2011. február 15., kedd

ORBÁN VIKTOR ÉS AZ ÚT

Gondolatok egy parlamenti felszólalás ürügyén

Hallgatom a miniszterelnök beszédét, és egyszer csak ez a nóta kezd előjönni, valahonnan agyam legmélyebb rétegeiből. „Menj az úton, menj tovább!” a (P. Mobil és Vikidál Gyula 1978-ból).

„Álmodtál, ébredtél,
vártál rá, hogy felnőtt légy.
Felnőttél, más lettél.
Minden álmod elmúlt rég…”

Ilyen feelinget hozott ki belőlem a beszéd, amelyet Orbán Viktor a rá jellemzően, nagy beleéléssel, jelenítette meg.
Várakozás előzte meg ezt a hétfői, parlamenti délutánt. Várta a hazai közvélemény, várták a gazdasági élet szereplői, a befektetők, vállalkozók, kormánypárt és ellenzék.
Végre lehull a lepel, megtudhatjuk, hogy Cipolla, a varázsló, mit ránt elő cilinderéből, kettőt suhintva varázspálcájával, amitől gazdagságba és virágba borul az ország.

Hát megláttuk…. Illetve nem. Most ugyanakkora homály, mint volt. Csak egy előadással lettünk gazdagabbak. Bár a produkció tartalma végletesen unott és ósdi poénokra épült. Persze mondhatjuk, egy újszülöttnek minden vicc új!

Lássuk hát a lényeget

Tekintsünk el a bevezető számadataitól, mert végül is nem az a lényeg, hogy hány rendeletet, határozatot gyártottak az elmúlt kilenc hónapban.
Néhány szó, kis dicsekvés, uniós elnökségünkkel kapcsolatban. Ez azért furcsa csak, mert erre az ország 2008 óta készült. Semmi újdonság, a sok aprómunka gyakorlatilag elkészült a kormányváltás idejére, tavaly áprilistól már csak az utolsó simításokra került sor. Még az is belefért, hogy néhány tisztviselőt eltávolítsanak a teamből, már csak ezért, hogy az enyéimmel feszíthessek a nemzetközi porondon.

A váltás a beszédben dramaturgiai gyöngyszem:

„…Bemutattuk az Európai Parlamentnek a magyar elnökségi programot, amelyet pártállásra való tekintet nélkül minden képviselő támogatott, és amely iránt elismerését fejezte ki. … A médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen. A magyarok demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezték, a Magyarországnak és a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták. A kormány ezt a támadást visszaverte. A támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük.”

Ez azért elég sajátos interpretációja a strasbourgi ülésteremben történteknek. Mintha nem ez történt volna. Nem igazán olvastam olyan kommentárt az elmúlt hetekben, amelyek a nemzetközi sajtóban megjelent kritikákat nevetségesnek aposztrofálták volna! Igaz itthon a miniszterelnök szóvivőjétől hallottunk valami hasonlót, de azért ezt nemzetközinek beállítani — kicsinyt túlzásnak tetszik.
Mert a mi kormányunk kurucosan erős – igaz, az a szabadságharc is elbukott –, és nem hagyja magát: „…A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették. Egyetlen országtól sem fogadunk el kioktatást, egyetlen országot, vagy országközösséget sem fogadunk el fölénk rendelt ellenőrnek vagy felügyelőnek. …Brüsszel nem Moszkva.”
Ez derék! Meg is kell védeni a magyart!

Csakhogy az ügy sántít! Az elmúlt nyolc esztendő uniós diplomáciájában nem úgy látszott, mintha a korábbi kormánnyal feltörölték volna a padlót. Ezt mintha legutóbb esett volna meg. Sőt, a magyarságot senki sem oktatta ki demokratizmusból. Orbán Viktort – csak őt, személyesen – támadta néhány európai parlamenti képviselő, egyébként az ott elfogadott szabályok szerint. Senki sem vonta kétségbe a magyar polgárok demokrácia és szabadságszeretetét. Sőt, hangsúlyosan elválasztották az ország polgárainak és miniszterelnökének megítélését.
Én Orbán helyében ezt a témát fel sem vetettem volna. A médiatörvény meccse még nem lefutott, így kár nyilatkozni még az eredményről.
Azért az európai ügyek kapcsán kaptunk még fontosnak látszó, ám jelentőségét tekintve csekély, információt, miszerint: „…a hazai konzultációk mintájára európai konzultációkat is folytatunk”. Persze! Hoszni Mubarakkal, és „…az európai munkaadók vezetőivel, az európai szakszervezetek szövetségének főnökével, a történelmi egyházak nemzetközi szervezeteivel és az európai zsidó kongresszus vezérkarával”. Nos, egy valamit tudni illik: A felsorolt szervezetek kétségkívül fontosak. Ám az igazán fontos konzultációkból –soros uniós elnökség ide, soros uniós elnökség oda – kimaradtunk. Nem volt beleszólása miniszterelnökünknek az euró megmentéséről folyó – valóban lényeges – tárgyalásokba. Nem sikerült összehoznia a visegrádiak közös fellépését az úgynevezett „kétsebességes” Európa koncepcióval szemben.

Ennyivel le is tudtuk a külpolitikát.

Miért probléma ez? Hiszen az embereket úgy sem érdekli! Dehogynem! Ma a legtöbb polgár tisztában van azzal, hogy Magyarország gazdaságának és egész sorsának jobbra fordulása Európán – és főleg Németországon – múlik. Ez pedig elképzelhetetlen hatékony diplomácia nélkül, amely az európai játékszabályokat betartva – mindenfajta pattogós magyarkodás nélkül –, de keményen képes az ország érdekeinek képviseletére. (Szegény Martonyi kínlódása szánalmas volt a kőkemény BBC adásában — és erről nem a külügyminiszter tehet!)
Ne térjük itt ki a belügyminiszterünk kétmondatos megdicsőülésére a WestBalkán tragédiája okán.

A miniszterelnök pedig mondta tovább, sorolva energiapolitikánk újabb fontos eredményét. Csakhogy itt is billeg egy kicsit a dolog, mert az egységes európai gázvezeték rendszer már réges-régen terítéken van/volt. Ez a siker olyan, mint amikor az első Orbán Kormány idejére esett ünnepélyes belépésünk a NATO-ba. Azt sem a nemzet mára felkent vezére hozta össze, hanem az előző kormányok kőkemény tárgyalásai eredményezték — és főleg Horn Gyula nevéhez fűződik.

Persze, voltak ennek a kilenc hónapnak valóban originális kormánydöntései.

Fel is sorolta őket szépen sorban: „…A nyugdíjreform legfontosabb, első lépéseit is megtettük. Az emberek 97 %-a úgy döntött, hogy inkább az újjászervezett állami nyugdíjrendszerben folytatja a takarékoskodást időskori éveire. Köszönjük a bizalmat! A nyugdíjreform következő lépéseivel garantáljuk az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságát és tovább építjük az állami rendszer iránti közbizalmat. A nyugdíjreform egyik legfontosabb lépéseként január 1-jétől a 40 éves munkaviszonnyal rendelkező nők életkortól függetlenül dönthetnek a nyugdíjba vonulásáról”.

Nem kívánom a nyugdíjrendszer átalakításáról folyó vitákat részletesen ismertetni. Itt mindössze annyi történt, hogy a saját jövőnk feléléséről döntött a kormány. Mindenkinek szíve joga ezt a maga módján értékelni.
Az pedig, hogy a nők 40 év munka után elmehetnek nyugdíjba szinte semmit sem jelent, azon kívül, hogy ürügyet szolgáltatott a járulékok egy százalékos növelésére. Ma ugyanis a nők nyugdíjkorhatára 62 év. Ha egy hölgy 1950-ben született, és nem járt középiskolába, csak a nyolcadik után elment dolgozni, akkor képes volt összeszedni a 40 év munkaviszonyt – feltéve, ha a rendszerváltást követően nem került a munkanélküliek közé. Így akkor ennek a 61 éves asszonynak feltehetően 1965-től van munkaviszonya, ami 46 év szolgálati időt jelent. Elmehet ugyan nyugdíjba, de a ma érvényes kiszámítási szabályok szerint nem biztos, hogy ez megéri neki. Valószínű, hogy nem tartozik a legjobban fizetett munkaerők közé, így a megállapított nyugdíja nem biztos, hogy elég – a kormányfő által e beszédben is oly sokszor emlegetett – rezsi kifizetésére. Az ugyanehhez a korosztályhoz tartozó diplomás nők pedig csak 2013-ra szerzik meg a 40 év szolgálati időt, amikorra amúgy is betöltik 62. életévüket. Tehát: nesze semmi, fogd meg jól!

Ami pedig a január elsején életbe lépett „…adóegyszerűsítés és az arányos jövedelemadó rendszer a valaha volt legalacsonyabb kulccsal. A kormány vállalta, hogy az adórendszer átalakítása miatt senki sem járhat rosszabbul, vagyis senkinek sem csökkenhet a fizetése.” — miniszterelnöki kijelentést illeti, hát az sima költői túlzás.
Egyrészt az adórendszer lehet, hogy arányos (egyenes arányosság, minden jövedelem egyforma százalékkal adózik), ám mélységesen igazságtalan, ellentétes a társadalmi szolidaritás elvével és a jövedelemarányos adózással. Az eredményeit mindenki megtapasztalta e hónap első napjaiban — ki mikor kapott fizetést.

E kijelentésen még az sem enyhít semmit, hogy a köztisztviselők kompenzációt kapnak és a kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy emelkedjenek a bérek. A gazdaság ugyanis nem úgy gondolkodik, mint Orbán Viktor és Matolcsy György, hogy ha valamit elveszek, és a pácienst még arra is kényszerítem, hogy örüljön neki, sőt még többet adjon ki a hatalom nyomásának engedve. Ha a minimálbér és a bérminimum nő, akkor nőnek ennek járulékai is. A munkáltató pedig a bérköltségeknek csak egy részét képes beépíteni az általa előállított termékbe. Ha sokat épít be, azt kockáztatja, hogy nem veszik a termékét, vagy csak kevesebbet. Így csökken a bevétele, és ahelyett, hogy növelné a béreket, csökkenti az előállítást, és elbocsátja a dolgozót. A bérnövekményből így lesz munkanélküliség.

Az előttünk álló feladatokról is szólt a miniszterelnök.

Nos, ettől sem lettünk okosabbak. A szép szóvirágok közül azért egyet, s mást ki lehetett hámozni a tervezett „megújulásról”, de semmi épelméjű konkrétum nem hangzott el. Pufogtak a régi panelek a hamisított költségvetésről és annak összeomlásáról. Régi ez a lemez, kicsit megkopott már, túl sokat használták a kilenc hónap alatt. A tartalmával kapcsolatban a napokban hallhattuk, olvashattuk Matolcsy kontra Bajnai-Oszkó csörtét a napilapokban.
Az viszont igaz, hogy „…Borotvaélen, a szakadék szélén táncoltunk.” — a hatalom átvételét követő hónapokban. Bár ez az artistaszám sokkal inkább volt köszönhető a Kósa-Szíjjártó páros rögtönzésének, aminek hatására rögtön elszállt a devizaárfolyam, jelentősen rontva az ország adósságállományát, a fizetési mérleget és a devizahitelesek helyzetét. Súlyosbította mindezt az a bizonyos 29. pont, amely a gazdaságpolitikában nem szokásos rögtönzéssel borította fel az amúgy is feszes éves költségvetést.

Mindezek ellenére az elmúlt kilenc hónapot sikeresnek értékelte Orbán Viktor — lelke rajta. Mert szerinte ez az időszak „…. Összességében mégis elmondhatjuk, hogy ez az Országgyűlés felnőtt a rendkívüli helyzethez. Kilenc hónap alatt, sokkal több és nagyobb változást vitt véghez, jelentősebb eredményeket ért el, mint elődei nyolc év alatt.” Jó mondás. Áttértek a „régi működésről az új rendszerre. …Vadonatúj kormányzati struktúrát hoztunk létre…”

Így igaz. A gigaminisztériumok szervezeti rendszerei sem találják a helyüket, nincsenek leosztva és megtervezve a döntési lépcsők, hiányoznak kompetenciák. Tehát enyhén szólva is káoszos a dolog. De ez így jó, hiszen a sok bába között így vész el a gyerek, de legalább nem kell vele törődni.
Ám az országgyűlés tényleg jó munkát végzett – már ami a FIDESZ és a kormány szemszögét illeti –, sikerült lebontaniuk a demokratikus intézményrendszerek javát. Mindezt rapid módon, néhány hónap alatt.
Valóban, az elmúlt nyolc évben ennyi munkát nem végzett a parlament. Az ancien regime mentségére legyen mondva — nem is akarta.

A legmegdöbbentőbb azonban a folytonos veszély hangoztatása volt. Amitől meg kell óvni az országot. Például 250 millárd bespejzolásával az idei költségvetésből.
Nagy ámítás. Ez az a bizonyos tartalékalap, amelyet minden magára adó költségvetés megtesz. Nagyságrendjéhez csak annyit: ez az idei költségvetés (13 079,1 milliárd forint) 1,9 százaléka.
Egyben azonban igaza volt a miniszterelnöknek: ebben az évszázadban már nem lehet úgy megvezetni az embereket, mint akár 20 évvel ezelőtt. Mert tényleg ott a televízió a legtöbb család otthonában, és egyre többen férnek hozzá az internethez — még a legkisebb településeken is. A tények és a valóság tehát ott ül a lakásokban.

Fényezni kellett egy kicsit az Új Széchenyi tervet is. Ám arról elfeledkezett Orbán Viktor, hogy a már megítélt pályázatokat – amiket már 2010-ben ki kellett volna fizetni – az USZT-re hivatkozva máig nem teljesítették. Így aztán kutya nehéz lesz a vidékre lezavart képviselők dolga, hogy megmagyarázzák a sikeresen pályázott vállalkozóknak, hogy mért nem kaptak egy büdös vasat sem!
Azt már fel sem említem, hogy az adósságszolgálattal kapcsolatos adatok – bár igazak – mégis akkora csúsztatások, mint egy komolyabb lesiklóverseny az Alpokban. Mert ne keverje a miniszterelnök az államadósságot az államháztartás adósságával. Ugyanis e kettő nem ugyanaz!

Érdekes volt az a néhány mondat is, amellyel meggyőzte hallgatóit arról, hogy tisztában van az országban élő emberek gondjaival. Az erre nyújtandó orvosság receptje inkább a természetgyógyász praktikáira emlékeztet, semmint egy felkészült professzor által felírt gyógyírra.
„…szükségünk van egy olyan programra, amely újjászervezi Magyarországot. … Megújítja a munkakultúránkat, a szociális kultúránkat, az egészségkultúránkat, vagyis az élet minden fontos területén a XXI. század valós kihívásaira készít föl minket, magyarokat. … Ha véget akarunk vetni az elszegényedésnek, ha biztos fejlődést akarunk, azt egyetlen módon tudjuk elérni. Úgy, hogy mindenki, aki munkaképes, annak legyen munkája és meg is tudjon élni a munkájából. Ez a felemelkedés receptje. Annak, aki képes és akar dolgozni, csak a munkalehetőség segít. Nem csak azért, mert ezzel pénzhez jut, hanem azért is, mert a munka adja vissza az emberek önbecsülését és önbizalmát.”

Ehhez kell kidolgoznia Matolcsy Györgynek valamiféle – nyilván gazdaságilag is koherens – programot. Olyan körülmények között, amelyeket a legjobb indulattal sem lehet kedvezőnek tekinteni. Ezen az sem segít, hogy szerte a kontinensen hasonló problémákkal küzdenek.
Az alkotmányozás szükségességének indoklása a már unásig emlegetett kontinuitás kifejezése – Orbán Viktor szerint – 1956 szellemével, amelyből a demokratikus Magyarország kinőtt.

„…Csak egy új alkotmány erejével lehet biztosítani hosszú távra a magyar gazdasági, társadalmi és kulturális érdekek érvényesítését, és azok elsőbbségét. Az alkotmányos átszervezés tehát természetes módon magában foglalja az új alkotmány létrehozását is.
Az új alkotmányra tehát egyfelől azért van szükség, mert helyre akarjuk állítani az 56-os forradalom igazságát, másfelől hozzá akarjuk magunkat igazítani az új időkhöz, a XXI. század követelményeihez és lehetőségeihez. A különleges idők különleges eszközöket követelnek. Ezért merül fel jogos igény arra, hogy az alkotmányba belefoglaljunk, mintegy kőbe véssünk egy sor olyan dolgot, amelyek korábban nem voltak részei az alkotmánynak, mint például az államadósság korlátainak megállapítása, a nemzeti vagyon védelme vagy a biológiai sokszínűség fenntartása. Az alkotmányozás tehát a magyar gazdaság talpra állításának nélkülözhetetlen része, az új magyar alkotmány az ország alapvető gazdasági érdeke.”
Az érvelés azonban sutára és kicsit eklektikusra sikeredett. Mintegy bemutatva azt is, hogy tulajdonképpen nem is tudnak mit kezdeni az alkotmányozással és egy új – a hazai jogrendszer csúcsát jelentő – alaptörvény tartalmi követelményeivel.

A legnagyobb veszedelem azonban az a néhány szó, amelyet az oktatásról ejtett.
Tudva azt, hogy a háttérben milyen harcok mennek az oktatásüggyel kapcsolatban? egyáltalán nem megnyugtató az alábbi kijelentése: „…Úgy kell megújítanunk a magyar oktatási rendszert, hogy alkalmas legyen perspektívát adni a magyar gyerekek, a magyar fiatalok számára. Tehát olyan tudást és ismereteket, olyan normákat adjon át nekik, amelyekkel lesz esélyük itthon érvényesülni, karriert építeni, boldogulni és sikeressé válni. Ezért azt kérem, hogy az ideológiai szemüvegét mindenki hagyja otthon, amikor az oktatás kérdéséről fogunk vitázni, és inkább a saját gyermekei, unokái fényképét hozza magával.

Szóval nem sokkal lettünk okosabbak, de azért a jövő kirajzolódik.
Tart továbbra is az ámokfutás, az alkotmányozás.
Minden egyetlen célnak alárendelve, hogy az ország megújulása olyan legyen, amely a hataloméhes FIDESZ-nek legyen kedves.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése