 |
| Forrás: Internet |
A kampány olyan, amilyen. Gyengécske és kontra-produktív. E
két jelző közül az első a kormányváltó ellenzéket jellemzi, a második a
kormánypárt törekvéseit. A gond azonban az, hogy ez csak azok szemben van így,
akik valamelyest is szeretnék racionális módon megérteni mindazt, ami ebben az
országban folyik.
A közvélemény-kutatók azonban egyre többször emlegetik azt,
hogy a magyar lakosság döntő része nem a valóság és az őt körülvevő tények
alapján, hanem érzelmi alapon adja voksát egyik vagy másik politikai erőre.
Ennek köszönhető az elmúlt néhány hónapban a Jobbik támogatásának erősödése.
Az átlagpolgárt elhiszi azt a képet, amelyet ez az alapjában
rasszista és szélsőjobboldali – többek szerint fasiszta – párt magáról
terjeszt. Hasonlóan viselkedik a kormánypártokkal kapcsolatban is, amelynek „nemzeti”
propagandája – a „nem leszünk gyarmattól” a „rezsicsökkentésig” – ömlik a
közszolgálati és a politikamentes lojalitást hangsúlyozó kereskedelmi médiumokból.
Érdekes jelenség ez – amelyet persze meg lehet magyarázni a
társadalomszociológia terminológiájával –, ám önpusztító. A legtöbb magyar
szavazópolgár a saját hétköznapi gondjával küszködve nem képes – és nem is
hajlandó – belegondolni a hosszú távú következményekbe. Sok esetben nem is
érti, hogy a napjainkban kapott különböző látványos kedvezményei miként
számolják fel gyermekei élhető és kiszámítható jövőjét.
Fordítsuk le ezt a hétköznapok nyelvére: Mari néni igen örül
annak, hogy néhány száz, esetleg ezer forinttal csökken a (gáz, áram vagy
fűtés) számlája. Ezzel minden hónapban szembesül, hiszen a papíron ott áll
(sárga alapon), hogy mennyit takarított meg. Azt azonban már nem veszi számba,
hogy mi mindenért fizet többet a napi bevásárlás és ügyintézés során. Ha a
fenti számlákat befizeti, akkor bizony kifizeti a „sárga csekk-adót”, a piacon
vagy a boltban kifizeti a megnövelt 27 százalékos ÁFA-t minden után, amit a
kosarába tesz. Ha csak ezer forintért vásárol naponta úgy – még nyugdíjasként
is – 270 forint adót fizet. Sorolhatnánk még hosszasan azokat a kis adókat,
amelyek szinte észrevétlenül vesznek ki forintokat a pénztárcájukból. Ha
mindezt összeadjuk, kiderül: a rezsicsökkentés sokszorosát veszi vissza az
állam.
Ez csak egyik szelete annak a veszélynek, ami Mari nénit
fenyegeti. Egy másik veszély az, hogy nem számíthat unokái segítségére a
jövőben, mert azok képtelenek lesznek segíteni a nagyit. Képtelenek lesznek,
mert olyan terheket kell a vállukra venni, amit nagy valószínűséggel csak
nyögve lesznek képesek cipelni. Már ha cipelni fogják, és nem hagyják itt ezt
az egészet, és mennek a kontinens „boldogabbik” felére, ahol munkájuk után
legalább a biztos megélhetést megkapják.
Orbán Viktor az elmúlt napokban a kereskedelmi és Iparkamaraelőtt felvázolta gazdasági elképzeléseit. Lehet persze ezt a beszédet egy ügyes
kampányfogásnak titulálni, zárójelben megjegyezve, hogy normális ember nem
veszi készpénznek azt, amit ilyenkor elpufogtatnak a politikusok. A legbornírtabb ebben a kijelentés a teljes foglalkoztatás megteremtéséről. Ám az
tisztán látszik ebből a tíz pontból, hogy a mai kormányzat nem igazán „érzékeny”
intézkedéseinek következményeire. Képtelenek egy napnál (na jó: egy évnél)
hosszabb távon gondolkodni. Emlékezzünk az első és a második Széll Kálmán
tervre, amely szerint 2013-tól évi három százalékos gazdasági növekedéssel
számoltak. Valahogy nem teljesült. Az elmúlt négy évben összesen két százalékos
növekedést produkált az ország. Igaz ugyan, hogy ez meglehetősen sokba került.
Elköltötték a magánnyugdíj-pénztárakban felhalmozott mintegy 3000 milliárd
forintot. (Az összeg az átlagember számára felfoghatatlanul nagy! Szemléltetés
képen: egy jó fizetésű alkalmazott havi 300 ezer forint bruttó fizetéssel 10
ezer hónapig (833 évig) dolgozhat ezért az összegért) Ez az összeg pedig nagyon
hiányzik majd, ha a mai 30-40 évesek 25-30 év múlva szeretnének nyugdíjba
vonulni.
Hasonló nagyságú összeggel terhelnék a költségvetést a paksi
szerződés értelmében.
Tévedés ne legyen: mindazt a pénzt, amit az állam elkölt
erre vagy arra: stadionokra, rezsicsökkentésre azt a magyar polgároknak és
vállalkozásoknak kell kifizetnie. Az államnak nincs pénze, se forrása. Az állam
költségvetése a polgárok befizetéseiből áll.
 |
| Forrás: Internet |
Ha az állam (a „felelős” kormány) fejetlen költekezésbe
kezd, azt az átlagember fizeti meg az adók útján. Ez azért is problémás, mert
az állam ha kölcsönt vesz fel (állampapírt bocsát ki) 4-6 százalékra, akkor ezt
csak abban az esetben képes visszafizetni, ha a gazdasági növekedés és az ebből
származó adóbevételek is legalább ilyen mértékűek. Ha a gazdasági teljesítmény
kisebb, akkor az eladósodás (hiány) növekszik, hosszú távon pedig a
költségvetés és az állami kötelezettségek összeomláshoz vezet.
Ezen a problémán pedig nem segít az árvalányhajas
propaganda, a nemzeti felbuzdulás a kormányzat részről, de nem jelent megoldást
a Jobbik „rendteremtő” buzgalma sem. Az ország – ha ez a kormányzat regnál a
továbbiakban – jövője megkérdőjeleződik, perspektívája beszűkül a szegénységre,
az elmaradottságra, elveszti felemelkedési lehetőségeit.
Egyetlen járható út marad: kikecmeregni ebből a csapdából,
és soha többé nem engedni azt, hogy az érzelmeinkre apellálva egy inkompetens
erő kormányozza az országot! Ennyit elvárnak tőlünk a gyerekeink és azok
gyerekei: a jövőnk!
Az áprilisi választások azt is eldöntik majd, hogy a magyar
választó április bolondja-e és május szamarává válik, vagy végre képes felmérni
saját érdekeit.
Ceterum censeo OV esse delendum!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése