Minden józan ésszel ellentétben, a parlament elfogadta a médiatörvénynek nevezett diktátumot. Mint régi szerkesztő, aki az „ancien rezsimben” is dolgozott néhány évtizedet, déja vu érzéssel fogadtam a döntést. Mintha időben visszarepítettek volna a ’70-es évek végére. Bár, őszintén meg kell mondani, akkor csak néhány „tabu téma” volt: a szovjet csapatok hazánkban tartózkodása; a szocialista rendszer megkérdőjelezhetetlensége (ebbe nem tartozott bele a párt és állami vezetők bírálata); a szegénység megjelenése a szocialista társadalomban stb.
Nyugodtan írhatott és szerkeszthetett az ember fia, ha a fentiekbe nem ütközött, akár még káromkodhatott is (persze megfelelő, nyomdafestéket tűrő módon).
Na, ez január elsejétől nem így lesz. A törvény előírása szerint ugyanis mindenki felelősségre vonható lesz, ha megsérti a „jóhiszeműség és a tisztesség követelményét”.
Ez utóbbit tartalmazza a törvény:
„7. §
(1) A médiaszolgáltatók, a sajtóterméket kiadók, a kiegészítő médiaszolgáltatást nyújtók, a
műsorterjesztők az e törvény hatálya alá tartozó tevékenységek végzése során a jóhiszeműség és a tisztesség követelményének megfelelően, e törvényben meghatározottak szerint kötelesek
egymással és a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal, felhasználókkal, előfizetőkkel kölcsönösen
együttműködve eljárni.”
Mos kedves olvasóim, lelki barátaim!
Így fogunk eljárni. Az persze komoly fejtörést okoz, hogy mit értsek jóhiszeműség alatt. Mert ha azt látom, hogy jelen kormányunk – természetesen nagyon jóhiszeműen, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elveit követve (appropos: látta már valaki e rendszernek az elveit, a NENYI-n kívül, lefektetve valahol?) – cselekvései sorozatosan rosszat tesznek nekem, az állampolgárnak, és csak úgy mellesleg lejáratják magát az országot is, akkor az én jóhiszeműségem hol kezdődik, és hol ér véget?
Arról nem is szólva, hogy a „tisztesség” nem jogi kategória. Ennek a fogalomnak semmi köze sem a joghoz, sem a politikához. A tisztesség erkölcsi kategória. Ezen erkölcs alapján (amelyet az éppen uralmon levő párt magáénak vall) lehet tisztességesen politizálni, lehet törvényt alkotni és víziókat felépíteni. Ám nem lehet az e politikát megtestesítő törvényekbe belefoglalni ezt az erkölcsi kategóriát. Ugyanis a törvények valamely cselekvéseket, magatartásmódokat korlátoznak, tiltanak — vagy éppenséggel támogatnak. Ezeket azonban nem homályos, hanem konkrét fogalmakkal teszik. Így van ez amióta a társadalmak – kisebb nagyobb közösségek – együttélésük konfliktusainak mérséklésére megalkották a törvényeket. „Ne ölj” — mondja a Tízparancsolat.
A tisztesség fogalma, eltekintve az adott kultúrában elfogadott közös normáktól, tulajdonképpen egyéni tulajdonság. Azt fejezi ki, hogy az egyén képes-e a közösségben elfogadott erkölcsi normák szerint élni, betartja-e azokat vagy sem. Megítélése ezek szerinti, azaz tisztességes, vagy tisztességtelen. Ám, lényeges az, hogy ez a magatartás nem az írott törvényekből fakad, hanem az egész társadalom (közösség) konszenzusán – hosszú évek, évtizedek alatt kialakított közös megegyezésén – alapul.
Az erkölcs nem konstans valami. Folytonosan változik, az emberek, a társadalom körülményeinek változásával. Ami ma tisztességesnek tekinthető, elfogadott, az néhány évtizede még elítélt, erkölcstelen volt. Lehetne itt sorolni a legkülönbözőbb példákat az élet minden területéről, a párkapcsolatoktól a munkahelyig. Álljon itt mindössze egyetlen példa, az a bizonyos meggymagos vállalkozóé, akit 40 évvel ezelőtt pellengérre állítottak, sőt elítéltek, mert egy nagy ötlettel képes volt a szarból is várat építeni.
A sztori annyi röviden, hogy emberünk felvásárolta a különböző konzervgyáraktól a meggymagot – ami a lekvárkészítés mellékterméke, a mosás során gépek távolítják el a gyümölcsből –, és azt megtisztítva, előkészítve szaporító anyagként kis csomagokban eladta. Az üzlet annyi volt ebben, hogy gyakorlatilag fillérekét vásárolta fel a mellékterméket mázsánként, és forintokért adta el kis tételben. Meg is gazdagodott belőle rendesen. Ám ez akkoriban kirívónak számított – szembe ment az akkor uralkodó (hatalmi) erkölccsel. Rendesen vád alá is vették üzérkedés vádjával. Nota bene, volt ebben egy kis SI-faktor (Sárga Irigység) már akkor is, mert a KékFényes Szabó László sem azt firtatta, hogy van-e valamiféle haszna az efféle hulladékfeldolgozásnak, hanem a vállalkozó kétszintes házát mutogatta, mondván, hogy „micsoda harácsolás”, ezzel felkeltve a legalantasabb ösztönöket a nézőkben.
Manapság is attól tartok, hogy visszatér ez a fajta médiavilág.
Nem azon múlik majd egy-egy írás, tudósítás, blog megítélése, hogy az abban foglaltak megfelelnek-e a valóságnak, esetleg tükrözik-e írójának, készítőjének véleményét – amit a szólásszabadság, mint alkotmányos jog biztosít –, hanem azon, hogy egy, mindenek felett álló, hatóság tetszését megnyeri-e vagy sem.
Ez pedig valóban a diktatúrák jellegzetessége. Még akkor is, ha mindezt vastagon szeretnék bevonni a demokrácia mázával. Hasonlatos ez ahhoz a desszerthez, amit ugyan lótrágyából gömbölygetnek, ám bevonnak vastagon csokoládéval. Hiába szép, hiába csokis, emberi fogyasztásra alkalmatlan. Persze a verebek örülnek neki. Igaz, azok a csokit lecsipegetik és félrelökik, mert számukra a közepe az élvezhető.
Az a demokrácia, amely nem viseli el a demokratikus sajtót, azaz a vélemények szabadságát – amely nem azonos a vélemények szabadosságával és a rágalommal és mások jogainak megsértésével –, az nem demokrácia — akár hogyan is próbáljuk sminkelni. Pattanásai és kelései minduntalan kiütköznek majd, és nem igazán lehet elrejteni.
Így a blogom majd átköltöztetem egy virtuális világba. A szövegek az év elejétől már nem kis hazánkról szólnak majd, hanem egy képzelt királyságról. Olvasóim azért bizonyára érteni fogják a meséket. Andersen jó forrásnak tekinthető ebben. Az ő királya is meztelen.
Ma még ezt sokan nem látják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése