2017. július 31., hétfő

ATHÉN ÁRNYAI

Parádés – már kinek tetszik az efféle látványosság – záróünnepséggel tegnap véget ért az Úszó világbajnokság. Aztán jött a másnap.
 Ma derült ki, hogy nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Az évi egymilliárdot felemésztő fenntartási költségek elriasztják a főváros, a XII. kerület önkormányzatát és a Magyar Úszószövetséget is — joggal. Nincsenek meg a források ezeknél a szervezeteknél a folyamatos működtetésre.

Az pedig csak egy álom, hogy azt rentábilissá lehessen tenni.
Persze, aki csak egy kicsit is tanult számtant (nem matematikát, az egy másik, magasabb szint), az rájöhet magától is, hogy nincs ember kis hazánkban, aki olyan belépődíjat fizetne egy kis úszásért, amiből fedezni lehetne a fenti összeget.
Csak a példa kedvéért: 1000 millió osztva 365-el, az egyenlő 2, 739 millióval. Azaz a napi költség ennyi.
Ha azt feltételezzük, hogy akár 2000 fő látogatja a naponta az Arénát, akkor a belépőknek 13 695 forintba kell kerülniük, hogy a fenntartási költséget kitermeljék. Ennyiért ma nincs fizetőképes kereslet a szolgáltatásra.
Ha pedig ennél lényegesen kevesebb lesz a belépő, akkor az uszoda folyamatosan deficites lesz, és a fenntartónak állandó veszteséget okoz, aminek a pótlására ma nem látszik forrás.
Mai tudásunk szerint – még ha az állam belenyúl költségvetésébe és folyamatosan finanszírozza azt – az uszoda jövője legalább is kétséges.
Igaz ugyan, hogy a FINA már döntött arról, hogy az EB-t is itt rendezik, de ez nem nagyon vigasztalhatja az adófizető állampolgárt.
Ne legyenek kétségeink: nem csak a felépítését fizették a zsebünkből, hanem a fenntartást is mi álljuk, függetlenül attól, hogy tudunk-e úszni vagy nem.
Feldereng Athén árnya: a sok-sok milliós költséggel felépült létesítmények lassan az enyészetté lesznek.
És majd hasonló sorsra jutnak a stadionok is.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 30., vasárnap

MINDENKINEK AGYÁRA MENT A HŐSÉG?

Az elmúlt két hét eseményei joggal vágták ki a biztosítékot minden gondolkodó embernél.
Forrás: Internet
Az egésznek a zanzája az lehet, hogy másfél millió honfitársunk, aki hittel csüng miniszterelnökünk minden megszólalásán és a FIDESZ kormány intézkedéseinek bornírtságán, joggal dőlhet hátra retró kanapéján, feltéphet egy csomag chipset, kipattinthat egy doboz Matolcsi-rokon féle sört, és ellazulva készülhet a jövő évi választásokra.
Az ellenzék ismét tanúbizonyságát adta teljes inkompetenciájának. Azzal, hogy Botka leárulózta az MSZP frakció tagját, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökét, teljesen elbizonytalanította még a biztos pártválasztónak számító MSZP-seket is.
Különben is, ahány párt van a demokratikus ellenzék oldalán, annyiféle elképzelés uralkodik, és mindegyik meg van győződve arról, hogy csakis ők azok, akik tudják a „tutit”, és kezükben van a bölcsek köve.
Hogy mennyire nincs, bizonyítja az is, hogy komoly kommentárokat nem váltott ki az ellenzéki oldalon a miniszterelnök tusványosi beszéde. Inkább foglalkoztak (és foglalkoznak) a fütyüléssel nemtetszését kifejező hölggyel. Semmi ésszerű cáfolat, semmi korrekt válasz az ott elhangzottakra. Ez jelentheti azt, hogy nem törődnek vele („Bolond likból bolond szél fúj.”), de azt is, hogy nincs meg a megfelelő érvrendszer és kompetencia a válaszra (az meg szomorú). Hogy Rezsi Szilárd legutóbbi megnyilatkozásait már ne is említsem!
Bármennyire is támogatható és szimpatikus a kis pártok napvilágra került programja (Lásd.: Karácsony Gergely programját, vagy a DK jövőképét, Bokros Lajos modernizációs elképzeléseit, idesorolva a Momentum még nem létező elképzeléseit is.) egy valami kiderült: az összefogás  kérdése kisebb esélyű, mint 2014-ben.
Márpedig a kis pártok támogatottsága sok esetben még arra sem elég, hogy a parlamentbe kerüljenek, kormányalakításra meg végleg nem.
Adott tehát a kérdés: Mit akarnak az ellenzéki pártok?
Valóban le akarják váltani a mostani rezsimet, vagy csak alibi politizálást folytatnak?
Hajlandók-e megfelelni a választóik és támogatóik elvárásának, azaz képesek-e levezényelni a kormányváltást, vagy csak alibi tevékenységet folytatnak?
Hiába egy-két értelmiségi kétségbeesett törekvése, hogy jobb belátásra bírják a politika szereplőit (a pártokat), ha azok szembe mennek saját támogatóik elvárásával.
Ebből bizony – hacsak nem állnak elő valamiféle koherens, támogatók és a bizonytalanok számára érthető és követhető programmal – nem lesz kormányváltás.
Ha pedig nem lesz, úgy arra lehet számítani, hogy a mostani hatalom itt marad a nyakunkon akár még egy évtizedig. Persze mondhatják erre az illúziókat ringatók, hogy ugyan már: 2020-tól majd jön az uniós fekete leves, a támogatások jelentős csökkentése, amit nem lesz képes kezelni a mostani kormányzat.
Ne legyenek illúzióink: kezelni fogják majd a problémákat. ha nem is a gyökereiknél, hanem a felszínen, főleg propagandával. Így aztán a jó magyar választó újra hallhat majd csodákról, önállóságról, nemzetről és hazáról, a bennünket támadó külső erőkről. Majd megint kérik az áldozatunkat! Csak azért, hogy egy korrupt, és ostoba hatalom megtartsa státuszát.
És majd lőn! A stabil másfél millió – elvarázsolva a vezér nyelvöltögetésétől – újra hozsannázni fog saját életkörülményei ellehetetlenítéséhez.
Persze, mindezt meg lehetne előzni. Csak ahhoz az kellene, hogy a demokratikus ellenzék hagyjon már fel kisstílű, saját érdekeit mindenek fölé helyező politikájával és egyetlen, de a legfontosabb kérdésben megegyezve – elzavarni a korrupt csürhét –, letegyen már végre az ország nyilvánossága elé egy korrekt politikai elképzelést.
Lehet, hogy nagyon sokat kívánok, de másképp nem megy!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 15., szombat

MIÉRT OLYAN A BALOLDAL — AMILYEN?

Választásokra készül az ellenzék, és a legnagyobb problémája, hogy nem képes annak a választói tömegnek a megszólítására, amely biztosítaná esetleges győzelmét, a jelenlegi hatalom kiakolbólintását.
Ez így egyszerű megfogalmazás. De azért érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az alapvetően elégedetlen társadalom miért is olyan passzív? Mi okozza azt, hogy nem vevő az olyan hívó szlogenekre, hogy „fizessenek a gazdagok!”. Hofi szavaival: „az is hülye, aki erre kardot ránt!”
Ugyanis nem old meg semmit, esetlegesen azt éri el, hogy leváltja a tolvaj hatalmat, meggátolva a további fosztogatását a költségvetésnek. (ez persze nem kis dolog.) Ám ahhoz, hogy valóban átütő eredményt érjen el, ez kevés.
A probléma gyökere – szerintem –sokkal összetettebb, és nem csak kis hazánkat érinti. Szerte Európában azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus baloldal visszaszorulóban van. Ez pedig már azt is jelentheti, hogy a régi narratíváknak (filozófiáknak) vége. Nem képesek a modern, 21. századi társadalmi változásokat követni, arra megfelelő magyarázatot adni, arra meg végképp képtelen, hogy receptet írjon a gyógyításukra.
Ma is mantraszerűen fogalmazzák meg azt a gondolatot, hogy mindennek kiváltó oka a kizsákmányolás, és mindenről a „gonosz” tőke tehet. Ez a vulgármarxista nézet uralkodik ugyan, de egyre kevesebb társadalmi támogatást élvez. Mi lehet ennek az oka?
 Vannak filozófusok – például az Angliában élő Mészáros István –, akik megpróbálnak, több-kevesebb sikerrel, válaszokat keresni.
A hagyományos baloldali (marxista) gondolkodás egyik legfőbb problémája, hogy még mindig ragaszkodik a 19. század közepén megfogalmazott elvekhez. A tőke–munka–kizsákmányolás hármasságához. Ebben egyébként van is valami, de azt sem szabad figyelmen hagyni, hogy a fenti hármas minden egyes eleme gyökeresen megváltozott a modern világban.
A tőke ma már nem köthető egyes „tőkésekhez”. A világ gazdaságában szereplő legnagyobb összegek nem egyéni tulajdonok (nem egyes emberek, bankok rendelkeznek a tőke nagyobb részével), hanem „társadalmasodtak”. Mit is jelent ez a valóságban?
A tőke nagy része – és ez okozza a válságok esetén a tömeges problémákat – a befektetési alapokban gyűlik össze. Ezeket kezelik a bankok. De maga a pénz, a forrás, különböző egyének (tömegek) megtakarításaiból tevődik össze. A legnagyobb ilyen forrásnak a hosszú távú megtakarításokat tekinthetjük. A nyugdíjpénztárakban felhalmozott egyéni befizetéseket ezek a szervezetek úgy kezelik, hogy a későbbiekben garancia legyen a kifizetések teljesítésére, tehát megfelelő hozamot kell biztosítaniuk arra, hogy a kötelezettségeiknek a későbbiekben (akár 20-30 év múlva) eleget tehessenek. Az így felhalmozott összegek tehát visszaáramlanak a gazdaságba a befektetési alapokon és a tőzsdén keresztül, hogy megfelelő hozamot biztosítsanak.
Az a tény, hogy ezeket a tranzakciókat a bankok hajtják végre, még nem jelenti azt, hogy ez a tőke a bankok tulajdona.
A gazdaság – termelés – is gyökeresen megváltozott a második világháború, főleg a múlt század 70-es 80-as éveit követően. A trend az, hogy adott mennyiségű érték előállításához egyre kevesebb élőmunkára (közvetlen emberi tevékenységre) van szükség. A termelési folyamatok hatalmas részében az számítástechnika és a robotika veszi át az ember (munkás) szerepét.
Ez persze hatást gyakorol a társadalom szövetére. Eltűnt a klasszikusnak mondható „munkásosztály”, helyét a kvalifikált alkalmazott vette át, aki egymaga (a gépek segítségével) több értéket hoz létre, mint 70 esztendeje egy egész gyáregység.
Ez óhatatlanul felveti azt a problémát, hogy ha ez a trend így folytatódik, akkor mi lesz a társadalmak azon tagjaival, akik nem vesznek részt az anyagi értékek közvetlen előállításában?
Nos, ez az igazi probléma. A baloldal – klasszikus szociális és szolidáris hagyományaival – erre kell, hogy keresse a választ. (Akadnak gyenge kísérletek: pl.: a feltétel nélküli alapjövedelem.)
Olyan új társadalmi berendezkedést kell megvalósítani, amely egyszerre van tekintettel azokra, akik önhibájukon kívül nem vesznek részt az értékek előállításában, és azokra is, akik ezeket értékeket előállítják (tulajdonosok, alkalmazottak stb.) Mert ha ez utóbbit nem vesszük figyelembe, úgy a termelés összeomolhat.
A klasszikus filozófiának még egy nagy hibája van. A „munkásosztályt” egy nagy, egyenletes, azonos érdekű masszának tekintette. Már pedig a történelem bebizonyította, hogy ez nincs így. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a modern társadalom gondjait ne vizsgáljuk a társadalomszociológia, a társadalompszichológia szemüvegén keresztül.
Az ember egyéni lény. Mindenkinek saját egyénisége, vágyai, törekvései vannak. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, lehetőség szerint közelíteni kell az ideális állapothoz, hogy mindenki megtalálja a maga lehetőségeit, elégedettségét.
Persze ez egy igen bonyolult egyenlet, hosszas megoldást igényel. Azonban napjainkra elérkeztünk arra a globális szintre, hogy a problémák megoldása egyre sürgetőbb.
A politikusoktól – akik a hatalom megragadásában és rövid távú fenntartásában érdekeltek – ezekre a problémákra nem várjuk ésszerű választ. Nem az ő feladatuk!
A legjobb szellemeknek, gondolkodóknak kell összefogniuk – nemzetektől függetlenül, hiszen a problémák is túllépnek nemzeti, sőt kontinentális kereteket –, hogy kidolgozzanak valamiféle ésszerű és végrehajtható filozófiát. Ha ezt nem teszik, úgy nem sok esély van arra, hogy nagyobb társadalmi katasztrófák nélkül túléljük ezt a századot.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 2., vasárnap

AZ ELBUTÍTÁS MŰVÉSZETE — AVAGY A HOZZÁ NEM ÉRTÉS MAXIMUMA

Először ezt hittem tréfa, de nem! Először is nincs április, másrészt az idézett anyag decemberben (2016) készült.
Nem kevesebbről van szó, mint a középfokú oktatás teljes átalakításáról, a gimnáziumok számának és tanulói létszámának drasztikus csökkentéséről. Ez persze összefügg azzal a politikai törekvéssel, amit a jelenlegi kormány regnálása óta folyamatosan tapasztalunk: az ország elbutításával. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nincs más logikus magyarázat arra, hogy a 21. század második évtizedében a felnövekvő nemzedéktől megtagadjuk az egyre inkább életfontosságú tudás megszerzését.
Ostoba, rövidlátó hatalmi politika ez! Minél tanulatlanabb a felnövő nemzedék, annál könnyebben lehet manipulálni, annál kevésbé képes napjaink és a jövő problémái között eligazodni. De ez a hatalom igénye: a legegyszerűbb, tőmondatos propagandájával kedvére befolyásolhatja az embereket. Az már kevéssé érdekli, hogy a hiányos tudással kikerülő fiatalok számára mit tartogat a jövő, hogyan vehetik fel a versenyt a munkaerőpiacon, amely már most is – és a jövőben pedig fokozottabban – a flexibilis tudást igényli. Olyan képességeket, amely megalapozott tudással, a változó körülmények között is biztosítja a boldogulást.
Persze a Nemzetgazdasági Minisztérium előterjesztése egyelőre nem kerül a kormány elé, mert várhatóan hatalmas felháborodást váltana ki, és veszélyeztetné a 2018-as választásokon a FIDESZ státusát.
Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az ilyes tervek nem kerülnek a süllyesztőbe. Egy esetleges újabb FIDESZ győzelem esetén nincs kétség afelől, hogy ezt a dokumentumot elővennék és minden erkölcsi gátlás nélkül be is vezetnék.
Miről is van szó?
Fokozatosan visszaszorítanák az általános gimnáziumi képzést. A tervezet szerint meghatározzák a felvételi követelményeket, amelyeket évről évre szigorítanának. Meghatároznák azt is, hogy egy-egy térségben, megyében hány gimnázium működhetne, és ezekben hány fiatalt oktathatnának.
Hogy ne lehessenek kibúvók, korlátoznák a magániskolák működését is, és a tervezet hatályát az egyházi iskolákra is kiterjesztenék.
Ami pedig ennek a dokumentumnak ez érvelését illeti, felettébb ostoba. Mindezzel azt akarják elérni, hogy a szakképző intézményekbe: szakgimnáziumokba és szakiskolákba a jelenleginél több tanulót lehessen irányítani.
Az érvelés több sebből vérzik: egyrészt mi köze van az oktatási rendszer tervezéséhez és végrehajtási kereteihez a Nemzetgazdasági Minisztériumnak, amikor egyébként a jelen rendszerben is van egy erre szakosodott minisztérium?
Másrészt, aki ilyen dokumentumot elkészít, az bizonyítékát adja annak, hogy gőze sincs a világban – Európában és közvetlen környezetünkben – végbemenő változásokról.
Ugyanis sem a jelenben, sem a jövőben nem a gép mellett dolgozó „munkaerő” pótlásáról kell gondolkodni, hanem olyan munkaképes fiatalok neveléséről, akik középfokú tanulmányaik után „bármely” újabb tudást képesek elsajátítani. Azaz a szakképzést nem önállóan, önálló iskolákban, egy-egy szakmára specializálva kell végezni, hanem az általános képzettségre alapozva, az érettségi utáni magas szintű szakképzésben kell megvalósítani.
Így az érettségizett fiatalnak is több lehetősége marad: ha tehetséges és jó eredményei vannak, akkor a felsőoktatásban folytathatja tanulmányait, ha pedig megelégszik az érettségivel nyitva áll előtte a szakma elsajátítása, ami a már megszerzett tudása birtokában rövidebb időt és energiát igényel.
Arról már ne is beszéljünk, hogy egy-egy szakmán belül miként változnak meg a technológiai körülmények, amelyekhez az alkalmazkodás sokkal könnyebb annak, aki átfogó ismeretekkel rendelkezik.
De úgy látszik, a tanulmány készítői ezt a gondolatsort nem voltak hajlandók végig gondolni. Ha ezt csupán hozzá nem értésből tették, már az is bűn. De ha mindezt jól megfontolt politikai, hatalmi szándékok mentén fogalmazták meg, úgy az már hiba! (lásd: Antoine de Boulay gróf)
Most kell fellépnünk ezekkel a tervekkel szemben, nehogy bevezesse a hatalom!
Persze, aki abban érdekelt, hogy ez a hatalom fennmaradjon, az szavazzon bátran a FIDESZ-re, de közben azért gondolkodjon el azon, hogy milyen felelősség terheli majd a gyermekei és unokái jövőjét illetően! A következő generáció élete, sikere a tét!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. június 29., csütörtök

ERŐSSÉGEK – GYENGESÉGEK, AZ „ELMÚLT HÉT ÉV”

Mostanság nagyon sokan találják magukat szemben azzal a kérdéssel egy állásinterjún, hogy határozza meg saját erősségeit és gyengeségeit. Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni, pedig az ember (általában) azt gondolja, hogy jól ismeri magát — ami korántsem igaz.
Ha azon töprengünk, hogy az „elmúlt hét év” milyen is volt, érdemes tehát egy árkus papíron két oszlopot csinálni: az egyikbe a jó dolgokat (pozitív, távlatosan is értékes) gyűjteni, a másikba pedig azt, ami káros, rossz vagy egyenesen bűnös volt.
Nem egyszerű ezt végbevinni, hiszen minden ilyen értékelés függ attól, hogy összeállítója milyen korú, mely társadalmi csoportba tartozik, hol él (az országon belül), milyen a jövedelmi szintje — és még sorolhatnánk néhány tulajdonságot, ami árnyalja a képet.
Azt sem szabad kifelejteni, hogy egy-egy intézkedés, esemény nem minden esetben hat közvetlenül az állampolgárra, csak közvetetten érezheti valaminek a létét vagy hiányát. Továbbá törekedni kell arra, hogy adatokkal bizonyítsuk, miért kerül valami egyik vagy másik kategóriába.
Kezdjük talán azokkal, ami közvetlenül – az élet mindennapjaiban – alig befolyásolja egy átlagpolgár életét:

Törvénykezés
  1. Az Alkotmány felváltása az Alaptörvénnyel.
Egyértelműen negatív, hiszen semmilyen társadalmi egyeztetés sem előzte meg. Így a FIDESZ a parlamentben birtokolt kétharmadának köszönhetően, szinte „puccsszerűen” fogadta el, minden tiltakozás ellenére.
  1. 2010 sietős törvényalkotási folyamata.Egyértelműen negatív, hiszen mint az alkotmány esetében, ezekben az esetekben is a parlamenti erőfölényt kihasználva, egyeztetés és társadalmi viták nélkül változtatták meg:
2.a egyesülési törvényt (civil törvény);
2.b. megszüntették az úgynevezett civil alapokat: kulturális alap, stb.
megváltoztatták a választási törvényt – mintegy „biztosítva” leválthatatlanságukat.
2.c. A z önkormányzatokról szóló törvények átalakítása, újabb közigazgatási szintek bevezetése (az állami adminisztráció további bonyolítása), a helyi döntések szintjének korlátozása.
Mindezek a teljesség igénye nélküli felsorolások, a részletes adatokat és törvényeket megtalálhatjuk a parlament honlapján és a törvénytárakban.
  1.  Hasonló gyorsasággal igyekeztek az oktatást is a saját érdekeik szerint átalakítani. Először a felsőoktatás került sorra.
  2. A köznevelést sem hagyták ki, amelynek célja: „A nemzet felemelkedésének zálogaként a magyar oktatásügy nemes hagyományait a jelen kor elvárásaival és a jövő lehetőségeivel ötvözve, a felnövekvő nemzedék hazafias nevelése és minőségi oktatása érdekében …a köznevelés résztvevői kötelességeinek és jogainak meghatározása, továbbá korszerű tudást biztosító köznevelési rendszer irányítása és működtetése…” De gyakorlatilag ez a törvény tette lehetővé az állami oktatás egy jelentős részének átadását egyházi irányítás és fenntartás alá.
Hasonló dúlás ment végbe még számos területen. Mindezeket a legkevésbé sem sorolhatjuk a „pozitív” előremutató, européer és a jövő kívánalmait kiálló törvények közé.
Mondhatnánk azt is, hogy a FIDESZ folyamatos törvénykezése egy cseppet sem szolgálta az ország érdekeit, sokkal inkább a hatalom megtartását és szinte korlátlan kiterjesztését az élet szinte minden területén.
Gazdaság
  1. Nem volt sokkal sikeresebb a FIDESZ kormányzása a gazdaság területén se. A meghirdetett államháztartási hiány csökkentését se sikerült igazán végrehajtani. Számottevően nem csökkent annak mértéke. A GKI évente kiadott évkönyvei ezt tételesen tartalmazzák.
Sorolhatnánk még vég nélkül a teljesen ostoba intézkedések és döntések sokaságát, a közszolgálatot teljesítők (fegyveres erők és testületek) szolgálati viszonyát meghatározó törvények átírása, amely végletesen korlátozta a jövedelmeket.
  1. Az elmúlt hét esztendőben hatalmas összegeket vontak ki a szociális ágazatokból: egészségügyből, szociális ellátó rendszerekből. Ezek már közvetlenül érintették az állampolgárokat.
A statisztikákat gyakorlatilag a saját igényeik szerint állították össze. A legjobb példa erre, hogy a fokozatosan csökkenő munkanélküliségi és foglalkoztatási adatokba beszámították a közfoglalkoztatottak számát és ide számolták el a külföldön dolgozó több százezer magyart is. (A közfoglalkoztatottakat sokkal inkább a szociális ellátás rendszeréhez kellene számítani.)
Mi épült?
Nagy beruházásokat – olyanokat, amelyek a későbbiekben is hasznot (adót, stb.) termelnek – keveset találunk az elmúlt hét év alatt. Ellenben az úgynevezett „látvány beruházásokból”, amelyek fedezete az uniós forrásokból származott, annál több valósult meg. Ilyenek a különböző települések központjainak szépítése és kialakítása, a központi beruházásokban létesülő nagy átalakítások: Várkert Bazár, Kossuth tér, a stadionépítések stb. Idesorolhatjuk még a budapesti fonódó villamoshálózat megépítését is.
  1.  A termelő szférába az elmúlt hét esztendő alatt csak külföldi tőke invesztált. Ugyanakkor a kormány a propaganda szintjén mindent elkövetett, hogy ezekkel a vállalatokkal úgynevezett „stratégiai partneri” megállapodást kössön, jelentsen az akármit is. De, hogy mennyire nem jelent semmit, azt mutatja az is, hogy például a GE minden további nélkül számolja fel termelésének jó részét hazánkban (GE, lánykori nevén Tungsram).
A pozitív oldal tehát nem nagyon tölthető meg. Az emberek döntő többsége nem mondhatja el magáról, hogy jelentősen előre lépett az elmúlt hét évben.
Mindazok az intézkedések, amelyeket nagy garral reklámoztak – például a nagy családok adókedvezménye, a CSOK rendszer – elenyésző kisebbségnek jelentenek valós lehetőséget. Már csak azért is, mert az adókedvezményt csak azok vehetik igénybe, akik adót fizetnek. A mintegy három és félmilliós szegény réteg ebből „értelemszerűen” kimarad.
Ha a FIDESZ, mint személy részt venne egy állásinterjún, úgy a legtöbb HR-es bizony nem adna neki lehetőséget, hogy a cégnél „bizonyítson”.
Gondolkodjuk el ezen. A választók nem mások, mint a politikusok munkaadói. Ha azok rosszul teljesítenek, akkor bizony el kell őket bocsátani, mert működésük több kárt okoz, mint hasznot.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. június 12., hétfő

A VÁLASZTÓ ÉS A POLITIKUS

Forrás: Internet
Ez a poszt tágabb értelemben folytatása az előbbinek. Olvasóim tudják, hogy csak a legritkább esetben foglalkozom mostanában az úgynevezett „napi hírekkel” (meghagyom ezt a média profi robotosainak, hogy szájuk íze szerint magyarázzák azokat). Ez a mai azonban kicsit kiverte nálam a biztosítékot, mert a kormányfő mai megszólalása a parlamentben mintegy esszenciája mindannak, ami az elmúlt hét évben történt.
Most nem a szokásos „sorosozásra és brüsszelezésre” gondolok, hanem arra a gátlástalan hazudozásra, amely napi szinten jelenik meg a politikusok nyilatkozataiban. Hogyan lehetséges az, hogy magukat felelős politikusoknak tartók otromba ostobaságokat hangoztatnak teljes lelkesedéssel?
A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk. Ez a rendszer lényege. A lényeg ugyanis a hatalom megtartása, amely minden eszközt szentesít. Ez a machiavellizmus azzal kezdődött, hogy a nagy vezér saját castingot tartott a képviselőjelöltekkel. Itt egészen pontosan, szándékainak megfelelően válogatta ki a hasznos idiótákat, akikről tudni való volt, hogy némi koncok fejében bármire képesek a „nagy ember szolgálatában”. » Három éve meg sem ismertek, némelyikük Gyurcsánynak csápolt, de most előadják magukat, mint régi Fideszesek” — magyarázta egy Fideszes politikus lapunknak, hogy milyen nagy a tülekedés mostanában a „felcsúti úton”. Pál apostol damaszkuszi útjának parafrázisaként emlegetik azt a jelenséget, hogy az elmúlt hónapokban nagyon sokan, mondhatni tömegméretekben szeretik magukat Orbán Viktor és a Fidesz régi támogatójaként feltüntetni, nyilván abban a reményben, hogy a leendő polgári kormány idején pozícióhoz juthatnak majd.« — írta a Hetek című lap 2009. 10. 22-én.
Forrás: Internet
A kontraszelektált képviselők ezek után minden egyéni ambíciójukat és tartásukat feláldozva szolgálják a „nemzet” (egy fenét a nemzet: a hatalom) ügyét. Gátlások és gondolkodás nélkül.
Van egy mondás: „van az a pénz, amiért korpás a hajam”. Nos, ez a jellemző a kormánypárti koalíció képviselőire. (Lásd: miként menekülnek a legelemibb és lényegre törő kérdések elől a parlament folyosóján.)
Az, hogy ma Orbán Viktor az elmúlt hét évben (vagy ma, vagy az elmúlt hét évben) szinte kiírta hazánkat az Európai Unióból annak ésszerű módon csak egy magyarázatát találhatjuk: saját hatalmának megóvása minden áron, felhasználva ehhez azokat az embereket, akik a lehulló konc (különböző pozíciók és jól fizetett állások) érdekében bármire képesek.
Ilyenekkel naponta találkozhatunk a médiumokban, és megszólalásaik a gondolkodó embereket a „sírva röhögés” állapotába hozzák. Az elmúlt hetekben ilyen volt a kereskedelmi és iparkamara elnökének megszólalása oktatásügyben. Nincs kétségem afelől, hogy Dr. Parragh László egy tanult és értelmes ember. Jogászként bizonyára tökéletesen tisztában van a munkajog, a vállalkozói jog kérdéseivel, valamit szaniterkereskedőként a sikeres vállalkozás csínjával-bínjával. De hogy az oktatáspolitika hiányzik a kompetenciái közül, arról ékes tanúbizonyságot adott.
De nem csak az említett úr jelenti a problémát, hanem még jó néhány olyan személy, akik mindenféle szakmai kompetencia nélkül kerülnek olyan állásokba, ahol tevékenységük olyan pusztítást jelent, amit sok évtizedes munkával lehet csak helyrehozni.
Egyre több értelmiségi szólal meg íróktól, tudósoktól kezdve gazdasági és pénzügyi szakemberekig, akik felhívják a figyelmet a kormányzati és politikai ostobaságokra.
Látszólag mindenféle eredmény nélkül. A hatalom nem akarja, vagy nem tudja megérteni az elhangzó érveket. (Ha valóban nem értik, az a kisebbik rossz, ha tudják, és a hatalom megtartása valamint saját érdekükben nem akarják, az komplett gazemberség.)
A NER felszámolása tehát azért nemzeti érdek, hogy ennek az országnak legyen valamiféle sikeres jövőképe, és képes legyen a 21. század harmadik évtizede kihívásainak megfelelni. Ez a választók érdeke, csak meg kell velük értetni, okos, emészthető szavakkal, programokkal.
Ezért óriási az ellenzék felelőssége. Itt a tét nem az, hogy valamely ma ellenzéki politikusok kormányzati pozícióhoz jussanak, hanem az, hogy mindazt a dúlást, amit az elmúlt évek hoztak a politikai felépítményben (Alkotmány, Alkotmánybíróság, személyekre szabott törvénykezés; az oktatás – alap-, közép- és felsőfokú – szétverése; a szociális ágazatok amortizálása az egészségügytől a nyugdíjrendszerig) és a gazdaságban újjá lehessen építeni.
Az országot levezetni az uniós szégyenpadról, a társadalmat rávezetni a demokratikus gondolkodásra.
Az utolsó pillanatokat éljük: Ha 2018-ban nem sikerül az ellenzéknek leváltani a hatalmat, szembe kell nézniük a következményekkel: a NER az elkövetkező 8-10 évre bebetonozza magát, az országot kivezeti az Unióból, hiszen 2022-től már azokat a támogatásokat sem kapja meg, amelyre most oly nagy hévvel ácsingózik.
Ha ezt felismerik a ma ellenzéki politikusai, félreteszik kicsinyes és ostoba ellentéteiket, akkor esélyük lehet arra, hogy megőrzi nevüket a történelem. Ha nem, akkor el fognak tűnni a süllyesztőben.
Ceterum censeo OV esse delendam! 

2017. június 9., péntek

ANÓMIA

Anómiás állapot: „…Durkheim szerint a társadalmi viselkedést szabályozó normák meggyengülése. Következménye a deviáns viselkedések elterjedése. …Beleértjük nemcsak a normák és értékek összezavarodását, hanem az élet értelmének elvesztését, az önértékelés elvesztését, az elmagányosodást, a hatalomnélküliség, tehetetlenség érzését is. Mások az anómiát azonosítják a társadalom dezorganizációjával, dezintegrációjával.” — idézet: Andorka Rudolf bevezetés a szociológiába. Osiris 1997.  633. oldal.
Forrás: Internet
Már megint nem ültem két hete a klaviatúrához. Csak lestem az elmúlt napokban, hogy mi mindent le lehet tolni a magyar választópolgár torkán. Sokszor felvetődik a kérdés (nem felmerül, mint ahogy számos médium írja — felmerülni ugyanis csak a tengeralattjárók szoktak, a problémák vetődnek!), miért nem veri ki a biztosítékot számos embernél az a mennyiségű ostobaság és propaganda szöveg, amivel nap, mint nap szembesülnek.
Több választ is lehet adni erre a kérdésre, az egzisztenciális félelmektől, a fásultságon át az egyik vagy másik szekértáborhoz való tartozásig sok mindent lehet figyelembe venni.
Mégis a legésszerűbb magyarázat a társadalom (emberek összessége) állapotában keresendő. Olyan tulajdonságokat próbálunk számon kérni ezen a tömegen, amellyel nem rendelkezik. Sem egyénileg, sem csoportosan.
A rendszerváltás lerombolt egy olyan struktúrát, ahol többé-kevésbé mindenki tudta a maga helyét, tisztában volt a játékszabályokkal. Ezek az „igazodási pontok” hirtelen megszűntek, ám nem kerültek a helyükre újak. Illetve azok az – a politikai filozófia és propaganda szintjén hangoztatott – értékek: polgári demokrácia, a liberális, a fékek és ellensúlyokra épülő állam és annak hatalomgyakorlása, az egyéni felelősség, az egyén polgári tudata, mind-mind olyan dolog, amelyről a rendszerváltás generációi csak mint elítélendő „burzsoá filozófiaként” halottak, nem épült be a társadalom tudatába.
Az elmúlt lassan negyedszázad is kevés volt arra, hogy a fenti értékek, amelyek nem csak elméletiek, hanem igen markáns gyakorlati magatartásformákkal is járnak, elterjedjenek.
Forrás: Internet -- Népszava.hu
Egy társadalmi változást „fentről” levezényelni nem lehet. Ezt bebizonyította a huszadik szádad történelme. Nem igazán honosodott meg még a nagy Szovjetunióban sem az úgynevezett „szocialista embertípus”, csak az embereket kényszerítette bizonyos közös cselekvésekre egy koncentrált, diktatórikus hatalom. Így volt ez kis hazánkban is.
Ma is ezt tapasztaljuk: nem lehet mesterségesen – kvázi diktatúrával – megteremteni az áhított „polgárságot és nemzeti középosztályt”. Már csak azért sem, mert az így létrejött réteg eleve kontraszelektált. Az jut javakhoz, akit előnyben részesítenek, a hatalom választja ki a kevés szerencsést.
Itt nem az egyéni kvalitás biztosítja a kiemelkedést, hanem a kapcsolati (a hatalomhoz kapcsolódó) rendszer. Az abban résztvevők motivációja pedig csak egy: a meggazdagodás, a pillanatnyi előnyök lefölözése. Hiányzik mindebből a felelősségvállalás, a társadalmi szolidaritás. (Ami egyébként a polgári gondolkodás egyik sarokköve.)
A tömegek (az egyének) pedig még nem sajátították el, hogy ebben a rendszerben igenis van tennivalójuk, és bizonyos hatalmuk is arra, hogy befolyásolják az időlegesen hatalmat gyakorlókat.
Ha ez a helyezet – és ezt a hatalomgyakorlók is felismerik – rögtön érthetővé válik, hogy mitől olyan félelmetesen hatékony a „nemzeti” propagandájuk. Az értékek közül ez az egy maradt, ami a tömeg számára érthető és emészthető.
Forrás: Internet
Ezért nem hatékony az a propaganda, amely a polgári felelősségről, a szolidaritásról, az Európai Unió közös értékrendjéről szól. A többség sajnos mindezt nem érti meg. Jó példa erre az, hogy amikor a jelen hatalom lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét, ezt a társadalom szinte szó nélkül vette tudomásul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy ez miként befolyásolja majd mindennapi életét. Számára ezek ködös politikai fogalmak, amelyet nem képes lefordítani saját körülményeire, életére.
Lassan felnő egy generáció, amely már megtanulta ezeket az értékeket, de azzal szembesült, hogy azokat a mindennapi életében nem tudja érvényesíteni, hiszen lassan, de biztosan kihúzzák a lába alól ezeket az elveket. Kiépül egy illiberális állam, ahol a hangoztatott „polgári értékrend” lassan másodlagossá degradálódik, így a tanultak és rövid ideig gyakoroltak elavulttá váltak.
Sajnos az a helyzet, hogy mind a hatalomgyakorlók, mind az ellenzékiek ezzel a helyzettel nem képesek megbirkózni. A hatalom embereit nem a közjó szolgálata, a társadalom polgári megerősítése érdekli, hanem a státusuk megtartása és saját gazdagodásuk. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy ez sokáig nem tartható fenn (sem belső, sem külső körülmények miatt), ám addig ki akarnak facsarni ebből mindent, ami lehetséges. Aztán utánuk az özönvíz. A megszerzett anyagi javakat esetleges bukásuk esetén majd újra arra használhatják, hogy visszakerüljenek a hatalomba. Ez minden, csak nem az ún: polgári politikai tudat.
Az ellenzék pedig ha netán megszerzi a politikai hatalmat, azzal nem lesz képes élni, mert céljai megvalósításához át kell építenie szinte a teljes politikai felépítményt, és eközben nem lesz képes olyan változásokat generálni, ami majd eléri a nagy tömegek ingerküszöbét. A társadalom jelentős részének nem mond semmit, hogy visszaállítják az alkotmánybíróság presztízsét, hogy megváltoztatják az alaptörvényt és ismét alkotmánynak nevezhetik.
Forrás: Internet
A valós változások végrehajtásához nem lesz elegendő egy politikai ciklus, hiszen az oktatás, az egészségügy, a szociális rendszer, az államigazgatás romjainak eltakarítása évtizedes feladat. Ám ehhez a társadalomnak nem lesz elegendő türelme (különösen akkor, ha a források se lesznek mindezekre), így nagy valószínűséggel visszaszavazzák majd a mai hatalmat.
„Fizessenek a gazdagok” jó szlogen, de legalább olyan demagóg, mint a mai kormány „migráncsozása”. Az ellenzéknek egy Churchill-i idézeteket ajánlanék, hátha ezt megérti a társadalom:
„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” és
„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”
„ Ha egy fontos dolgot akarsz megértetni, nem szabad finomkodni, szellemeskedni. Használj cölöpverőt. Azonnal csapj le a lényegre! Aztán végy lélegzetet és csapj le a lényegre! Aztán harmadszor is – hatalmas robajjal.”

Ceterum censeo OV esse delandam!