Követelik, ne csorbítsák jogaikat, kifejezik elégedetlenségüket a regnáló kormány ellen. Mindez teljesen jogos, és követendő.
Ezzel a civil szervezetek megvalósítják az igazi politizálást. Felszólalnak a „polisz” ügyeiben, tesznek azok megoldásáért. Ez maga a politika!
Igen ám, de a politikai rendszerben a civil szervezetek nem befolyásolhatják a közügyeket közvetlenül, hiszen nem szereplői a politikai hierarchiának.  Nem vehetnek részt a választásokon, nem ülhetnek be a törvényhozásba. Érdekeik érvényesítését csak parlamenten kívüli eszközökkel érhetik el. Már ha elérik!
Így aztán igen érdekes az, hogy mennyire elutasítják a pártok jelenlétét tüntetéseiken. (Persze érthető, hiszen alapszabályaikban – az idézett törvény szerint is – szerepelnie kell, hogy nem folytathatnak pártpolitikai tevékenységet.)
És itt álljunk meg egy pillanatra!
Az, hogy egy egyesület nem folytathat pártpolitikai tevékenységet, az egy dolog, de hogy saját érdekei érdekében szóba sem áll a politikai aktorokkal (pártokkal képviselőkkel stb. akik esetleg érvényesíthetik követeléseiket) az már egy kicsit furcsa. Különösen akkor, amikor megfogalmazódik az, hogy jelen helyzet nem orvosolható anélkül, hogy a hivatalban levő kormányt ne váltsák le.
Rá kellene már ébrednie a civileknek – akik felháborodása, elégedetlensége, megalázottsága teljesen érthető és a mai hatalom okozza –, hogy nincs más választásuk, mint rákényszeríteni a ma még ellenzékben levő demokratikus pártokat, hogy képviseljék érdekeiket.
Nem adok most recepteket arra, hogy ezt miként lehet végbevinni, tudják ezt az érintettek.
De a civil szervezetek mellett álló társadalmi támogatás is azért markáns, mert a szervezeteket hitelesnek tekintik. Ez a hitelesség lehet a legerősebb adu a civil szervezetek és a velük egyetértő pártokkal való együttműködésének.
Sokan az elmúlt napok eseményeit egyfajta változásnak fogják fel, amely elvezethet az Orbán-rezsim leváltásához. Ám, ha az elégedetlen tömegek csak úgy magukban sétálnak az utcán, kicsi az esélye annak, hogy ez valóban elvezethet az áhított célokhoz:
A civil szervezetek szuverenitásának helyreállításához, az ellenzéki pártok pedig tömegtámogatás nélkül nem tudják leváltani a kormányt.
El kellene ezen gondolkodni, mert egyre többen rosszul viselik Orbán regnálását!
Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. április 6., csütörtök

SOROSOZÁSRÓL, MIGRÁNSOZÁSRÓL, CEURÓL… MEG A GONDOLKODÁSUNKRÓL

Forrás: Internet
Sokan ebben az országban értetlenül fogadják, hogy azt a tényt, hogy mintegy másfél-kétmillió ember minden kritika (önálló gondolkodás) nélkül magáévá teszi a kormány propagandáját.
Az önállóan gondolkodó emberek (legyenek ezek konzervatívak, liberálisok, baloldaliak vagy akár egyik szekértáborhoz nem tartozók) sajnos elenyésző kisebbségben vannak ebben az országban. Hangjuk gyenge, megszólalási, publikációs lehetőségeik egyre korlátozottabbak, így nem is várhatjuk el, hogy véleményük, érveik széles tömegeket szólíthatnának meg.
Mi ennek az oka? Mi vezet oda, hogy negyed századdal a rendszerváltás után máris vissza-visszaköszönnek módszerek, amelyek a késő kádár-korra voltak jellemzők? Miért tapasztaljuk azt, hogy az emberek nem emelik fel a szavukat, még akkor sem, ha egyébként nyilvánvaló, hogy egyéni körülményeik éles ellentétben vannak azzal, amit a hivatalos kommunikáció sugall?
A válasz egyszerű és bonyolult. Benne van a modern kori Magyarország teljes történelme, társadalmi fejlődésének töredezett jellege, a hankissi alattvalói lét szinte minden jellemzője.
Az átlagembert megelégedettséggel tölti el, hogy ha problémáit (létezőt vagy véltet) más oldja meg helyette, ha a falra festett ördögtől (legyenek ezek a migránsok vagy a nemzetközi nagytőke, élén Soros Györggyel) valaki megszabadítja.
Egyszerű ez a gondolkodás, mint a faék, csak azzal nem számol, hogy a „védelemért” cserébe a hatalom mindig kér valamit. „Tudja Pelikán elvtárs, egyszer majd kérni fogunk magától valamit” — duruzsolja a terített asztal mellett a hatalmat megtestesítő Virág elvtárs.
A magyar választópolgár – 25 év ide vagy oda – nem sajátította el a polgári léttel együtt járó jó érzést, a szuverenitást, szabadság gyakorlását. Világ életében ahhoz volt szokva, hogy egyetlen dologhoz alkalmazkodjon: a hatalom elvárásaihoz. Az, hogy ez a hatalom milyen, az tulajdonképpen nem is érdekes. Elfogadta a monarchia kiegyezését, elfogadta a Horthy rendszer félfeudalista tekintélyuralmát (egy ideig ezt fasisztának bélyegezte, de aztán leszokott róla). Ugyanígy viszonyult Rákosi durva és Kádár puhább diktatúrájához is. Az azokban megszokott életstratégiák apáról-fiúra és unokára hagyományozódnak. Ez maga az alávetett attitűd, amitől igen nehéz megszabadulni, mert ahhoz tudás, önállóság, vállalkozó kedv és felelősség kellene. Ám ez a legtöbb esetben nincs.
És a hatalomnak ez így jó!
A hatalomnak ugyanis nem jó, ha a választók önállóan és szuverén módon képesek gondolkodni, dönteni saját és közösségük dolgairól. A hatalomnak az a jó, ha alul képzett, könnyen befolyásolható masszával van dolguk, amit kedvükre manipulálhatnak.
Egy szó sem esik ebben a kontextusban arról, hogy a migráns probléma sokkal összetettebb, mint ahogy a propaganda beállítja. Ez nem „terror”probléma, hanem az egész glóbuszt érintő klimatológiai, gazdasági, és társadalmi, kulturális halmaz, amire nem csak Magyarországnak, hanem a teljes fejlett világnak kell megoldást találnia.
Forrás: Internet
Nincs e sorok között lehetőség arra, hogy kifejtsük részletesen, hogy milyen kulturális különbségek vannak az zsidó-keresztény és a muzulmán világ között. Tengernyi irodalma van ennek Mertontól Huntingtonon át a legújabb kutatásokig.
A különböző kultúrák egymás mellett élésének mindig is meg voltak a problémái, amelyek különösen a válságok során élesedtek ki. A békésebb időszakokban sem súrlódásmentes a különböző kultúrájú népességek együttélése, de a harmonikus körülmények között élő társadalom ezt képes kezelni.  Kis hazánkban csaknem 600 éve bukkantak fel az első roma kumpániák.
De ez a hatszáz év sem volt elegendő arra, hogy az ország elfogadja, integrálja őket. Persze lehet azt mondani, hogy aki nem akar integrálódni, azt nem is lehet rávenni erre. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert az integráció azt jelenti, hogy beolvaszt a nagyobb közösség. A beolvadónak el kell fogadnia a befogadó közösség értékeit, elveit, szokásait, mindennapi kultúrájának jellegzetességeit.
Csakhogy az ördög a részletekben rejlik. Ha a befogadott mindezeket a „követelményeket” teljesíti a befogadó kívánsága szerint, úgy saját identitását kell feladnia. Megfosztják mindattól a nemzedéki örökségtől, amiből származik. Ez óhatatlanul feszültséget gerjeszt. Ezek eredménye a szegregáció, az elkülönülés, ami tovább fokozza a súrlódást.
A megoldás nem az integráció, hanem az elfogadás, de ezt pedig a befogadók részéről utasítják el, mert potenciális veszélyt látnak abban, ha számára többnyire ismeretlen identitású, szokású és vallású emberek közelében élnek.
Ezek a problémák évszázadok óta velünk élnek, és félelmeink felülírják még saját kultúránk befogadásra és toleranciára ösztönző értékeit. Így kerül Európa és a zsidó-keresztény világ ellentmondásba saját magával.
Ezt az ellentmondást pedig kerítésekkel, bezárkózással nem lehet feloldani.
Ezt az ellentmondást csak hosszas tanulással, tanítással és a világ gondjainak kezelésével lehet orvosolni. Sokáig kell még dolgozni ezen!
Ezért is félelmetes, ha a bezárkózás politikájának utat engedünk. Ezért probléma, ha egyetemeket zárunk be, lehetetlenítünk el. Ezért probléma, hogy az oktatási rendszerünk fejlesztése arról szól, hogy minél többen maradjanak ki abból, hogy modern, konvertálható tudást szerezhessenek.
Rohamosan csökken a szabadon és függetlenül gondolkodók száma!
Nem kellene hagyni!
Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. március 19., vasárnap

A LÉNYEGRŐL

Szándékosan nem írtam mostanában. Ki akartam maradni a nemzeti ünnep eseményeinek kommentálásából, ami mind a mai napig uralja a médiát, az internetes portálokat.
Mégis akkor mi lehet az a lényeg, ami megérdemli azt, hogy címben is hangsúlyozzuk?
Mindenekelőtt az, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul ahhoz a politikai rendszerhez, amiben él.
A közvélemény kutatások azt mutatják, hogy a magyar választóknak egy-másfélmilliós sokasága tartja a maga számára egyedül üdvözítőnek a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Megtalálják benne egzisztenciális biztonságukat, politikai credójukat. Ne részletezzük, hogy ez a társadalmi csoport mely rétegekből rekrutálódik pontosan, legyen elég annyi, hogy az úgynevezett középosztály adja a zömöt és az az idősebb generáció, amely elégedett a fokozott állami szerepvállalás hangoztatásával. Ez érthető is, hiszen utóbbiak az alávetettségben és kiszolgáltatottságban szocializálódtak, ahol mindig megmondták nekik, hogy mit kell cselekedniük (és mit nem szabad), cserébe pedig valamiféle valós vagy virtuális biztonságban tudhatták magukat (volt munkahely, megélhetés, némi jutalom).
A választók többsége azonban – csaknem nyolcmillió ember – igen elégedetlen jelen helyzetével. Ugyanakkor olyan helyzetben van, hogy nem lát elegendő erőt a politikai palettán, amelyben megbízva, esetleg változtathatna helyzetén. Egyrészt nincs elegendő forrása arra, hogy valóban kifejezze elégedetlenségét (se kedve se pénze arra, hogy különböző megmozdulásokon vegyen részt), és nem lát olyan politikai platformot, amelyet jó szívvel támogatna.
Persze ebben szerepet játszik az a propaganda, amely az elmúlt hét évben folyamatosan „karakter gyilkolta” az ellenzéki pártokat. Ez a választók tudatában és véleményalkotásában igen jelentős szerepet játszik. Hiába bizonygatják az érintett pártok és politikusok, hogy a rágalmak egy része légből kapott, ez nem jelenik meg olyan erővel, mint a kormányzati kommunikáció.
Nem véletlenül nem használom a „polgár” szót. A politikai pártok – mindkét oldalon – előszeretettel használják ezt a jelzőt. Csak azt feledik el, hogy ma kis hazánkban elenyésző a polgárok száma. A polgár ugyanis nem egy jelző a választóra aggatva, hanem egyfajta magatartási forma. Ez pedig meghatározza azt a személyt, akire ez a jelző ráillik. Így lesz a jelzőből főnév.
A polgár tulajdonsága, hogy felelősséget vállal. Elsősorban saját magáért és közvetlen környezetéért. A polgár tudja, hogy az állam az elsősorban nem hatalom felette, hanem egy szolgáltató intézmény, amely különféle közjószágokat (védelmet, oktatást, gyógyellátást, államigazgatást, jogszolgáltatást, stb.) biztosít az adóiért cserébe. A polgár kevéssé befolyásolható. Az általa halott kommunikációt képes felülbírálni, összehasonlítani azt a mindennapi valósággal, ebből következtetéseket levonni.
Valljuk be őszintén: igen kevés honfitársunk cselekszik így!
Sokkal egyszerűbb a számunkra ismerős (vagy ismeretlen, de jól hangzó) propagandát elfogadni és magunkévá tenni. (Álljon itt egy kis példa: A napokban, egy társaságban szóba került a Mindenki című film és annak Oscar díja. A társaság egy tagja – hangsúlyozva hogy a filmet nem látta – azt nemzetellenesnek mondta, azzal érvelve, hogy ez a Soros-féle manipuláció kapta meg az Oscart. Néhányan döbbenten hallgattuk, és értetlenségünknek adtunk hangot, hogy miként lehet bármiféle véleményt is kialakítani arról, amit nem láttunk. A szóló azonban kitartott amellett, hogy amit állít biztos igaz, mert számára meghatározó médiumok fogalmazták meg azt. 
Ez persze csak egy csepp (nincs benne a tenger), de mutatja, hogy az egyébként átlagos embereket miként hálóz be napjaink elfogult kommunikációja.
Persze önállóan véleményt alkotni munkás. Gondolkodni fárasztó. Utána nézni híreknek, megnézni, hogy az érintett vagy az „ellentétes oldal” miként vélekedik ugyanarról — rabolja az időnket. Esetleg órákat kell ülni a net előtt és nem árt, ha nyelveket is tudunk. Ám mindez nem kerülhető meg, ha felelősen szeretnénk dönteni a saját sorsunkról és életünkről.
Éppen ezért: jó lenne már, ha a társadalom eme állapotát figyelembe vennék az ellenzéki pártok is. Úgy kell programjaikat és kommunikációikat szervezni és tervezni, hogy az érthető módon elérjen a társadalom legelhagyottabb rétegeihez is.
Ha nem ezt teszik, úgy ne csodálkozzanak azon, hogy a továbbiakban is ellenzéki vegetálásra lesznek utalva, és az ország rohan majd az egyre mélyülő káoszba.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. március 8., szerda

IFJÚ TITÁNOK!

Szokás volt – anno – a feltörekvő ifjabb nemzedéket „ifjú titánoknak” nevezni, de ennek volt egy másodlagos értelme is: Ti tán tudjátok mit kéne tenni?
Valahogy így vagyok én ezzel az üstökösként feltűnt Momentum mozgalommal és az azt megszemélyesítő fiatalokkal. Egy tehetséges, tanult, némi tapasztalatokat is szerzett fiatal társaság. De valami – ahogy mondani szokták –: nem gömbölyű velük kapcsolatban. Súlyos szavakat használnak, céljuk a jelenlegi elit eltávolítása. (Ez egyébként minden fiatalabb generáció célja szokott lenni, de idővel rájönnek: nem megy.)
Kétségtelen tény, hogy az Nolimpia kezdeményezésükkel átütő sikert értek el. Jól mérték fel, hogy a lakosság miként vélekedik jelen helyzetéről és a miként vélekedik arról, hogy mekkora forrásokat kellene mozgósítani a nemzetközi játékok 2024-es megrendezésére, a megtérülés legcsekélyebb esélye nélkül. Ez a siker azonban nem kellene, hogy ekkora arcot adjon a mozgalom képviselőinek.
Csak néhány keresetlen kérdés hozzájuk, miként gondoljátok az elit leváltását?
Miként gondoljátok kis hazánk további működésének jobbítását? Milyen elképzeléseitek vannak az ország működéséről (államigazgatás, költségvetés, fékek és ellensúlyok rendszere stb.)
Mert, hogy ezekről igen keveset halottunk. A napok egyik konkrétuma, miszerint a GDP 3,5 százalékát fordítanák az oktatásra. Ez szép. De minek a kárára, hogyan és miből?
Milyen értékek mentén kívántok politizálni?
Szolidárisak lesztek vagy sem? Konzervatívak az elképzeléseitek, vagy radikálisok? Az nem válasz, hogy „ügyek mentén” kívántok politizálni. Ez ugyanis ugyanolyan populista szöveg, mint amit a jelen kormányzat hangoztat, és ugyanolyan pragmatikus politizálásra utal. Azaz: egy dolog a fontos: bekerüljünk a hatalomba.
Márpedig ez nagyon kevés. Hofi erre azt mondaná: „…az is hülye, aki erre kardot ránt.”
Nézem a TV-ben a mozgalom (most már párt) elnökét. Szerinte az elmúlt 25 évben a politikusok elszúrták ezt az országot, mert lehetett volna másként csinálni. Ez igaz. Csak egyetlen probléma van vele: a politika és a történelem nem ismeri a „ha”-kat.
A rendszerváltás befejezetlenségének emlegetése meg egész egyszerűen sületlenség! Magyarország rendszert váltott ’89-’90-ben. Gyökeresen megváltozott gazdasági rendszere, és állami, jogi struktúrája. Minden kezdő politológus tudja, hogy ez a rendszerváltás igazi kritériuma, nem pedig a tapasztalatokkal nem rendelkező – néha még küldetéstudatának foglyaként működő – politikai elitjének szerencsétlenkedése.
Az igaz, hogy a világban bizonyos „politikai-filozófiai” válság van. Kiürültek a „nagy narratívák” (konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus) elvi megközelítései. Ám ez nem azért van, mert az ezt képviselő politikusok buktak meg, nem képviselve elég határozottan elveiket, hanem azért mert az elmúlt negyed században úgy megváltozott a világ (gazdasági, tudományos és társadalmi-szerkezeti szempontból), hogy a fenti ideológiák már nem képesek az így felhalmozódó problémákat kezelni.
Ezért lennék nagyon kíváncsi, hogy ezeknek a fiataloknak milyen víziójuk van a világról, a saját jövőjükről, az országról és a társadalom állapotáról, lehetőségeiről.
Nem elég azt hangoztatni, hogy „becsületesnek kell lenni”. A becsületesség relatív fogalom. Egyetlen ma regnáló hatalomban levőtől sem halottam, hogy ne lenne becsületes, mi több, annak sajátos megtestesülése.
Jobb lenne, ha tisztába tennék magukban a legalapvetőbb fogalmakat: nemzet, haza, Európa, Világ.
Azt pedig tudomásul kell venni, hogy az ellentétes oldalon álló politikai riválisok között illúzió együttműködésről, „békéről” beszélni. Ha azok rákényszerülnek is együttműködésre, ez csak saját politikai és gazdasági érdekeik alapján történik. Nem lehet béke az olajfák hegyén!
Az árkokat nem ti fogjátok betemetni. Lehet, hogy néhány centivel csökkentitek a mélységét, de megszüntetni az ilyen és hasonló megnyilvánulásokkal nem sikerülhet!
Járjátok az országot! Dicséretes! Építitek a közösségeiteket, hurrá!
De egy kicsit több alázatot, és szerénységet vár el a választó! Ne tévesszen meg benneteket a kitelepüléseiteken megjelenő néhány száz ember! Ugyanis a választásokat azok szokták eldönteni, akik otthon ülnek, és nincs lehetőségük gyűlésekre járni!
És ez nem azt jelenti, hogy ne figyelném kíváncsian ezeknek a fiataloknak a feltűnését. De azt elvárom tőlük, hogy vegyék komolyan magukat! Viselkedjenek politikushoz méltón! Adjanak egyértelmű programot, víziót.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. március 3., péntek

MINDIG, MINDENKIT, LEHET HÜLYÉBBNEK NÉZNI

Forrás: Internet - Varanusz
Ami az elmúlt hetekben végbement ebben az országban, azt nem lehet komolyan venni.  A kormány reakciói a NOLIMPIA kezdeményezésre egy szóval jellemezhető: szánalmas. Matolcsy jegybankelnök kémhistóriája Rejtő Jenőt idézi: „Most kavarja, vagy nem kavarja?”. Miniszterelnökünk az európai történelem legrosszabb korszakainak retorikáját idézi az „etnikai homogenitás” felidézésével. Mi több, még meg is magyarázza, mondván: ezt már ki lehet mondani, mert néhány évvel ezelőtt még nem lehetett.  Két nappal később pedig mind szóvivője, mind Lázár János kínos magyarázatokkal és csúsztatásokkal próbálta menteni a menthetetlent. A hasznos idióták huzavonája a szombathelyi színházzal kapcsolatban…. és még folytathatnánk. Pedig mindez csak három hét zanzája.
 A legújabb geg pedig a főváros vezetésének legújabb közleménye, miszerint a 3-as metró pótlására beállított autóbuszok üzemeltetése még „megtakarítást is eredményez. „Pénzügyi szakértők szerint” – szólt a hír – a pótlásra szánt buszok üzemeltetése olcsóbb, mint a metróé. Meg is jegyezték, hogy a BKV költségei közül a metró viszi el a 40 százalékot, ezen belül is a 4-es metróra költött pénz a többihez viszonyítva is kiemelkedő.
Az átlagolvasó (rádióhallgató, TV-néző) szinte rezzenéstelenül megy el a hír mellett. Nem érinti meg, nem gondol bele, nem fedezi fel az ordas csúsztatást (hazugságot), hanem a propaganda szabályai szerint még örül is, hogy lám-lám, bölcs városatyáink milyen jó megoldást találtak.
De azért járjuk körül egy kicsit ez utóbbi közlést. (A fentieket kivesézték már sokan – bár szerintem elég eredménytelenül.)
Felújítani kell a metrót, ez nem kétséges. Az is alapkövetelmény, hogy a tömegközlekedést biztosítani kell a vonalon, amíg nem járnak a szerelvények. (Halottuk Tarlós Istvántól a sirámokat néhány hónappal ezelőtt, hogy a kormány „megfúrta a pótlást biztosítandó busztendert.)
A vicc ebben az, hogy még meg is akarják magyarázni, hogy a kisebb kapacitású, lassabb, környezetszennyezőbb felszíni buszközlekedés üzemeltetése olcsóbb.
Ez a számtanpélda csak úgy lehet igaz, ha az egyik oldalon minden költséget beszámítunk, a másiknál pedig csak az üzemanyagköltséget számoljuk el.
A metró üzemeltetése kétségtelenül nem csak abból az áramfogyasztásból áll, amelyeket a szerelvények felhasználnak. A vonatok napi karbantartása, a személyzet munkabére, az állomások üzemeltetésével kapcsolatos kiadások: a takarítástól a peronőrökig bezárólag, a pálya karbantartása kétségtelenül jelentős összeg.
Ám ezt összehasonlítani a pótlásra beállított buszok üzemanyag és sofőr költségeivel idiotizmus. Az lehetséges, hogy az így felállított egyenletben olcsóbb a busz. De azt is figyelembe kell venni, ha a metrónál minden költséget figyelembe veszek, akkor a buszok esetében is be kell számítani a közutak felújítását, a gépjárművek karbantartását és egyéb költségeket.
A BKV azért számolhat falsul, mert a főváros útjainak felújítása, karbantartása nem a BKV kompetenciája, hanem a fővárosé. A költségvetés más-más alfejezetéhez tartozik.
Forrás: Internet
Ám ha mindezt a főváros költségvetésének szintjén nézzük, akkor egészen más a „leányzó fekvése”. Ugyanis minden az adófizetők pénzéből megy, így azoknak mindegy, hogy azt mivel és hogyan címkézik fel: ki kell fizetni!
Azzal, hogy ezt a „pénzügyi szakértői elemzést” közzétették, feltételezték, hogy a budapesti polgárok fenntartás nélkül elhiszik, amit hallanak, mert az autentikus (szakértői) forrásból származik.  Márpedig elég sokszor tapasztaltuk: a szakértők olyan véleményt adnak, amilyet a megrendelő kíván. Így megint csak egy jól csomagolt ordas hazugságba botlottunk.
Ez pedig a tartalmán kívül azért felháborító, mert totálisan hülyének nézik a fővárosban élőket, azt hiszik, hogy bármely bornírtságot lenyomhatnak a torkukon!
Ideje lenne már túllépni ezen a hatalommániás, hazudozó, a fővárost és az országot romlásba döntő NER-en túllépni!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. február 10., péntek

NEMZETÁLLAMOK KONTRA GLOBALISTÁK

Orbán Viktor ismét – ezúttal 19. alkalommal – elkápráztatta „polgári hallgatóságát” (kivétel, aki nem bóbiskolt) sajátos világlátásával.
Nincs semmi kedvem az egész beszédet ízekre szedni, mert egyrészt meghaladná a posztok átlagos méretét, másrészt meg annyi csúsztatás volt benne, hogy azok inkább a Balaton jegének erősítésére lennének jók ebben a langyuló időben.
Vegyük ez egyik legerősebb kijelentést, és gondolkodjunk el rajta kicsinyt!
A miniszterelnök szerint a jövő a nemzetállamoké, vége a sokoldalú együttműködéseknek – amit szerinte a nemzetállamok feletti erők dominálnak –, a kétoldalú szerződések és közös cselekvések ideje jött el.
Ez bombasztikusan hat: végre olyan kis államok mint Magyarország, jelentős erővé léphetnek elő, megmondhatják majd a tutit a bonyolultabb nemzetközi ügyekben.
Ahogy azt Móricka elképzeli!
Hol a hiba Orbán Viktor gondolkodásában?
Egyszerű: a saját víziójában nem veszi figyelembe a 21. század valóságát. Nem veszi figyelembe, hogy az új évezred második évtizedében a világnak olyan kihívásokkal kell szembenéznie, aminek a megoldása egy nemzet (ország, legyen bármilyen nagy is: USA vagy Oroszország) keretei között nem megoldható.
Ha valaki nem csak a Kossuth rádiót és a végtelenül elfogult, kormánypárti televíziókat nézi, és nem a Habony művek által szponzorált bulvár újságokat bújja, az tudja azt, hogy a környezet, a túlnépesedés óriási problémákat jelentenek a század közepére.
Vegyük az első témát. Már vagy húsz esztendeje kutatások bizonyítják, hogy az ember tevékenysége miatt folyamatosan nő az üvegház hatású gázok kibocsátása, és ez melegíti a földet. Ha ez a melegedés elér egy kritikus szintet, akkor az általa gerjesztett folyamat megfordíthatatlanná válik, és katasztrofális következményekkel kell szembenézni.
Az északi tengeri jégsapka megolvad, olyan mennyiségű édesvizet szabadítva fel, ami nem csak megemeli a tengerek szintjét, hanem sajátos hatásként leállítja a tengeri áramlást (Golf áramlat). Ennek a következménye pedig végzetes éghajlati változásokat idéz elő szerte a Földön. Az eddig megszokott időjárás megváltozik, földrésznyi területek maradnak csapadék nélkül, elsivatagosodva. Ahol eddig kellemes óceáni éghajlat uralkodott, ott most szélsőségessé válik az idő: hol komoly hidegek, hol szinte elviselhetetlen hőség lesz a jellemző. Mindezek hatására az eddigi mezőgazdasági kultúra, ami éltette a lakosságot, összeomlik vagy gyökeresen megváltozik.
Hasonló jelenségekkel lehet számolni a déli féltekén is.
Ha csak ezt a problémát tekintjük, rögtön látszik, hogy ezen egyetlen ország nem képes változtatni. Hiába tér át Európa (okosabbik és boldogabbik fele) egyre nagyobb mértékben a fenntartható energiaforrásokra, tesz igen sokat a fosszilis felhasználás visszaszorítására. Ha ugyanis ez USA semmibe veszi a Kiotói Egyezményt, és jelenlegi elnöke hagymázos ötlete alapján újra nyitják a bányákat Amerikában, akkor a katasztrófa akkor is bekövetkezik, ha más országok mindent megtesznek annak érdekében, hogy elkerüljék.
Ez csak egy példa. Vehetünk egy másikat is, amit szintén megemlített országunk géniusza: a népesedést.
Azt jelentette ki, hogy nem tud arról, hogy szoros összefüggés van egy társadalom fejlettsége és népességének száma között.
Ajánlom neki ez ügyben az ENSZ népesedési munkacsoportjának kutatásait (ezt mintegy 20 éve végzi a világszervezet). Ez bizonyítja, hogy minél fejlettebb egy társadalom annál kisebbek e népesedési mutatói. Paradox módon a az „úgynevezett fejlődő világra” ez nem érvényes. Az elmúlt 50 évben ezekben a térségekben ment végbe „népességrobbanás”. A világ jelenlegi népessége másodpercenként egy fővel bővül. 2050-re elérheti a 9,5 milliárd főt. Ez a tény pedig óriási problémákat hozhat magával. (Itt egy kis angol nyelvű összefoglalót lehet látni. A videót ajánlom mindenkinek , különösebb nyelvtudás nélkül is érthető.)
A Föld nevű bolygó képtelen arra, hogy egy ekkora népességet eltartson. Se a megművelhető termőföldek nagysága nem elegendő, se másmilyen egyéb megújuló forrás (tenger, erdők stb.) nem fedezi ekkora népesség igényét. Már ma is ott tartunk, hogy a megújuló forrásainkat gyakorlatilag minden évben szeptemberig feléljük, a negyedévi fogyasztásunk az már a következő év „terhére” megy. Ez a „tartozás pedig akkumulálódik, minden évben egyre korábban fogyasztjuk el azt, amit képesek vagyunk előállítani. Kifosztjuk a földjeink erejét, feléljük a tengerek élővilágát.
Persze történtek ezzel kapcsolatban „intézkedések” is. Kína például súlyos adóval sújtja azokat a családokat, amelyekben egynél több gyermek születik. Így van ez már vagy 20 éve. Meg is lett az eredménye, mert a kínai kultúra hagyományosan a fiúkat részesíti „előnyben”, így a lányok meg sem születnek. Az eredmény: felborul a népesség gender egyensúlya. Ma Kínában kb. kétszer több fiatal férfi van, mint nő.
Ez csak két kiemelt probléma, amivel szembe kell néznünk a következő néhány évtizedben. Egyik sem oldható meg az Orbán Viktor által vizionált világkép alapján!
Ennyit az „ország és az év értékelésről”.
Ceterum Censeo OV esse delendam!