2018. január 19., péntek

FLASHMOB – TUDÁS NÉLKÜL

A Momentum kitett magáért. Egy délutáni, esti flashmob keretében a Petrezselyem utcát átnevezték Sass Flóra utcává, azzal az indokkal, hogy igen kevés nő van a közéletben és a politikában. Sass Flórát (1841–1916) választották ikonnak, aki Afrika kutató volt a XIX. század végén, a XX. század elején. Ezzel nem is lenne baj.
A baj az, ami a riportban elhangzik:
A kérdés: Afrika-kutató férfiakat nem tudtok felmutatni:
A válasz: „Hát ez az! Nem tudunk felmutatni, mert nem is voltak Afrika-kutató férfiak….”
Nos, kedves Momentumosok!
A cél nemes: valóban kevés hölgy vállalja a politikai aktivitást. (Ennek a szociológiai, erkölcsi és egyéb okairól nem kellene értekezést nyitni, mert az egy másik, komolyabb téma lenne.) Kell is tenni azért, hogy ez megváltozzon.
Ám, ha valamit teszünk – mint ebben az esetben is – arra készüljünk fel. Ne csak plakátokkal, hanem fejben, tudásban is, hogy érvelni tudjunk!
Az érvelés most igen szánalmasra sikeredett! Az nem mentség, hogy a Momentum alelnökének hiányosak az egyéni ismeretei. Ez köszönhető esetleg a teljesen lepusztított oktatási rendszernek. De hogy a felkészülés során nem néznek utána a témának, nem használják barátunkat a Google-keresőt, az megbocsáthatatlan!
Az első keresésre: „magyar afrika-kutatók” kifejezésre 204 000 találat jött ki, köztük a Magyar hírességek, felfedezők névsora, amelyben alfabetikus sorrendben ismertetik a kutatókat, akik férfiak voltak.
Egyébként Sass Flóra nem csak arról híres, hogy férjével afrikai utazásai során felfedezte az Albert-tavat. Bővebb információkat a hölgyről itt lehet találni, és ha már az életéről van szó, akkor sokkal inkább fiatalkori éveit kellene említeni, amelyek igazán méltatlan körülmények között teltek. Mint nő, ez az időszak sokkal keservesebb volt számára, mégis elviselte. Ez sokkal inkább példaértékű, mint férjével tett utazásai.
Azt javaslom a politika résztvevőinek, ha nem nagyon akarják saját magukat lejáratni, nézzenek alaposan utána mondanivalójuknak.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2018. január 16., kedd

POFONOK — NEKÜNK

Az újév új fejezetet nyit, de úgy látszik a hatalom ezt komolyan is gondolja. Mindezt rögtön bizonyította is a társadalomnak, aminek adott is egy tockost, gyorsan, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat.
Forrás: Internet
Gulyás Gergely szerint nincs szüksége a FIDESZ-nek választási programra, hiszen azt az emberek úgysem olvassák, így folytatják majd a győzelem esetén, amit elkezdtek.
Ez azért elég nagy pofon azoknak, akik néha eljutnak a gondolkodás állapotába, és valamiféle víziót vázolnak fel maguknak életük további időszakára. Nem nagy dolgokra gondolok, olyanokra, mint: családalapítás, elérendő célok meghatározása, szóval a mindennapi élethez szükséges dolgok tisztázása.
Ha a vezető kormánypárt (ártunk és ormányunk) nem ad tiszta képet arról, hogy mi a fenét is akar a jövőben, akkor elég sötét jövő vár ránk, mert ha beváltja azt a fenyegetését, hogy folytatja, akkor néhány tízezer NER-lovagon kívül itt millióknak kopik fel az álla az elkövetkezendő pár évben.
Mást is jelent ez a nyegle kijelentés: azt, hogy a hatalmon levők nem igazán törődnek azzal, hogy az ország többségének mik az érdekeik. Senki sem számít, aki nem támogatja hagymázos elképzeléseiket. Lassan már ott tartunk, hogy a saját híveiknek is hazudnak éjjel és nappal, lásd bevándorlási ügyeket.
Nincs más mondanivalójuk, mint egy öreg ember írásban megjelent gondolatainak cifrázása, azt ráhúzva az önként vállalt szövetségi rendszer működésére. Ez annyira bornírt, hogy már-már valóságnak is felfogható. De azért tudni kell, hogy e gondolkodásnak az alapja hamis.
Nem azt mondom, hogy a világban nincsenek problémák, nincs sok olyan ember, aki kénytelen hazáját elhagyni, mert ott olyan környezeti változások mennek végbe, hogy a régió élhetetlenné válik, vannak háborús övezetek is, ahonnan el kell menekülni.
Forrás: Internet - MNO
De mindennek igen kevés köze van a magyar valósághoz. Mert az, hogy rohad az egészségügy, hogy  funkcionális analfabéták hagyják el az alapoktatást, és döglődik a felsőoktatás, hogy rohamosan romlik a nyugdíjasok helyzete, az nem attól van, hogy „migránsveszély” van.
A magyar társadalom alapvető problémái a korrupt és saját zsebre dolgozó kormányzatnak, a közigazgatás ostoba irányításának köszönhető.
Az, hogy ma nyugdíjasok tömegei érzik a lecsúszást, minden sikerpropaganda ellenére, annak az oka az, hogy folyamatosan nyílik az olló a gazdaságban szerezhető jövedelmek és a nyugellátás között. Így
az inflációs pótlás (emelés) ellenére nő a különbség az anyagi lehetőségek között.
A kormány pedig – láthatóan – semmit sem tesz a problémák hatékony kezelésére, hiába a hozzáértők kiabálása, megoldási javaslataikat meg se hallják.
Azt hiszem, elég már a manipulációból. A tömegeknek rá kellene már ébrednie, hogy totálisan átverték. Nem szabad engednie, hogy tovább pofozzák.
Itt az ideje, hogy végre érdemi változást hozzon a tavasz!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2018. január 3., szerda

ÚJ ÉV, ÚJ KIHÍVÁSOK — FÉLRE A FÁSULTSÁGGAL

Mostanában egyre jobban elhatalmasodik bennem a deja vu érzés. Úgy néz ki, hogy az elmúlt hét év agymosása meghozta a gyümölcsét: a társadalom egy igen jelentős része apátiába süllyedt.
A folyamatos ostoba propaganda azt sugallja, hogy ne is foglalkozzon az átlagember a politikával, csak fogadja el azt, amit a hatalom „csöpögtet” a számára, és legyen e keretek között „boldog”.
Valami ilyes életérzés hatotta át a nyolcvanas évek elejét. Akkoriban el se lehetett képzelni, hogy nem is olyan soká, alig néhány év múlva úgy omlik össze a rendszer, ahogyan az történt.
Egyszerre vége lett az „addig jó, míg Kádár él” életérzésnek, és valami új, valami más kezdődött.
Annak a folyamatnak az elemzésébe nem mennék bele, miként jutottunk el a kezdeti demokratikus fellángolástól a mai helyzetbe, de tapasztalatom szerint a társadalom újra abba a frusztrált, de passzív állapotba került, mint három évtizede.
Az új év ad lehetőséget e fásultság levetkőzésére, adhat új célokat és értelmet az aktivitásnak. Nem kell ezért nagyon sokat tenni, csak azt, hogy zárjuk ki magunkból a bornírt propagandát, és nyitott szemmel és értelemmel nézzünk szét saját közvetlen és kicsit tágabb környezetünkben.
Mondok példákat: nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felfedezzük a néhány évtizede még jól menő vállalkozások bezárt ajtóit. Nem kell különösebben szociológusnak lenni, hogy észrevegye az ember az utcán, hogy sajnos egyre több a rosszul öltözött ember. Nem kell orvosnak lenni, hogy saját kárunkon fedezzük fel, hogy valami nagyon nincs rendben az egészségügyben. Nem kell pedagógusnak lenni, ha belenézünk gyerekeink és unokáink tankönyveibe, és felismerjük, hogy nem azt tanítják nekik, amivel megalapozhatják jövőjüket.
És még folytathatnám, hogy mi mindennek nem kell lennünk, hogy felismerjük: az út, ami felé ez az ország halad, az a kudarchoz vezet. Az ország kudarcához, az egyének boldogulásának ellehetetlenítéséhez, a társadalom kudarcához.
Be kellene már látnunk, hogy igenis van befolyásunk saját életünkre, van befolyásunk az ország politikájára. Nem kell ehhez politológusnak és elemzőnek lenni. Csak az a szándék szükséges, hogy kikényszerítsük az általunk megválasztott (megválasztandó) politikusokból azt, amit szeretnénk, ami miatt szavazatainkkal bizalmat adtunk nekik.
És kell még valami: a szuverenitás. Itt nem arra gondolok, amit a propaganda manapság unásig ismertet, hogy azt Brüsszeltől kell megvédeni. A lényeg az, hogy az egyénnek legyen meg a szuverenitása. A gondolkodása és cselekvései ne attól függjenek, hogy mit hall éppen az egyik televízióban, vagy milyen ostobaságokat olvas az internet kormánypropagandát szajkózó oldalain. Gondolkodása és cselekedetei attól függjenek, hogy miként látja saját helyzetét a mindennapokban, milyen vágyai és elvárásai vannak. Hogy képzeli el gyerekei jövőjét, milyennek akarja az országot unokái életében.
Lehet, hogy ez egy kicsit naív elvárás. Az egyén mindig hajlamos arra, hogy azt a csoportot kövesse, amelyik hangosabb, már csak a megszokott, jó konformizmus miatt is. „Ha nagyon jár szám”, ha nagyon egyéni úton járok”, akkor a környezetem kitagad, és az nem jó!
De értsük meg: a konformizmus ma nem járható út! Az, hogy az országban egy hangos kisebbség fennen ismétli a vezér szavait, az még nem jelenti azt, hogy igazuk is van.
Cselekedjen mindenki! Menjen el, és fejezze ki elégedettségét vagy elégedetlenségét a fennálló hatalom mellett vagy azzal szemben.
De senki se legyen passzív, mert a passzivitás maga a kudarc!
Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. december 22., péntek

POLITIKA NÉLKÜL – DE NORMÁLISAN!

Elöljáróban minden kedves olvasómnak kívánok áldott és kellemes karácsonyt!
Nem is igazán akarok ma politizálni, a pártok is – úgy néz ki – betartják az adventet, bár ez a kormányzópártról nem igazán nem mondható el: lásd a legutóbbi „bírságokat”.
Ami azért kiakasztott, az országos médiában megjelenő „bombasztikus” tudósítás az iskolai disznótorról. Egy tapolcai iskolában bemutatták a gyerekeknek, hogy miként is folyik egy sertés házias feldolgozása.  Az esemény az iskola igazgatója szerint fakultatív volt, azon az érdeklődő gyerekek vehettek részt. Egyetlen szülő – és gyerek – volt, aki kiakadt ezen az eseményen. Mert mégis micsoda dolog azt a szegény állatot feltrancsírozni, és ehető formába hozni!
No, ezen felbuzdultak újságírók és médiaszemélyiségek.
A jellegzetes városi értelmiségi hozzáállás, miszerint nem kellene ezt csinálni, mert óhatatlanul nem kellő hatást vált ki a nyolc-tíz éves gyermekekből. Érvként még az is elhangzott, hogy a disznótor az „családi esemény”, nem való az iskola nyilvánossága elé.
Álljunk már meg egy normális szóra!
Forrás: Internet
A városi gyerekek döntő többségének halvány fogalma sincs arról, hogy a mindennapi betevője miként kerül elé. Ha elkíséri szüleit vásárolni, csak azt látja, hogy szépen, gusztusosan előkészített sertés, marha és baromfi darabok fekszenek katonás rendben a hűtőpultokon.  Valószínű, hogy az ott terem, kizárólag azért, hogy a városi ember igényeit kielégítsék.
Ezek a gyerekek éhen halnának, ha azt mondanák nekik, hogy a baromfiudvar végén ott kapirgál az ebédnek való, csak el kell készíteni. Képtelenek lennének a rántani való csirkét megfogni, elvágni a nyakát, megkopasztani, és elkészíteni.
Persze ez nem az ő hibájuk. Az elmúlt évtizedekben a városi lakosság elidegenedett a természettől. Nagyban hat rájuk az a gondolkodás, ami az állatok jogairól az elmúlt években a társadalomban elterjedt. Természetes, hogy az állatokat „csak úgy”, szórakozásból nem kínozzuk. Se házi, se vadállatot.
Forrás: Internet
De azért egyet ne feledjünk: az ember nem azért háziasította az állatokat, hogy azokat önmagukért pátyolgassa. Tudomásul kell venni, hogy azokat azért tenyészti, hogy élelme legyen. Azért tartja azokat jó körülmények között, hogy azok húsa, és egyéb terméke (pl.: tej, gyapjú) minél jobb minőségű legyen.
Az ember mindezt azért csinálja, mert így megkönnyíti saját igényei kielégítését, nem kell vadászni a napi húsadagra.
A gyerekeket erre meg kell tanítani, akár városban, akár falun élnek. Bár utóbbiaknak mindez nem mond újdonságot, hiszen benne élnek. A karácsonyi disznótor még ma is a vidéki porták egyik kiemelt elfoglaltsága ádvent idején. (Még akkor is, ha a többi napokon, hónapokban maguk is a helyi hentestől szerzik be húsárut.)
Szóval, szerintem ez az egész „botrány” nem más, mint vihar egy kanál vízben. Megint egy alkalom arra, hogy felmérjük magunkban: mennyire ülünk fel a média befolyásának, vagy vagyunk annyira gondolkodók, hogy egyszerűen csak legyintsünk rá!
Mindenkinek – akinek van alkalma és lehetősége – kívánok disznótorral fűszerezett békés, áldott ünnepeket! (A média meg pukkadjon meg, mert jobb egy marék friss töpörtyű a pogácsába, mint a gyári „bóti” termék)
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. december 12., kedd

KÁOSZ KAPITÁNY — KIS MAGYAR ABSZURD


Nem igazán szerencsés Karácsony Gergelyt összehasonlítani az ikonikus, 1984-es Cannon Ball filmvígjáték szereplőjével, bár a párhuzamok felfedezhetők.
Mindkét helyezet – az akkori forgatókönyv és a magyar valóság – abszurditása mutat némi párhuzamokat.
A legutóbb megjelent értékelés rámutat egy alapvető ellentmondásra: a pártok pillanatnyi politikai érdekei felülírják a társadalom többségének politikai akaratát: az Orbán rezsim leváltásának akaratát.
Káosz kapitány mindezt felismerve – félretéve kicsinyes egyéni érdekeit – igen naivan beáll ebbe a kívánalomba, és minden skrupulusát félretéve megpróbál a többség érdekei szerint politizálni. Ez a mai magyar valóságban bukásra van ítélve. Ez nem a magányos hősök ideje, még akkor sem, ha annak száz százalékban igaza van.
A napjainkban folyó politikai játszmának egyetlen – de mindent felülíró – hibája van: csak a választók, a tömegek érdekeit és akaratát nem veszi figyelembe. Pedig a demokráciában működő pártoknak alapvető feladata, hogy azoknak az érdekeit képviselje (bármi áron), akik rájuk ruházták politikai (gazdasági, szociális stb.) érdekeik megjelenítését.
Minden közvélemény kutatás azt mutatja, hogy magyar választók nagy többsége el akarja kergetni a mostani hatalmat.  Ennek a szándéknak pedig felül kellene írnia a demokratikus ellenzéki pártok taktikázását.
De ez, mint napjainkban látjuk, nincs így.
Ha az ellenzéki pártok nem változtatnak, akkor jó eséllyel megjósolható a jövőbeni sorsuk. Ha a mostani kormánypárt nyeri a jövő évi választásokat, akkor a mai demokratikus pártok mennek a süllyesztőbe. Négy év elegendő lesz a hatalomnak, hogy teljesen ellehetetlenítse a ma még működő pártokat. Mint látjuk, nincs semmiféle gátlása a kormánypártnak, bármely eszközt bevet annak érdekében, hogy ne lehessen egyetlen potens kihívója sem. Az anyagi támogatások megvonása (adott esetben a törvények megváltoztatásával), a kommunikációs lehetőségek megvonása stb. mind-mind azt eredményezné, hogy 2022-re teljesen kiiktassa az ellenzéket. Megtűrne, persze, „zombi” ellenzéket, már csak a demokrácia látszata miatt, ám azoknak lényegi beleszólást semmibe sem engedne.
És akkor még nem beszéltünk a nemzetközi – Európai Uniós és más szövetségi rendszeri – együttműködések lerombolásáról. Nem csodálkoznék, ha a FIDESZ (és új kormánya) szép lassan aláásná a különböző szintű európai együttműködések rendszerét, és ezzel kiírná magát a kontinens jövőjéből.
Tisztelt Pártok! Félre az egyéni vágyak kergetésével. Egy a cél: kormányváltás — bármi áron!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. december 3., vasárnap

A JELEN HELYZETRŐL

Mára tervezett bejegyzésem már megírták — nálam sokkal jobban.

Egy mondat a zsarnokságról
Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott – "vigyázz"-ban,
"tűz"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
"pszt"-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban,
meg abban,
megállt a kapualjban;
abban, ahogy a "halló"
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelten
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog:
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad,
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

És hogy miről is maradunk le:

Szabadság
Szabadság
Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én
Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én
Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én
Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én
Az éj csudáira
Fehér cipó napokra
A mátka évszakokra
Felírlak én
Az elrongyolt egekre
A lápra mely penész nap
S tóra mely eleven hold
Felírlak én
Mezőre láthatárra
Szárnyra kelt madarakra
Árnyak malmaira
Felírlak én
A friss hajnali szélre
Tengerre és hajókra
A tébolyult csucsokra
Felírlak én
A habzó fellegekre
Verítékző viharra
A sűrű únt esőre
Felírlak én
Szikrázó villanásra
Tornyosuló szinekre
A meztelen valóra
Felírlak én
Az ébredő dülőkre
Kitáruló utakra
Szétáradó terekre
Felírlak én
A fényre mely kigyullad
A fényre mely elalszik
Sok régi otthonomra
Felírlak én
Szobámnak a tükörben
Kettészelt gyümölcsére
Ágyam üres héjára
Felírlak én
Nyalánk kis kutyusomra
A fülét hegyezőre
S balog mancsára is
Felírlak én
Ajtóm trambulinjára
Meghitt kis tárgyaimra
Az áldott lángu tűzre
Felírlak én
A nyíló női testre
Baráti homlokokra
És felém tárt kezekre
Felírlak én
Döbbenet ablakára
Figyelmes ajkivekre
A csönd fölé magasan
Felírlak én
Feldúlt rejtekeimre
Ledőlt fároszaimra
Búmnak merő falára
Felírlak én
A vágytalan hiányra
A meztelen magányra
A halál grádicsára
Felírlak én
A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én
S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rád ismerjek s neveden
Szólítsalak
Szabadság

Tisztelet Illyés Gyulának!

Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. november 22., szerda

ZAKLATÁS, ERŐSZAK — HATALOM — KÖZÖSSÉG

Elég régen írtam. Nem azért, mert nem történt semmi, csak a fontos dolgoknak „ülepednie” kell, mielőtt az ember – első felindulásból – reagál.
Nem kívánok most foglalkozni az eddig megnevesített elkövetőkkel és áldozatokkal. Különösen nem azokkal az esetekkel, amelyek adott esetben évtizedekkel ezelőtt történtek.
A magyar átlagemberek többsége ezekben az esetekben – úgy látszik – csak a botrányt látja, azon jól elcsámcsog, és felháborodva azon, hogy mi minden történik a világban — napirendre tér a történtek felett.
Holott a probléma ennél sokkal mélyebb, sokkal összetettebb.
Tisztázzuk először is az alapokat:
Van-e a társadalomban erkölcsileg konszenzus arról, hogy mit tekintünk zaklatásnak, az mikor fordul erőszakba? Mi számít zaklatásnak? Csak a fizikai elkövetés vagy a szóbeli verbális kitételek is annak számítanak?
Mert a téma nem arról szól, hogy ki, kinek, mikor tett egyértelmű vagy félreérthető mozdulatot, vagy verbális ajánlatot.
Az egész témakör nem személyekről, tettesekről és áldozatokról szól, hanem a társadalomnak a hozzáállásáról. Az erőszak egy bizonyos mértékben elválaszthatatlan a hatalomtól. És ez a hatalom az élet minden szintjén megjelenik. Mindenkinek van főnöke, mindenki „alattvaló” bizonyos mértékben.
A nagy kérdés az alattvalók és a hatalom viszonya. Mit engedhet meg magának egy „családfő” egy hagyományos családmodellben (Nota bene: érvényes-e még a „hagyományos” családmodell?), mit engedhet meg magának egy munkahelyi (kis vagy nagy) főnök? Mit engedhet meg magának egy nagyobb közösség vezetője?  A társadalom milyen magatartási követelményeket határoz meg vezetőinek? Meghatároz-e egyáltalán valamiféle etikai követelményt, és van-e arra lehetősége, hogy ezeket számon is kérje.
A zaklatás, az erőszak a mindennapi életben sokszor nem a maga fizikai valóságában jelenik meg, hanem verbálisan. Köteteket lehetne megtölteni történetekből a magából kivetkőzött „kisfőnök” nyomdafestéket nem tűrő ordibálásától a kis közösség előtti megalázásig. Ismerjük azt, amikor valamely ügy elrendezése érdekében a „hivatalhoz” fordulunk, ahol az ügyintéző néha bicskanyitogató modorban oktat ki bennünket (járatlanokat) a bürokrácia útvesztőiről. (Látens módon gyakorolja rajtunk a hatalmát, nem riadva vissza a néha sértő és megalázó kitételektől — pedig csak egy „szolga”, akinek az a munkája, hogy intézze a dolgokat, segítséget nyújtson. Ennek egy tágabb kiterjesztése, amikor bizonyos szolgáltatókról azt hisszük, hogy azok „hatóságok”.)
Mindez mutatja, hogy a társadalom miért ambivalens a fenti témával kapcsolatban.
Hankiss Elemér már a ’70-es években elemezte ezt a problémát. (Lásd: Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. –Magvető Kiadó [Gyorsuló idő sorozat] 1986.) A sommás végeredmény: a társadalom alapattitűdje az alávetettség. Ennek történelmi hagyományai vannak. Kis hazánkban kimaradt az a több száz éves fejlődési fokozat, amely végeredménye a polgárság lett, a maga erkölcsével és önállóságával.
A magyar társadalom még a 20. század elején is csak egy-két nagyvárosában ismerte meg a polgári értékeket, ám az egész ország azt nem tette magáévá, vidéken megmarad a félfeudális rendszer, az igazi alattvalói lét.
Ezen nem sokat változtatott se Horthy-, se az azt követő szocialista rendszer sem. Igaz, akkor ezt eufemisztikusan „gondoskodó államnak” hívták, de a lényeg itt is a hatalom primátusa volt.
Ebben a helyzetben a rendszerváltás utáni demokrácia se sokat változtatott, mert nem adott igazán lehetőséget arra, hogy a polgári értékrendet elsajátítsa a társadalom (meg az eltelt 25 év se sok idő ehhez).
A hatalom befolyása a mindennapi életre folyamatosan meghatározó volt az elmúlt évszázadban, és az alávetettség attitűdje se változott sokat. A társadalom elitjében (itt mos a mértékadó értelmiségre gondolok elsősorban, nem a gazdasági és politikai hatalmat gyakorlókra) azonban már megindult egyfajta változás, különösen az EU-csatlakozás óta.
Lassan megindul egy polgáribb, az egyén felelősségét és integritását jobban figyelembe vevő morális gondolkodás.  Azt azonban még botorság hinni, hogy ez az egész magyar népességre igaz.
Nagyok a hiátusok e problémakör megítélésében, amit tükröztek az össze-vissza nyilatkozók mondatai. Néha szánalmas volt hallgatni, hogy mennyire félreértik a probléma lényegét.
Hosszas-hosszas nevelőmunka eredménye (óvodától a sírig) lehet egy olyan társadalmi morál kialakítása – amiben természetesen szerepelnie kell az államnak, intézményeinek –, amely elutasítja az emberi jogok és a személyes integritás mindenféle megsértését, de megmaradnak benne a klasszikus nemi szerepek. És ezt azért hangsúlyozom, mert ez nem zárja ki az Európában már elterjedőben levő gender elméletet.

Ceterum censeo OV esse delendam!