2011. június 10., péntek

ESÉLY — EGYENLŐSÉG? AZ OKTATÁS ÜRÜGYÉN

Nekem van egy esélyem. Neked is van egy esélyed. Neki is van egy esélye.
Mindegyikünknek van esélye, tehát esélyegyenlőség van!
Nekem megadatik egy viszonylagos biztonság és valamiféle tudás. Neked megadatott a bizonytalanság, Neki megvan minden, ami szem szájnak ingere.

Egyenlők vagyunk. Esélyileg.

Mindez arról jutott eszembe, hogy bedobták a postaládámba egy magániskola szórólapját. Arról tájékoztat, hogy itt Budapesten a gyerek megkap mindent, ami a „sikeres életkezdéshez” szükséges: nemzetközi nevelést, oktatást három nyelven, óvodától az érettségiig. Mindez a magyar oktatási törvény által elismerten.
Nem kell hozzá nagyon sok: mindössze egy tele pénztárca – olyan, amelyik nem csak a hónap elején van tele (mit jelent ebben az esetben a tele?), hanem 15 éven keresztül. Mert a gyerekek már három éves kortól járhatnak ide, egészen az maturálásig.
Tévedés ne essen!
Nem az a bajom, hogy ilyen iskolák léteznek és működnek. Akinek vannak forrásai, hogy a gyerekét ilyen oktatási intézménybe járassa, ám legyen. Bourdieu óta tudjuk, hogy a szülők azért fektetnek jelentős összegeket gyerekeik taníttatásába – gyakran erőn felül is –, hogy szert tegyenek az úgynevezett kulturális és kapcsolati tőkére, amely majd felnőtt életükben semmivel sem pótolható előnyökhöz juttatja őket.
Az igazi gondom a most formálódó oktatási koncepció, az a felfogás, ami a legjobb indulattal sem jellemezhető azzal, hogy 21 századi és modern. Hoffmann Rózsa szerint nem is kell erőltetni az angol nyelv ismeretét. Demján Sándor szerint pedig nem sok szükség van a művészeti nevelésre.
Nem részletezem. A mai politika „leír”, jelentéktelennek, nem hasznosnak tekint egy széles társadalmi réteget. Mindazokat, akik szerintük nem tartoznak az általuk kedvezményezett „középosztályba”.
Bornírt ez a gondolkodás, mert egy olyan országban, ahol immáron 70 éve nincs valódi középosztály, komoly gondolkodást igényel, hogy kiket, milyen réteget értenek ez alatt? Az állami alkalmazottakat? A pedagógusokat, a szellemi dolgozókat? Az orvosokat? A vállalkozókat? Ha ez utóbbiakat, akkor milyen nagyságrend felett (vagy alatt)?
Ha az első két-három kategóriát nézzük, akkor ezek csak nagy jóindulattal sorolhatók a klasszikus középosztályba, mert szellemi muníciójuk ugyan megvan e létformához, azonban anyagiakban és függetlenségben oly távol vannak attól, mint Makó Jeruzsálemtől.
A vállalkozók nagy része kis hazánkban pedig a mikro és kisvállalkozásokat szaporítja, céljuk saját és családjuk megélhetése. Nem igazán mondható el róluk, hogy középosztályt gyarapítanák. Vállalkozásaik a bizonytalanság szélén táncolnak mind jövőjüket, mind bevételeiket illetően.
A középosztály – szerintem – Magyarországon egy álom, amelyet szívesen álmodnak a politikai elit tagjai, de nem igazán gondolják végig, hogy mit is takar a fogalom.
Az érzékelhető, hogy a mai kormány számára az számít „középosztálynak”, akik havi nettó háromszázezer forint körüli jövedelemmel, vagy annál többel bírnak.

Álljon itt egy kis statisztikai elemzés arról, hogy miként alakulnak a bruttó átlagjövedelmek a hazai szektorokban és régiókban 2007 és 2010 között:

Országos átlag:                      2007: 195 eFt,          2011 218,9 eFt,
Budapest:                               2007: 241 eFt           2011 272,2 eFt,
Fejér megye:                                                            2011: 209,5 eFt,
Komárom-Esztergom megye:                                 2011: 207,9 eFt,
Győr-Sopron megye:                                               2011: 207,3 eFt,
Pest megye:                                                             2011: 201,9 eFt,
Békés megye:                                                          2011: 149,4 eFt,
Csongrád megye:                                                     2011: 162,7 e Ft,

Az is kiderül a link alatt található statisztikákból, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkezők jövedelmei nagymértékben meghaladják a közép és alsó végzettséggel rendelkezőkét.

Esélyek

„Egyenlő pályák, egyenlő esélyek — én kerékpárral megyek!” – mondta Sándor György vagy 30 évvel ezelőtt. Ha jól belegondolunk, az akkori (késő hetvenes és nyolcvanas évek) helyezet egy jottányival sem lett jobb, sőt az elmúlt húsz év alatt tovább romlott.
A politikai elit mindig az esélyegyenlőségről szónokolt, miközben szinte semmit sem tett ennek érdekében, sőt intézkedései tovább rontották az amúgy is lemaradó rétegek helyzetét. Nem teremtették meg a „középosztály” stabilitását sem.
Mindaz, amit ma tapasztalunk – a szociológiai vizsgálatok alátámasztanak – a társadalomban az a szociális olló további nyílása. Az Orbán-kormány intézkedései és törvénykezése pedig jogi formába öltözteti és stabilizálja a társadalmi különbségeket. Meggátolja a legelemibb társadalmi mozgást is.
Az egyre terebélyesedő elszakadó rétegektől elvonja mindazt a forrást és támogatást, amellyel a következő generációiknak biztosíthatnák a felemelkedés lehetőségét.
Ez persze a ma regnáló hatalmat nem érdekli, mert ennek „gyümölcse” majd csak másfél-két évtized elteltével érik be. Akkor jelenik majd meg problémaként az aluliskolázottak és funkcionális analfabéták nagy száma. Akkor gerjeszt ez majd a mainál is nagyobb társadalmi feszültséget.
Nem irigylem az akkori politikusokat!
Elődeik rövidlátásának és önző hatalomvágyának a levét fogják inni! nem akármilyen körülmények között!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése