2010. november 10., szerda

A HELYZETRŐL – „Fesz van”

Eszembe jutott egy egy kifejezés: „Fesz van”. Nem kell elcsodálkozni, jól írtam. „e”-vel. Merthogy: fesz=feszültség, probléma. A 90-es évek elejének argója volt, különösen a fiatalabb és alternatívabb, a politikában forgolódó fiatalemberek használták. Mára már joviális politikusokká érett nemzedéknek illene feleleveníteni a kifejezést. Mert ma igen csak fesz van!

Ámde nem azért van problémákkal terhelt idő, éppen egy országot kellene átalakítani és bevezetni egy másik társadalmi rendszerbe, amely a szabadságot hozza el.
Ma ezért van fesz, mert a ’90-es évek elején ezt a lépést végrehajtotta kis hazánk. Most pedig, úgy néz ki, az éppen aktuális hatalom igyekszik visszagyömöszölni oda, ahonnan elindult. Próbálja és első ránézésre sikerül is. Mégpedig az „istenadta nép” segedelmével.

Mi történt ezzel az országgal?

Nem történt tulajdonképpen semmi! És mégis nagyon sok. Az ország – természetesen ez alatt a társadalmat, az itt élő embereket értem – kezdte elsajátítani a rendszerváltás után létrejött társadalmi és gazdasági viszonyokat. Kezdte megérteni és elsajátítani a polgári demokrácia „játékszabályait”. Persze voltak és vannak olyanok, akiknek ez könnyebben ment, és élnek közöttünk olyanok is, akik – szocializációjuk okán – ezt nehezen viselték, nem igazán képesek levetni a késő Kádár-kori reflexeket. Mindent összevetve beleszoktunk a polgári demokrácia játékszabályaiba.
Mondom ezt még akkor is, ha sokak egzisztenciális biztonsága messze elmarad a húsz évvel ezelőttitől. Mondom ezt akkor is, ha Magyarország komoly kríziseken ment keresztül az elmúlt két évtizedben.
Mégis, ha a fenti állítás igaz, akkor miként értékelhető, hogy pontosan ennek a demokratikus rendnek, a jogállamiságnak a lebontásához ad támogatást a választók alig több, mint fele? Mi okozhatta ezt a földrengésszerű változást.
Politológusok, filozófusok, közírók elmélkednek komoly cikkekben a lehetséges okokról. Többen – már kifejezés is született rájuk: „hivatásos rettegők” – gondolják azt, vége a harmadik köztársaságnak. Egyesek már-már fasiszta rezsimet vizionálnak. Mások igyekeznek elbagatellizálni a politikában történteket, úgy gondolják, hogy a jogállami keretek kis lebontása nem veszélyezteti nagymértékben a demokráciát.
A helyzetet jól szemlélteti, hogy már új kifejezések röpködnek a levegőben: illeberális demokrácia, teokrácia stb. Arra azonban kevesen vállalkoznak, hogy a dolgok mélyére, a társadalomszociológia, társadalomlélektan mélységeibe szálljanak alá. Pedig a válaszokat valahol ott lehet megtalálni.

Változások vég nélkül

A rendszerváltás során a magyar társadalom legnagyobb része anómiás (kifejtést lásd: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Budapest, 1997. 523.oldal) állapotba került. A gyakorlatilag egy év leforgása alatt végbement változások addig „bombabiztosnak” tűnt szokás és jogrendszert, hierarchikus és horizontális kapcsolati rendszereket, viselkedésmintákat és szóhasználatot tett egyszer s mindenkorra taccsra. Az eddig használt kapaszkodók és korlátok egyik napról a másikra dőltek le. Ami eddig gyakorlat volt a mindennapi életben, az már nem működött. A társadalom legnagyobb része egyedül maradt. Elvek, követendő példák és minták, megélt tapasztalatok nélkül.
Ezt az „értékválságot” súlyosbította a gazdasági élet szinte azonnali leépülése, az elvi eligazodáson túl tömegesen jelent meg az addig nem ismert végletes egzisztenciális talajvesztés.
A társadalom képtelen volt elsajátítani azt a viselkedésformát ilyen rövid idő alatt, amelyet a „politika” elvárt. Az ilyen formátumú változást a társadalom csak hosszú idő alatt képes „megemészteni”, magáévá tenni.
A politika e helyzetben nem volt képes új kapaszkodókat adni, a régi és „leváltott” társadalmi erkölcs helyébe újat adni. Az első ciklus alatti heveny – és azóta is egyre-egyre felbukkanó, kisebb-nagyobb intenzitással megjelenő – „keresztény kurzus”-ra nem volt vevő a társadalom. Ez köszönhető annak a több mint négy évtizednek, amelyben generációk nőttek fel ateista (vagy legalább is nem hívő) nevelés közepette. 1998-ban a lakosság 20 százaléka határozta meg magát vallásosként egy evangélikus felmérésben, 2008-ban ez az arány 15 százalék ugyanott. Megjegyzendő, hogy a népszámlálási adatok mást mutatnak. Igaz ugyan, hogy ott csak a felekezethez való tartozásra kérdeztek rá, a vallásgyakorlás minősége kimaradt a felmérésből. A hitélet gyakorlásának egyik mutatója lehet a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlási aránya. Ezek az adatok az alábbiak szerint alakultak: (az adófizetők százalékában)
2002: 11,97 %, 2006: 16,91%, 2007: 18,34%, 2009: 19,87%
A Fessel Institute 2007-ben azt mutatta ki, hogy 1997 és 2007 között a magukat „nagyon vallásosként” meghatározók száma 5 százalékkal, a templomjárók aránya pedig 7,5 százalékkal csökkent.
Így aztán az új polgári erkölcs és viselkedésmód csak nagyon nehezen alakul ki (nincs közvetlen, követhető minta).
Mindezeket a problémákat súlyosbította a politikai propaganda (kommunikáció) félrevezető – csak saját hatalmi érdekeit szem előtt tartó –, a társadalmat kiskorúnak tartó módszere.
Az elmúlt húsz esztendő alatt minden kormány azt üzente a társadalomnak, hogy „már csak egy kicsit kell kitartani”, lebegtetve a tejjel-mézzel folyó Kánaán képét.
Mivel a magyar társadalom abba szocializálódott bele – csak egy kisebb, sikeresebb része látott át a szitán, értette meg az új körülményeket –, hogy majd az állam gondoskodik róla, így hajlandó volt vállalni az egyre növekvő terheket, amelyeket egyébként hibás politikai és gazdasági döntések lőcsöltek a nyakába.
Itt és most nincs lehetőség kibontani a ma már látszó hibás döntések sorozatát. Aki megélte az elmúlt 20 évet felnőttként, úgy az tisztában van azzal, miről beszélünk. (Ezek a döntések még az új rendszer adta körülmények között is hibásak voltak. Adódtak abból, hogy a rendszerváltó eliteknek nem voltak napi és valós tapasztalatai a kapitalizmus működéséről. A döntéseket valamely idealizált elgondolások alapján hozták meg, hiányzott a valódi hozzáértés.)
A társadalom tehát a folytonos ígérgetések ördögi körében vergődve, egyre többet értett meg a rendszer működéséből. Felismerte azt, hogy a jelen rendszer politikai csatái nem elsősorban az ő érdekeit szolgálják, hanem a pártok hatalomba kerülését. Ebben a játszmában számára csak a „nélkülözhetetlen közreműködő” szerepét osztották.
Ezt unta meg, és büntette a társadalom (a választópolgárok sokasága). A mai politikai elit egy része pedig értetlenül áll a történtek előtt, és nem igazán érti, hogy „miért került ki a jóból”.

Elmulasztott lehetőségek

Az értelmiségnek és a politikai pártok körüli „holdudvaroknak” ebben semmivel nem pótolható felelőssége van.
Nem igazán törekedtek arra, hogy a rendszerváltás után minden szinten és módon – a közember szintjén – adjanak magyarázatot az új berendezkedés működéséről. Gazdasági és politikai, szociális elveiről. Elmélyültek a demokrácia és a jogállamiság egyedül üdvözítő receptjének vizsgálatában, és annak alkalmazásában.
Nem igazán jelentek meg írások, tudást közvetítő füzetek és bármi más kommunikációs anyag arról, hogy az átlagember hogyan boldogulhat e közegben. Milyen kötelességei és jogai vannak.
Megjelentek ugyan vaskos könyvek a vállalkozások működéséről, de ezek – hangsúlyozottan az átlagember számára – emészthetetlenek voltak.
A fesz pedig egyre nőtt a társadalomban. Hozzájárult ehhez a pártok politikai küzdelmének elfajulása is. Az európai modern politikatörténetben is ritka, amikor egy párt húsz év alatt hatszor vált markánsan politikai ideológiát, és a liberalizmustól elsasszézik a jobboldali ultrakonzervativizmusig (amely már-már felveszi a legdogmatikusabb álbaloldali frazeológiát).
Így a pártok hatalomért való küzdelme közepette kevés figyelem jutott a talpasokra, a társadalom túlnyomó többségére.

A következmények

A társadalom (bocsánat: a választópolgárok) 52 százaléka nyilvánította ki, hogy nem kéri az eddigi politikát. Elfogadta az a látens – konkrétan meg nem fogalmazott – ígéretet, hogy az új hatalom minden eddigi nyűgét és problémáját orvosolja. Ez egybecsengett azzal a vágyával is, hogy valamiféle állandóság és kiszámíthatóság – és a sulykolt „igazságossággal” összefüggő – jelenjen meg az egyéni életében. Ez a paternalizmus egyfajta reinkarnációja a társadalomban, ám a politikai elitnek ezzel tisztában kellett volna lennie. (Szó mi szó: az egyik fele tisztában is volt/van vele.)
Mindennek eredményeként kialakult az a politikai felállás, amely napjaink törvényhozását és hatalomgyakorlását jellemzi.
Senki se legyen olyan oktondi, hogy átmeneti időszaknak tekintse mindezt. Már korábbi bejegyzéseimben is leírtam, hogy a tavaszi, nyár elejei törvénykezés olyan közjogi helyzetet hozott létre, amelyben a ma regnáló hatalmat leváltani – a parlamentáris játékszabályokkal – szinte lehetetlen. A kormány ma legalább két-három ciklusra rendezkedhet be.
Igaz ez még akkor is, ha ma egyre több gazdasági elemző állítja, hogy a költségvetésként beterjesztett javaslat nem állja ki a valóság próbáját, több sebből vérzik. Ezt szerintem a készítői is tudják. De egyébként nem érdekes. Az ebből fakadó problémákat – saját módszereik szerint – kezelni fogják. Leszerelik majd az egyre fokozódó elégedetlenséget. Gátlástalanul ki fogják használni a társadalomban még meglevő anómiás állapotot. Olyan propaganda gépezet indul be az év elejétől, amely teljesítménye „Aczélos” lesz.
A jogállami kereteket a legvégső határig feszegetni fogják. És az ellenfelek nem tehetnek semmit! Nincs meg hozzá a lehetőségük. Hiába javasolnak törvénymódosításokat vagy bármit, a kétharmados szavazógépezet ledarál minden ellenvéleményt.
Ez a scenárió a mai ellenzéki erőknek – paradox módon – a javára is szolgál. Felépíthetnek egy következetesen demokratikus, társadalmilag szolidáris, a 21. század követelményeinek megfelelő, az elkövetkező száz év várható problémáira választ adó politikai erőt.
Nem könnyű ez a feladat, mert ma még a politikai szereplők a rövid – egy ciklusra szóló – megoldásokban érdekeltek. Az esetlegesen felépülő új demokratikus formáció azonban képes lesz kormányzóerőként és ellenzékként is meghatározó szerepre. (Ha jól csinálják.)
Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy a legjobb koponyákat gyűjtse maga köré, és el nem sumákolható vitákban határozza meg saját politikai filozófiáját és identitását. Ennek alapján pedig képes lesz hatékonyan és a társadalom többségének érdekei szerint politizálni.

Egyet azonban ne feledjünk:
Mindenki érdekében politizálni azt jelenti, hogy senki érdekében sem politizálok,
kizárólag a hatalom érdekében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése