2010. december 14., kedd

A SZELLEM NAPVILÁGA

Tizenöt éve tartozom egy társaságba, amelynek egy célja van: a kultúra értékeinek felmutatása és elismerése. Ha számot kellene vetnem azzal, hogy életemben milyen időszakok voltak sikeresek és melyek kevésbé, úgy ezt a másfél évtizedet a sikerek közé kell elkönyvelnem. Nem azért, mert így érzem, hanem azért, mert látható, hallható és élvezhető eredményei voltak. Ráadásul nem csak én élveztem ezeket az élményeket, hanem számos más honfitársam is.
A rendszerváltás után a civil szervezetek felvirágzásának voltunk tanúi. Egyre-másra alakultak a legkülönbözőbb célokkal egyesületek, társaságok, egyletek, körök, klubok, társulatok.
Milyen szép a magyar nyelv, hogy az egyének összefogására ilyen sok szinonimát ismer, amely egyben kifejez egyfajta másságot is, különbözőséget a többitől. Névválasztásukkal is mutatták, hogy milyen értékeket képviselnek. A színjátszó kör egy laza társulás, ahol a tagok elsősorban saját kedvükre állítanak színpadra valamely művet. Az egylet egy konzervatív értékrendet sugall, hol joviális urak jönnek össze megbeszélni sorsfordító dolgokat, esetleg játszani néhány parti – újra felfedezett – tarokkot. De félre a szómagyarázatokkal.
Ezek a civil szervezetek – manapság inkább, engedve az angolszász befolyásnak, NGO-nak (Non-governmental organization) mondják – számos érték mentén szerveződtek. Voltak ezek között lokális, de országos egyesülések is. Az egyik közülük a Kultúraközvetítők Társasága, amely 1990 óta működik.
E társaságban ismerte meg az ember azt a sokféleséget, ahogyan a kultúráról gondolkodni, beszélni lehet. Ami korábban magától értetődő volt, az itt kapott jól megfogalmazott keretet. Így tudatosodott, hogy a kultúra az nem valamiféle kiváltság, hanem az ember életének szerves része. Amit korábban kultúrának nevezett a halandó: színház, film, képzőművészetek, építészet stb. az csak egy-egy szelete az egyetemes magyar kultúrkincsnek. Annak a környezetnek, amely körülvesz bennünket, ahogyan élünk, beszélünk és kommunikálunk egymással, az mind kultúránk része. Mutatja azt, hogy a közös kincsből mit sajátítottunk el, mi épült belénk kitörölhetetlenül.
A kultúra persze változik. Másért lelkesednek a mai fiatalok, mint saját korosztályom. Ez mindig is így volt. A XIX. század végén a ma már klasszikus impresszionista festőket majd megkövezték az akadémisták. Mégis ma úgy tartjuk számon Manet, Monet, Renoir festményeit, a magyarok közül Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Vaszary János műveit, mint az egyetemes és a magyar kultúra örök értékeit. Így van ez még akkor is, ha nem minden nap emlegetjük őket, és nem járunk havi rendszerességgel képtárba. De tudjuk, hogy van, fel tudjuk idézni, és bármikor rendelkezésünkre áll e tudás.
A változást az is mutatja, hogy a megjelenő sokféleségből nem minden kerül és marad meg az utókornak. Ki emlékszik már huszadrangú alkotásokra a harmadik birodalomból vagy a Rákosi-korból. Ám az alkotásnak nem kedvező időszakokban is született gyöngyszem. Gondoljunk csak Thomas Mannra, vagy az ’50-es évek magyar irodalmából Déry Tiborra.
Eltűnnek az egyszeri és „divatos” alkotások. Ma már senki sem kíváncsi – maximum legendás színészek személyét felidézendő – az ötvenes évek sematikus filmjeire. Talán nem is értené meg őket sok mai fiatal. (pedig abból a szempontból érdekesek lehetnek, hogy Cseh Tamás szavait idézzem: „Az ötvenes évek szűk levegője, Tudod, a légkör, miért..” — bemutatni az akkori kort) Ám ami megmarad, az részévé válik annak a közös kultúrának, amelyből a társadalom táplálkozik.
Lehetne a példákat sorolni, amiért anno lelkesedtünk, ma már szinte senki sem emlékszik rá, mi is alig.
A változások gyorsak és mélyre hatók, szinte követhetetlenek. Egyetlen példa mutatja ezt jól, az elmúlt 20 esztendő hazai infokommunikációja. Az 1980-as években még komoly problémát jelentett egy vonalas telefonhoz jutni. tíz évvel később pedig megjelent az első magyar mobilszolgáltató a Westel. 1995-től pedig robbanásszerű volt e kommunikációs eszköz terjedése. Hasonló ment végbe a számítógépekkel kapcsolatban is. Gondoljunk bele: a Commodor 64-től milyen gyors volt az út a mai laptopokig. mindössze egy negyed század. Ma az internet olyan természetes, hogy azt egy évtizede sem tudtuk elképzelni.
Mindez beépül a kultúránkba, mindennapi életünkbe. Új szavakat és kifejezéseket generálnak, amelyek lehet, hogy nem tetszenek, de az élet részévé válnak.
A mai gyerekek és fiatalok olyan természetességgel forgolódnak a virtuális világban, mint mi annak idején a saját valós környékünkön: a grundon vagy a Feneketlen tó környékén. Mi könyvtárba jártunk, bújtuk a lexikonokat, ha valamire kíváncsiak voltunk, a maiak leülnek a gép elé, és a keresőmotorok segítségével akár a világ másik végén elérhető információt is megszerzik.

De így van ez jól!
A kultúra pedig él, ha hagyják.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése