2017. szeptember 17., vasárnap

ÉN VAGYOK A VÁLASZTÓ!

Megtanultam, hogy az első indulatból véleményt mondani általában nem helyes. Ugyanígy vagyok most is. Kétszer is nagyot nyeltem az elmúlt napok eseményeinek kommentálása előtt.
Pontosabban nem is akarom én kommentálni mindazt az impotensséget, amelyet manapság a különböző ellenzéki csoportok bemutatnak. Nem érdemes, megtette már ezt helyettem jó néhány politológus, megmondóember, kommentelő.
Álljunk elő valami mással.
Játsszunk el a gondolattal, hogy mit szólnának a jelen ellenzéki pártok vezetői ahhoz, ha az elégedetlen választópolgárok nevében (minden felhatalmazás nélkül, de a józan észre hivatkozva — lehet, hogy ez nem túlzottan demokratikus, de végtére is, egy gondolatkísérletről van szó) meghívnám őket egy kies helyre, egy kis egyeztetésre. (Nem kocsmába, mert arról tudjuk, hogy a borotválatlan, légvárakat építő értelmiségiek gyűjtőhelye.)
Tisztázzuk a szerepeket: a választó az az ember, akinek a kegyeiben kell járniuk a pártoknak. Ugyanis a választók azok, akik elvárásaikat a pártokon keresztül juttatják el a törvényhozásba, hogy ott érdekeiket és értékeiket képviseljék.
A pártok nem magukért vannak (nem azért, hogy politikusaikat zsíros, vagy kevésbé jövedelmező, de még mindig biztos megélhetéshez jutassák), hanem választóik képviseletére szerződtek, választóik felhatalmazása alapján, és azok fizetik őket! (tagdíjaikkal, adóikból fizetett pártfinanszírozással)
Ha a szerepeket tisztáztuk, akkor kiviláglik, hogy a pártoknak a Választókat kell képviselnie. A választóknak vannak pártjaik, és nem a pártoknak választóik. (Pedig mostanság ezt harsogja a média.)
 
Forrás: Internet
Szóval kedves (tisztelt, nem tisztelt, szimpatikus vagy utált) pártvezetők!
A választó első kérdése: Valóban meg akarják dönteni a jelen kormányzatot, ahogyan azt az ország választóinak egy jelentős része (a kb. 7,5 millió választópolgár több mint fele) akarja?
Ha az Önök válasza egységesen igen, akkor vegyék tudomásul, hogy nincs más lehetőségük, mint az, hogy megegyeznek.
De ennek a megegyezésnek a mikéntje sem mindegy! Mert a választó érdekes személyiség! Nem érdeklik a kicsinyes egyéni ambíciók, nem érdeklik a „pártok egyéni stratégiái”. Egyet vár el: a változtatást és az eredményeket!
Ha azt tapasztalja, hogy az együttműködés valami ködös, vagy egész egyszerűen idejétmúlt sértődöttségen, nem igazán támogatott „elvi” problémákon fut zátonyra, akkor bizony megvonja a támogatását. Így aztán az egyénieskedésen és a probléma fel nem ismerésén alapuló „stratégia” eleve kudarcra van ítélve.
A választó elvárja a pártoktól, hogy komoly tét esetén emelkedjenek felül saját – sokszor kicsinyes – érdekeiken, és szolgálják a nagy közös akaratot (jelen esetben az Orbán-kormány eltávolítását).
 
A szerző fotója
Mindezek alapján:
Tisztelt Pártvezetők: MSZP, DK, LMP, PM, Együtt, MOMA, Momentum!
A választók kívánsága jelen politikai helyzetben: mind a 106 egyéni választási körzetben jussanak megállapodásra a közös – győzelemre esélyes – jelöltekben.
Ne hablagyoljanak „közös listáról”, mert annak elkészítése kb. olyan, mintha Bábel-tornyát akarnák újjáépíteni. De közös listára nincs is szükség, mert adják meg a választóknak a szabadságot, hogy a közös jelöltek mellett arra a pártra adják listás szavazatukat, amelyet preferálnak.
Az a párt pedig, amelyik nem lenne képes a listaállításra, annak bizony viselnie kell annak ódiumát, hogy programja nem nyerte el az választók támogatását.
Az, hogy ettől ódzkodnak az ilyen listától, mert esetleg kiderülne, hogy a saját maguk által képzeltekhez képest más eredményt kapnak — ez bizony benne van a pakliban. Már csak ilyenek vagyunk mi választók.

Szóval Tisztelt stb. pártvezetők!
Értsék már meg, hogy nincs más választásuk: egymás mellett, egymással összefogva, sok-sok kompromisszummal kell dolgozniuk. Nem járható út az, hogy „gyertek velem, majd megmondom, mi legyen”!
Ha nagyon nem szeretitek egymást, az most teljesen másodlagos! Veszekedni ráértek majd akkor, ha megnyertétek a választást (a mi támogatásunkkal), és helyreállítottátok az ország demokratikus működését, az alkotmányosságot, a törvényhozást, a demokratikus intézményrendszereket, a normális élethez való körülményeket.
Ezt vegyétek tudomásul, mert ha nem teszitek, ezzel a jelen hatalmat betonozzátok be az elkövetkező két-három ciklusra, Ti meg mentek a lecsóba!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 13., szerda

KÖZÖS LISTA VAGY KOORDINÁLT JELÖLTÁLLÍTÁS?

Hallgatom reggel Tóth Zoltán előadását jelen választási törvényünk aránytalanságairól és igazságtalanságairól (egyes szavazatok kétszeres értékéről). Egyre jobban kialakul az a véleményem, hogy a jelen ellenzéket semmi sem mentheti meg az együttműködéstől, ha tényleg komolyan gondolják, hogy a mai hatalmat el akarják zavarni, visszaállítani a tényleges polgári demokratikus (liberális) állami berendezkedést.
Bár a szakértő több változatot (mint jogi lehetőséget) vázolt fel: közös választási párt létrehozását, koordinált indulást, közös indulást. Egy a lényeg: összefogás nélkül leválthatatlan a FIDESZ, és a mai választási törvény előírásai szerint, ha a választópolgárok nem elég aktívak, az is a regnáló hatalomnak kedvez. Tóth Zoltán szerint minél többen vesznek részt a szavazáson (nagy részvételi arány), annál nagyobb lehet az esélye az ellenzék győzelméhez.
Botka László ugyan úgy nyilatkozott, hogy az a fajta koordinált indulás, amiről a DK beszél az a modell nem létezik.
Most függetlenül attól, hogy mi Botka László személyes ambíciója, vizsgáljuk meg a lehetőséget magát, miként lehetne mégis megszervezni a koordinált együttműködést.
Először is vegyük számba azokat a demokratikus pártokat, amelyek politikai célja a mostani kormány leváltása. Ezek közé soroljuk az MSZP-t, a DK-t, a PM-et, az LMP-t, az Együtt-et, a MOMA-t és a Momentumot.
Mindegyik párt ragaszkodik ahhoz, hogy önállóan méresse meg magát, és önálló jelölteket állítson.  Azt azonban tudjuk, hogy ha egyenként indulnak a választáson, annak az eredménye az lenne, hogy a pártok egyenként még jobban ellehetetlenülnének, és a FIDESZ még az eddiginél is nagyobb arányú győzelmet aratna. Ha ezt a választópolgárok többsége el szeretné kerülni, úgy rá kell kényszerítenie a saját pártját arra, hogy működjön együtt a többivel.
Tételezzük fel azt az ideális állapotot, hogy a fent említett pártok hallgatnak a „jó szóra”, pillanatnyi érdekeiket alárendelik a nagy közös célnak. Mit is kellene csinálniuk?
Az alaptétel az, hogy ha valamely párt (vagy szövetség) képes az egyéni mandátumok 40 százalékát megszerezni, azzal olyan pozícióba kerül a parlamentben, hogy biztos többsége, esetleg kétharmada is lehet.
Adott 106 egyéni körzet. Ezek közül 30 körzetben akkor is a FIDESZ győz, ha piros hó esik. Az előretörő Jobbiknak is van 5 olyan körzete, ahol igen nehéz lehet legyőzni. De mindez paradox módon a koordinált jelöltállítást erősíti. Ugyanis a választási törvény előírásai szerint, ahhoz, hogy egy párt országos listát állítson, úgy 27 körzetben (9 megyében) kell jelöltet állítania. Ez nem okozhat problémát egyetlen demokratikus pártnak sem.
A fenti számok alapján marad 71 OVK, ahol koordinált jelöltet kell indítani, olyat, aki megnyerheti az egyfordulós választást.
És itt kell jönnie az okos kompromisszumok tömkelegének. Először is. minden – az együttműködésben résztvevő – pártnak nyolc olyan jelöltet kell állítania, aki mandátumhoz jut az egyéni választáson. Ez egyben biztosítja azt is, hogy minden résztvevő pártnak legyen frakciója a parlamentben.
Ez azt is jelenti, hogy 56 választási körzetben megegyezhetnek a pártok a jelöltekben. A fennmaradó 15 körzetben, a koordinációban résztvevő pártok közvélemény kutatási eredményeik alapján osztoznának.  
A választási körzetek jelöltjei pártok szerint
MSZP                    8 + 5 = 13 választási körzet
DK                         8 + 3 = 11
Együtt                    8 + 1 =  9
LMP                       8 + 2 = 10
PM                         8 + 2 = 10
MOMA                  8 + 1 =  9
Momentum            8 + 1 =  9
Összesen:              56+15=71

Az egyéni jelöltek koordinált indítása esetén a választópolgár a listás szavazatát arra a pártra adhatja, amelyet személy szerint legjobban preferál. Így az együttműködő pártok láthatják, hogy mekkora a valós támogatásuk.
Az országos listára leadott szavazatok bővítik a mandátumok számát. A részvételi aránytól és a szavazatoktól függően – 2016-ban a Választási Bizottság nyilvántartása alapján a választópolgárok száma 7 997 988 fő, ideális eset lehet, ha ezeknek a 70 százaléka részt venne a választásokon – az együttműködésben résztvevő pártok összes mandátumának száma elérheti a közel kétharmadot.
Persze ebben a modellben benne van az a „veszély”, hogy az MSZP önmagában nem nyeri el a mandátumok 51 százalékát, és nem alakíthat egyedül kormányt, hanem koalícióra kényszerül.
De ez a koalíciós kényszer abban az esetben is megvalósul, ha közös listát állít, vagy választási pártot alapít.  Úgy vélem Botka László ellenérzései ez ügyben innen fakadnak.
A koalíció alakítása persze fáradságos és sokkal munkásabb koalícióban kormányozni. De az ország jövője sokkal fontosabb annál, mintsem azon elmélkedni, hogyan lehetne a dolgok könnyebbik végét megfogni.
Ugyanígy a kampány is sokkal több energiát igényelne, hiszen meg kell magyarázni minden egyes választási körzetben, hogy ki az a személy, aki a koordinált jelölt, és miért kell arra szavazni, és hogyan szavazzanak a polgárok a pártok listáira.
Nem könnyű a feladat, de megoldható! Eleve lesöpörni egy valós sikerrel kecsegtető lehetőséget „több mint bűn, ez hiba”!
Ezt kellene minden demokratikus pártnak megfontolnia!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 12., kedd

2001. SZEPTEMBER 11. ÜRÜGYÉN

Forrás: Internet -  proalba.ro
Kétségtelen, hogy a fejlett világban végrehajtott legnagyobb terrortámadás fűződik Osama Bin Laden és az Al Kaida nevéhez. Az ikertonyok elleni New York-i támadás megváltoztatta az új évezredet.
Egy olyan politika vette kezdetét, amely előre vetítette napjaink kríziseit. Most már 16 évvel az események után el kezdhetünk gondolkodni azon, hogy a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – megfelelően reagált-e a kihívásra. Lehetett volna más válasz a terrorszervezet csapására?
A kérdés persze így történelmietlen.
Amerika elkezdte a támadást Afganisztánban, ami sok évvel később az Al Kaida vezérének halálához vezetett 2011. május másodikán Pakisztánban.
Igaz ugyan, hogy közben az USA megtámadta Irakot is, eltávolítva Szaddam Huszeint a hatalomból. Az Iraki vezetőt 2003. december 13-án – búvóhelyén – fogták el az amerikai csapatok.
Az új iraki kormány és bíróság végül három évvel később ítélte halálra a volt diktátort több emberiesség és környezet elleni bűntett és tömeggyilkosságok vádja alapján. 2006. december 30-án hajtották végre az ítéletet.
Ekkor az USA kétfrontos harcot vívott – kisebb, hatékony erőkkel és az afgán törzsek egy részének támogatásával folytatott harcot a tálibok ellen, míg közben elindította az iraki akciót is.
Mindennek az lett a következménye, hogy végül sehol sem tudta elérni a politikai célt.
Afganisztánt nem tudta a mai napig sem stabilizálni – hiába vonta be szövetségeseit –, és a Közel-Keleten pedig olyan hatalmi vákuumot hozott létre, amely – pontosan az amerikaiak fellépése ellen kialakult iszlám tiltakozás erősödésével – megalapozta a szélsőséges dzsihadista erők előretörését és az Iszlám Állam fellépését.
Forrás: Internet 
Ez utóbbi 2014-re jelentős területeket foglalt el Irak és a közben gazdasági és politikai válságba merülő Szíria területén.
Mindez nem lett volna fenyegető, ha közben 2011-ben nem söpör végig Észak-Afrika arab államain és a Közel-Kelet több államában (Tunézia, Algéria, Jordánia, Egyiptom, Jemen, Líbia, Szíria, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Szudán) az „Arab tavasz”.
Így gyakorlatilag instabil politikai helyzet jött létre a térségben, ami mind a mai napig tart. Ez a politikai zűrzavar erősítette meg az IÁ-t, és tette lehetővé, hogy rémuralmat építsen ki az iszlám országokban, saját szélsőséges nézeteit és életmódját kényszerítve az ott élőkre.
Forrás: Internet - Magyarhírlap.hu
Az elmúlt másfél évtized környezeti változásai (sokáig tartó aszály) és a fent említett politikai változások ösztönözték a térségből való elvándorlást. A politikai és vallási, valamint háborús üldözöttek tömegesen hagyták el a térséget. A legtöbb menekültet Törökország és Jordánia fogadta be, ám a 2010-es évek közepére mindkét országban lassan tarthatatlanná vált a helyzet. (A mellékelt linken olvashatunk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság adatairól. Az adatok akkor is drámaiak, ha 2012-es adatokról beszélünk.)
Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a menekültek (háborús övezetből menekülők és a kilátástalanság ellen elvándorlók) nagy száma kulturális sokkot okoz az európai társadalmakban.
Huntington már az 1990-es évek végén foglalkozott azzal a problémával, hogy a nagy kultúrák miként viszonyulnak egymáshoz. Ez jelenik meg napjainkban (kicsiben!?) az európai valóságban. A más kultúrában felnőtt, más kultúrát valló, más nyelvet beszélő, más viselkedési normát követő emberek tömeges megjelenése értetlenséget, frusztrációt és félelmet vált ki a társadalmak egy részében. Ez igen nehezen kezelhető politikai eszközökkel.
De nehezen kezelhető a probléma a menekülők részéről is, hiszen olyan körülményekhez kell igazodniuk, amely számukra teljesen idegen, sőt a befogadó országok hétköznapi szokásai ellentétesek vallási előírásaikkal és a maguk szokásaival.
Mindezt azzal elintézni, hogy alkalmazkodjanak a befogadó társadalmak szabályaihoz, igen leegyszerűsített magyarázat. Ugyanis ez azt is jelenti, hogy a menekülő (befogadott) mondjon le identitásának egy részéről. Ennek kikövetelése elég bizarr, mert mindenki gondoljon csak bele: fordított helyzetben miként reagálna arra, hogy alapvető kulturális alapjairól (mindennapi szokásai, vallási rituáléi, családi élete, öltözködése stb.) kellene lemondani?
A politika persze a már említett frusztrációt és félelmet a saját hatalma fenntartása érdekében eltúlozza, és erősíti.
De azért gondolkodjunk már el azon, hogy ha valamit rosszul csináltunk a múltban, abból nem következik az, hogy ehhez feltétlen ragaszkodnunk kell!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. augusztus 29., kedd

„EZ EGY SZABAD ORSZÁG — MINDENKI AZT TESZI, AMIT SZABAD!”

Ezt a mondatot egyik barátom mondta, amikor még valamikor a nyolcvanas években sétálgattunk a Dózsa György úton, a hajdani Lenin szobor környékén a Műcsarnok mögött.
Az jutatta eszembe, hogy lassan megint ott tartunk. A demokráciánkban vannak egyenlőek és egyenlőbbek. Vannak, akik bármit megtehetnek – mert a „kedvesek” közé tartoznak, a „mi kutyánk kölykei”. Ez egy demokratikus jogállamban tűrhetetlen.
Hogyan fordulhat elő az, hogy aki tagja egy meg nem határozható kedvezményezett körnek – rendelkezzen bármely „magas kapcsolatokkal” – más elbírálásban részesül a hatóságok részéről, mint az, aki csak közönséges állampolgárként tengeti életét. Azokról már nem is beszélve, akik nyilvánosan, a demokratikus játékszabályokat betartva tiltakoznak a hatalom túlkapásai ellen.
Forrás: Internet, MTI Mihádák Zoltán
Ha egy kis hekker ellen rögtön eljárást indítanak, ha egy civil aktivistát elítélnek tiltakozása miatt, hogyan fordulhat elő, hogy egy halálos áldozattal járó balesetet okozó gyorshajtó szabadon (házi őrizetben) várhatja ügyének tárgyalását?
Hogyan van az, hogy az ügyészség tetszése szerint vehet figyelembe tényeket, a bíróság pedig nem veszi figyelembe a védelem és a szakértők véleményét, a politika érdekeinek megfelelően ítélkezik?
A gond – túl a konkrét eseteken – az, hogy mindez nem vált ki hangos és tömeges tiltakozást a polgárokból, a lakosságból.
Mert hogy is van ez? A piti rendbontásért és kisebb bűnökért könyörtelenül lecsap a hatalom, a rendőrség, az ügyészség és a bíróság teljes tekintélyének felvonultatásával. Egyesek pedig szinte kibújnak a felelősség alól, más, kedvezőbb elbírálás alá esnek a hatóságok részéről.
Nem más ez, mint a jogállam elveinek sárba tiprása.
Tévedés ne essen: aki megsérti a törvényeket, az ellen induljon eljárás, kapja meg a törvény által kiszabható büntetést. Az azonban ne lehessen könnyítést és elnézést kiváltó ok, hogy valakik jó kapcsolatot ápolnak a hatalommal, legyen ez gazdasági vagy egyéb köztörvényes bűncselekmény.
Nagyon sokat kell még tanulnunk a demokráciáról és a jogállamról. Mert ha ez így megy tovább, a jogállam csak egy címke lesz, tartalom nélkül, és az ország kiszolgáltatottá válik a hatalomnak, és még sérelmeiért jogi segítségért se folyamodhat!
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
(Martin Niemöller teológus 1892-1984)

Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. augusztus 28., hétfő

NYÁR VÉGI GONDOLATOK

Elmentem egy kicsit pihenni. Kihagytam az elmúlt hónapot, bár az nem volt eseménytelen, és volt néhány bicskanyitogató megnyilvánulása a kormánypártoknak, de a nagy hőségben inkább nem foglalkoztam vele. Megtették ezt mások helyettem is.
Forrás: Internet -- Index
Az azonban, amivel a magyar külügyminiszter a hét végét meghekkelte, az kiverte a biztosítékot gondolom nem csak nálam, de számos más, gondolkodó emberként. Valószínűleg ez amolyan futsalos tempó! Ha nem tudlak rendesen leszerelni, akkor megóvom az egész meccset, mert nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, amikor pályára léptem.
A dolog (a nagykövet hazarendelése, a diplomáciai kapcsolatok részbeni felfüggesztése, illetve alacsonyabb szintre csökkentése) hasonlatos ahhoz, ahogy a gyerekek a homokozóban egymásnak esnek a kis lapát „használati jogán”, és ennek következményeként lerombolják egymás – egyébként komoly munkával felépített – homokvárát.
Az eset abszolút kontraproduktív. Egyrészt a gondolkodó magyar közvélemény (sajnos kisebbségben van) szemében ez az intézkedés nevetséges és szomorú is egyben. Annak állatorvosi lova, hogy ha fontos állami funkcióba oda nem való, inkompetens (hogy ne mondjam: ostoba) szereplő kerül, akkor bizony nagy kárt képes okozni percek alatt, akkorát, amely lerombolja a sok év alatti diplomáciai munkát, a két ország közti kapcsolatok minőségét.
Forrás: Internet -- Index
A hétvége másik komolyabb híre volt, hogy a szegedi értelmiségi találkozón úgy látszik kialakul valamiféle együttműködés. Lássuk be, még vannak ebben a témában egyeztetni valók, de elmondhatjuk, hogy végre elindult valami.
Ám az, hogy „Mari néni és Jóska bácsi” (csak, mint az alapjában és önhibáján kívül tájékozatlan átlagpolgár megtestesítője) miként tudja meg majd, hogy az egész demokratikus ellenzék milyen programmal és módszerrel kívánja megszólítani — az a jövő zenéje.
„Baloldali demokrata értékközösséget kell létrehozni, ami egyáltalán nem azonos a 2014-es pártösszefogással.” – mondta Botka László.
Én nagyon szeretném, ha a demokratikus erők összefognának. valami konkrét program alapján. mert a fenti mondat ezt az igényem nem elégíti ki, ez egy bullshit!
De a meghirdetett 10 pont is elég vérszegény! De legalább elkezdődött valami. Van még rajta csiszolni való! De gyorsan emberek, mert az idő fogy!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 31., hétfő

ATHÉN ÁRNYAI

Parádés – már kinek tetszik az efféle látványosság – záróünnepséggel tegnap véget ért az Úszó világbajnokság. Aztán jött a másnap.
 Ma derült ki, hogy nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Az évi egymilliárdot felemésztő fenntartási költségek elriasztják a főváros, a XII. kerület önkormányzatát és a Magyar Úszószövetséget is — joggal. Nincsenek meg a források ezeknél a szervezeteknél a folyamatos működtetésre.

Az pedig csak egy álom, hogy azt rentábilissá lehessen tenni.
Persze, aki csak egy kicsit is tanult számtant (nem matematikát, az egy másik, magasabb szint), az rájöhet magától is, hogy nincs ember kis hazánkban, aki olyan belépődíjat fizetne egy kis úszásért, amiből fedezni lehetne a fenti összeget.
Csak a példa kedvéért: 1000 millió osztva 365-el, az egyenlő 2, 739 millióval. Azaz a napi költség ennyi.
Ha azt feltételezzük, hogy akár 2000 fő látogatja a naponta az Arénát, akkor a belépőknek 13 695 forintba kell kerülniük, hogy a fenntartási költséget kitermeljék. Ennyiért ma nincs fizetőképes kereslet a szolgáltatásra.
Ha pedig ennél lényegesen kevesebb lesz a belépő, akkor az uszoda folyamatosan deficites lesz, és a fenntartónak állandó veszteséget okoz, aminek a pótlására ma nem látszik forrás.
Mai tudásunk szerint – még ha az állam belenyúl költségvetésébe és folyamatosan finanszírozza azt – az uszoda jövője legalább is kétséges.
Igaz ugyan, hogy a FINA már döntött arról, hogy az EB-t is itt rendezik, de ez nem nagyon vigasztalhatja az adófizető állampolgárt.
Ne legyenek kétségeink: nem csak a felépítését fizették a zsebünkből, hanem a fenntartást is mi álljuk, függetlenül attól, hogy tudunk-e úszni vagy nem.
Feldereng Athén árnya: a sok-sok milliós költséggel felépült létesítmények lassan az enyészetté lesznek.
És majd hasonló sorsra jutnak a stadionok is.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 30., vasárnap

MINDENKINEK AGYÁRA MENT A HŐSÉG?

Az elmúlt két hét eseményei joggal vágták ki a biztosítékot minden gondolkodó embernél.
Forrás: Internet
Az egésznek a zanzája az lehet, hogy másfél millió honfitársunk, aki hittel csüng miniszterelnökünk minden megszólalásán és a FIDESZ kormány intézkedéseinek bornírtságán, joggal dőlhet hátra retró kanapéján, feltéphet egy csomag chipset, kipattinthat egy doboz Matolcsi-rokon féle sört, és ellazulva készülhet a jövő évi választásokra.
Az ellenzék ismét tanúbizonyságát adta teljes inkompetenciájának. Azzal, hogy Botka leárulózta az MSZP frakció tagját, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökét, teljesen elbizonytalanította még a biztos pártválasztónak számító MSZP-seket is.
Különben is, ahány párt van a demokratikus ellenzék oldalán, annyiféle elképzelés uralkodik, és mindegyik meg van győződve arról, hogy csakis ők azok, akik tudják a „tutit”, és kezükben van a bölcsek köve.
Hogy mennyire nincs, bizonyítja az is, hogy komoly kommentárokat nem váltott ki az ellenzéki oldalon a miniszterelnök tusványosi beszéde. Inkább foglalkoztak (és foglalkoznak) a fütyüléssel nemtetszését kifejező hölggyel. Semmi ésszerű cáfolat, semmi korrekt válasz az ott elhangzottakra. Ez jelentheti azt, hogy nem törődnek vele („Bolond likból bolond szél fúj.”), de azt is, hogy nincs meg a megfelelő érvrendszer és kompetencia a válaszra (az meg szomorú). Hogy Rezsi Szilárd legutóbbi megnyilatkozásait már ne is említsem!
Bármennyire is támogatható és szimpatikus a kis pártok napvilágra került programja (Lásd.: Karácsony Gergely programját, vagy a DK jövőképét, Bokros Lajos modernizációs elképzeléseit, idesorolva a Momentum még nem létező elképzeléseit is.) egy valami kiderült: az összefogás  kérdése kisebb esélyű, mint 2014-ben.
Márpedig a kis pártok támogatottsága sok esetben még arra sem elég, hogy a parlamentbe kerüljenek, kormányalakításra meg végleg nem.
Adott tehát a kérdés: Mit akarnak az ellenzéki pártok?
Valóban le akarják váltani a mostani rezsimet, vagy csak alibi politizálást folytatnak?
Hajlandók-e megfelelni a választóik és támogatóik elvárásának, azaz képesek-e levezényelni a kormányváltást, vagy csak alibi tevékenységet folytatnak?
Hiába egy-két értelmiségi kétségbeesett törekvése, hogy jobb belátásra bírják a politika szereplőit (a pártokat), ha azok szembe mennek saját támogatóik elvárásával.
Ebből bizony – hacsak nem állnak elő valamiféle koherens, támogatók és a bizonytalanok számára érthető és követhető programmal – nem lesz kormányváltás.
Ha pedig nem lesz, úgy arra lehet számítani, hogy a mostani hatalom itt marad a nyakunkon akár még egy évtizedig. Persze mondhatják erre az illúziókat ringatók, hogy ugyan már: 2020-tól majd jön az uniós fekete leves, a támogatások jelentős csökkentése, amit nem lesz képes kezelni a mostani kormányzat.
Ne legyenek illúzióink: kezelni fogják majd a problémákat. ha nem is a gyökereiknél, hanem a felszínen, főleg propagandával. Így aztán a jó magyar választó újra hallhat majd csodákról, önállóságról, nemzetről és hazáról, a bennünket támadó külső erőkről. Majd megint kérik az áldozatunkat! Csak azért, hogy egy korrupt, és ostoba hatalom megtartsa státuszát.
És majd lőn! A stabil másfél millió – elvarázsolva a vezér nyelvöltögetésétől – újra hozsannázni fog saját életkörülményei ellehetetlenítéséhez.
Persze, mindezt meg lehetne előzni. Csak ahhoz az kellene, hogy a demokratikus ellenzék hagyjon már fel kisstílű, saját érdekeit mindenek fölé helyező politikájával és egyetlen, de a legfontosabb kérdésben megegyezve – elzavarni a korrupt csürhét –, letegyen már végre az ország nyilvánossága elé egy korrekt politikai elképzelést.
Lehet, hogy nagyon sokat kívánok, de másképp nem megy!
Ceterum censeo OV esse delendam!