2017. július 31., hétfő

ATHÉN ÁRNYAI

Parádés – már kinek tetszik az efféle látványosság – záróünnepséggel tegnap véget ért az Úszó világbajnokság. Aztán jött a másnap.
 Ma derült ki, hogy nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Az évi egymilliárdot felemésztő fenntartási költségek elriasztják a főváros, a XII. kerület önkormányzatát és a Magyar Úszószövetséget is — joggal. Nincsenek meg a források ezeknél a szervezeteknél a folyamatos működtetésre.

Az pedig csak egy álom, hogy azt rentábilissá lehessen tenni.
Persze, aki csak egy kicsit is tanult számtant (nem matematikát, az egy másik, magasabb szint), az rájöhet magától is, hogy nincs ember kis hazánkban, aki olyan belépődíjat fizetne egy kis úszásért, amiből fedezni lehetne a fenti összeget.
Csak a példa kedvéért: 1000 millió osztva 365-el, az egyenlő 2, 739 millióval. Azaz a napi költség ennyi.
Ha azt feltételezzük, hogy akár 2000 fő látogatja a naponta az Arénát, akkor a belépőknek 13 695 forintba kell kerülniük, hogy a fenntartási költséget kitermeljék. Ennyiért ma nincs fizetőképes kereslet a szolgáltatásra.
Ha pedig ennél lényegesen kevesebb lesz a belépő, akkor az uszoda folyamatosan deficites lesz, és a fenntartónak állandó veszteséget okoz, aminek a pótlására ma nem látszik forrás.
Mai tudásunk szerint – még ha az állam belenyúl költségvetésébe és folyamatosan finanszírozza azt – az uszoda jövője legalább is kétséges.
Igaz ugyan, hogy a FINA már döntött arról, hogy az EB-t is itt rendezik, de ez nem nagyon vigasztalhatja az adófizető állampolgárt.
Ne legyenek kétségeink: nem csak a felépítését fizették a zsebünkből, hanem a fenntartást is mi álljuk, függetlenül attól, hogy tudunk-e úszni vagy nem.
Feldereng Athén árnya: a sok-sok milliós költséggel felépült létesítmények lassan az enyészetté lesznek.
És majd hasonló sorsra jutnak a stadionok is.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 30., vasárnap

MINDENKINEK AGYÁRA MENT A HŐSÉG?

Az elmúlt két hét eseményei joggal vágták ki a biztosítékot minden gondolkodó embernél.
Forrás: Internet
Az egésznek a zanzája az lehet, hogy másfél millió honfitársunk, aki hittel csüng miniszterelnökünk minden megszólalásán és a FIDESZ kormány intézkedéseinek bornírtságán, joggal dőlhet hátra retró kanapéján, feltéphet egy csomag chipset, kipattinthat egy doboz Matolcsi-rokon féle sört, és ellazulva készülhet a jövő évi választásokra.
Az ellenzék ismét tanúbizonyságát adta teljes inkompetenciájának. Azzal, hogy Botka leárulózta az MSZP frakció tagját, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökét, teljesen elbizonytalanította még a biztos pártválasztónak számító MSZP-seket is.
Különben is, ahány párt van a demokratikus ellenzék oldalán, annyiféle elképzelés uralkodik, és mindegyik meg van győződve arról, hogy csakis ők azok, akik tudják a „tutit”, és kezükben van a bölcsek köve.
Hogy mennyire nincs, bizonyítja az is, hogy komoly kommentárokat nem váltott ki az ellenzéki oldalon a miniszterelnök tusványosi beszéde. Inkább foglalkoztak (és foglalkoznak) a fütyüléssel nemtetszését kifejező hölggyel. Semmi ésszerű cáfolat, semmi korrekt válasz az ott elhangzottakra. Ez jelentheti azt, hogy nem törődnek vele („Bolond likból bolond szél fúj.”), de azt is, hogy nincs meg a megfelelő érvrendszer és kompetencia a válaszra (az meg szomorú). Hogy Rezsi Szilárd legutóbbi megnyilatkozásait már ne is említsem!
Bármennyire is támogatható és szimpatikus a kis pártok napvilágra került programja (Lásd.: Karácsony Gergely programját, vagy a DK jövőképét, Bokros Lajos modernizációs elképzeléseit, idesorolva a Momentum még nem létező elképzeléseit is.) egy valami kiderült: az összefogás  kérdése kisebb esélyű, mint 2014-ben.
Márpedig a kis pártok támogatottsága sok esetben még arra sem elég, hogy a parlamentbe kerüljenek, kormányalakításra meg végleg nem.
Adott tehát a kérdés: Mit akarnak az ellenzéki pártok?
Valóban le akarják váltani a mostani rezsimet, vagy csak alibi politizálást folytatnak?
Hajlandók-e megfelelni a választóik és támogatóik elvárásának, azaz képesek-e levezényelni a kormányváltást, vagy csak alibi tevékenységet folytatnak?
Hiába egy-két értelmiségi kétségbeesett törekvése, hogy jobb belátásra bírják a politika szereplőit (a pártokat), ha azok szembe mennek saját támogatóik elvárásával.
Ebből bizony – hacsak nem állnak elő valamiféle koherens, támogatók és a bizonytalanok számára érthető és követhető programmal – nem lesz kormányváltás.
Ha pedig nem lesz, úgy arra lehet számítani, hogy a mostani hatalom itt marad a nyakunkon akár még egy évtizedig. Persze mondhatják erre az illúziókat ringatók, hogy ugyan már: 2020-tól majd jön az uniós fekete leves, a támogatások jelentős csökkentése, amit nem lesz képes kezelni a mostani kormányzat.
Ne legyenek illúzióink: kezelni fogják majd a problémákat. ha nem is a gyökereiknél, hanem a felszínen, főleg propagandával. Így aztán a jó magyar választó újra hallhat majd csodákról, önállóságról, nemzetről és hazáról, a bennünket támadó külső erőkről. Majd megint kérik az áldozatunkat! Csak azért, hogy egy korrupt, és ostoba hatalom megtartsa státuszát.
És majd lőn! A stabil másfél millió – elvarázsolva a vezér nyelvöltögetésétől – újra hozsannázni fog saját életkörülményei ellehetetlenítéséhez.
Persze, mindezt meg lehetne előzni. Csak ahhoz az kellene, hogy a demokratikus ellenzék hagyjon már fel kisstílű, saját érdekeit mindenek fölé helyező politikájával és egyetlen, de a legfontosabb kérdésben megegyezve – elzavarni a korrupt csürhét –, letegyen már végre az ország nyilvánossága elé egy korrekt politikai elképzelést.
Lehet, hogy nagyon sokat kívánok, de másképp nem megy!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 15., szombat

MIÉRT OLYAN A BALOLDAL — AMILYEN?

Választásokra készül az ellenzék, és a legnagyobb problémája, hogy nem képes annak a választói tömegnek a megszólítására, amely biztosítaná esetleges győzelmét, a jelenlegi hatalom kiakolbólintását.
Ez így egyszerű megfogalmazás. De azért érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az alapvetően elégedetlen társadalom miért is olyan passzív? Mi okozza azt, hogy nem vevő az olyan hívó szlogenekre, hogy „fizessenek a gazdagok!”. Hofi szavaival: „az is hülye, aki erre kardot ránt!”
Ugyanis nem old meg semmit, esetlegesen azt éri el, hogy leváltja a tolvaj hatalmat, meggátolva a további fosztogatását a költségvetésnek. (ez persze nem kis dolog.) Ám ahhoz, hogy valóban átütő eredményt érjen el, ez kevés.
A probléma gyökere – szerintem –sokkal összetettebb, és nem csak kis hazánkat érinti. Szerte Európában azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus baloldal visszaszorulóban van. Ez pedig már azt is jelentheti, hogy a régi narratíváknak (filozófiáknak) vége. Nem képesek a modern, 21. századi társadalmi változásokat követni, arra megfelelő magyarázatot adni, arra meg végképp képtelen, hogy receptet írjon a gyógyításukra.
Ma is mantraszerűen fogalmazzák meg azt a gondolatot, hogy mindennek kiváltó oka a kizsákmányolás, és mindenről a „gonosz” tőke tehet. Ez a vulgármarxista nézet uralkodik ugyan, de egyre kevesebb társadalmi támogatást élvez. Mi lehet ennek az oka?
 Vannak filozófusok – például az Angliában élő Mészáros István –, akik megpróbálnak, több-kevesebb sikerrel, válaszokat keresni.
A hagyományos baloldali (marxista) gondolkodás egyik legfőbb problémája, hogy még mindig ragaszkodik a 19. század közepén megfogalmazott elvekhez. A tőke–munka–kizsákmányolás hármasságához. Ebben egyébként van is valami, de azt sem szabad figyelmen hagyni, hogy a fenti hármas minden egyes eleme gyökeresen megváltozott a modern világban.
A tőke ma már nem köthető egyes „tőkésekhez”. A világ gazdaságában szereplő legnagyobb összegek nem egyéni tulajdonok (nem egyes emberek, bankok rendelkeznek a tőke nagyobb részével), hanem „társadalmasodtak”. Mit is jelent ez a valóságban?
A tőke nagy része – és ez okozza a válságok esetén a tömeges problémákat – a befektetési alapokban gyűlik össze. Ezeket kezelik a bankok. De maga a pénz, a forrás, különböző egyének (tömegek) megtakarításaiból tevődik össze. A legnagyobb ilyen forrásnak a hosszú távú megtakarításokat tekinthetjük. A nyugdíjpénztárakban felhalmozott egyéni befizetéseket ezek a szervezetek úgy kezelik, hogy a későbbiekben garancia legyen a kifizetések teljesítésére, tehát megfelelő hozamot kell biztosítaniuk arra, hogy a kötelezettségeiknek a későbbiekben (akár 20-30 év múlva) eleget tehessenek. Az így felhalmozott összegek tehát visszaáramlanak a gazdaságba a befektetési alapokon és a tőzsdén keresztül, hogy megfelelő hozamot biztosítsanak.
Az a tény, hogy ezeket a tranzakciókat a bankok hajtják végre, még nem jelenti azt, hogy ez a tőke a bankok tulajdona.
A gazdaság – termelés – is gyökeresen megváltozott a második világháború, főleg a múlt század 70-es 80-as éveit követően. A trend az, hogy adott mennyiségű érték előállításához egyre kevesebb élőmunkára (közvetlen emberi tevékenységre) van szükség. A termelési folyamatok hatalmas részében az számítástechnika és a robotika veszi át az ember (munkás) szerepét.
Ez persze hatást gyakorol a társadalom szövetére. Eltűnt a klasszikusnak mondható „munkásosztály”, helyét a kvalifikált alkalmazott vette át, aki egymaga (a gépek segítségével) több értéket hoz létre, mint 70 esztendeje egy egész gyáregység.
Ez óhatatlanul felveti azt a problémát, hogy ha ez a trend így folytatódik, akkor mi lesz a társadalmak azon tagjaival, akik nem vesznek részt az anyagi értékek közvetlen előállításában?
Nos, ez az igazi probléma. A baloldal – klasszikus szociális és szolidáris hagyományaival – erre kell, hogy keresse a választ. (Akadnak gyenge kísérletek: pl.: a feltétel nélküli alapjövedelem.)
Olyan új társadalmi berendezkedést kell megvalósítani, amely egyszerre van tekintettel azokra, akik önhibájukon kívül nem vesznek részt az értékek előállításában, és azokra is, akik ezeket értékeket előállítják (tulajdonosok, alkalmazottak stb.) Mert ha ez utóbbit nem vesszük figyelembe, úgy a termelés összeomolhat.
A klasszikus filozófiának még egy nagy hibája van. A „munkásosztályt” egy nagy, egyenletes, azonos érdekű masszának tekintette. Már pedig a történelem bebizonyította, hogy ez nincs így. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a modern társadalom gondjait ne vizsgáljuk a társadalomszociológia, a társadalompszichológia szemüvegén keresztül.
Az ember egyéni lény. Mindenkinek saját egyénisége, vágyai, törekvései vannak. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, lehetőség szerint közelíteni kell az ideális állapothoz, hogy mindenki megtalálja a maga lehetőségeit, elégedettségét.
Persze ez egy igen bonyolult egyenlet, hosszas megoldást igényel. Azonban napjainkra elérkeztünk arra a globális szintre, hogy a problémák megoldása egyre sürgetőbb.
A politikusoktól – akik a hatalom megragadásában és rövid távú fenntartásában érdekeltek – ezekre a problémákra nem várjuk ésszerű választ. Nem az ő feladatuk!
A legjobb szellemeknek, gondolkodóknak kell összefogniuk – nemzetektől függetlenül, hiszen a problémák is túllépnek nemzeti, sőt kontinentális kereteket –, hogy kidolgozzanak valamiféle ésszerű és végrehajtható filozófiát. Ha ezt nem teszik, úgy nem sok esély van arra, hogy nagyobb társadalmi katasztrófák nélkül túléljük ezt a századot.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 2., vasárnap

AZ ELBUTÍTÁS MŰVÉSZETE — AVAGY A HOZZÁ NEM ÉRTÉS MAXIMUMA

Először ezt hittem tréfa, de nem! Először is nincs április, másrészt az idézett anyag decemberben (2016) készült.
Nem kevesebbről van szó, mint a középfokú oktatás teljes átalakításáról, a gimnáziumok számának és tanulói létszámának drasztikus csökkentéséről. Ez persze összefügg azzal a politikai törekvéssel, amit a jelenlegi kormány regnálása óta folyamatosan tapasztalunk: az ország elbutításával. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nincs más logikus magyarázat arra, hogy a 21. század második évtizedében a felnövekvő nemzedéktől megtagadjuk az egyre inkább életfontosságú tudás megszerzését.
Ostoba, rövidlátó hatalmi politika ez! Minél tanulatlanabb a felnövő nemzedék, annál könnyebben lehet manipulálni, annál kevésbé képes napjaink és a jövő problémái között eligazodni. De ez a hatalom igénye: a legegyszerűbb, tőmondatos propagandájával kedvére befolyásolhatja az embereket. Az már kevéssé érdekli, hogy a hiányos tudással kikerülő fiatalok számára mit tartogat a jövő, hogyan vehetik fel a versenyt a munkaerőpiacon, amely már most is – és a jövőben pedig fokozottabban – a flexibilis tudást igényli. Olyan képességeket, amely megalapozott tudással, a változó körülmények között is biztosítja a boldogulást.
Persze a Nemzetgazdasági Minisztérium előterjesztése egyelőre nem kerül a kormány elé, mert várhatóan hatalmas felháborodást váltana ki, és veszélyeztetné a 2018-as választásokon a FIDESZ státusát.
Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az ilyes tervek nem kerülnek a süllyesztőbe. Egy esetleges újabb FIDESZ győzelem esetén nincs kétség afelől, hogy ezt a dokumentumot elővennék és minden erkölcsi gátlás nélkül be is vezetnék.
Miről is van szó?
Fokozatosan visszaszorítanák az általános gimnáziumi képzést. A tervezet szerint meghatározzák a felvételi követelményeket, amelyeket évről évre szigorítanának. Meghatároznák azt is, hogy egy-egy térségben, megyében hány gimnázium működhetne, és ezekben hány fiatalt oktathatnának.
Hogy ne lehessenek kibúvók, korlátoznák a magániskolák működését is, és a tervezet hatályát az egyházi iskolákra is kiterjesztenék.
Ami pedig ennek a dokumentumnak ez érvelését illeti, felettébb ostoba. Mindezzel azt akarják elérni, hogy a szakképző intézményekbe: szakgimnáziumokba és szakiskolákba a jelenleginél több tanulót lehessen irányítani.
Az érvelés több sebből vérzik: egyrészt mi köze van az oktatási rendszer tervezéséhez és végrehajtási kereteihez a Nemzetgazdasági Minisztériumnak, amikor egyébként a jelen rendszerben is van egy erre szakosodott minisztérium?
Másrészt, aki ilyen dokumentumot elkészít, az bizonyítékát adja annak, hogy gőze sincs a világban – Európában és közvetlen környezetünkben – végbemenő változásokról.
Ugyanis sem a jelenben, sem a jövőben nem a gép mellett dolgozó „munkaerő” pótlásáról kell gondolkodni, hanem olyan munkaképes fiatalok neveléséről, akik középfokú tanulmányaik után „bármely” újabb tudást képesek elsajátítani. Azaz a szakképzést nem önállóan, önálló iskolákban, egy-egy szakmára specializálva kell végezni, hanem az általános képzettségre alapozva, az érettségi utáni magas szintű szakképzésben kell megvalósítani.
Így az érettségizett fiatalnak is több lehetősége marad: ha tehetséges és jó eredményei vannak, akkor a felsőoktatásban folytathatja tanulmányait, ha pedig megelégszik az érettségivel nyitva áll előtte a szakma elsajátítása, ami a már megszerzett tudása birtokában rövidebb időt és energiát igényel.
Arról már ne is beszéljünk, hogy egy-egy szakmán belül miként változnak meg a technológiai körülmények, amelyekhez az alkalmazkodás sokkal könnyebb annak, aki átfogó ismeretekkel rendelkezik.
De úgy látszik, a tanulmány készítői ezt a gondolatsort nem voltak hajlandók végig gondolni. Ha ezt csupán hozzá nem értésből tették, már az is bűn. De ha mindezt jól megfontolt politikai, hatalmi szándékok mentén fogalmazták meg, úgy az már hiba! (lásd: Antoine de Boulay gróf)
Most kell fellépnünk ezekkel a tervekkel szemben, nehogy bevezesse a hatalom!
Persze, aki abban érdekelt, hogy ez a hatalom fennmaradjon, az szavazzon bátran a FIDESZ-re, de közben azért gondolkodjon el azon, hogy milyen felelősség terheli majd a gyermekei és unokái jövőjét illetően! A következő generáció élete, sikere a tét!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. június 29., csütörtök

ERŐSSÉGEK – GYENGESÉGEK, AZ „ELMÚLT HÉT ÉV”

Mostanság nagyon sokan találják magukat szemben azzal a kérdéssel egy állásinterjún, hogy határozza meg saját erősségeit és gyengeségeit. Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni, pedig az ember (általában) azt gondolja, hogy jól ismeri magát — ami korántsem igaz.
Ha azon töprengünk, hogy az „elmúlt hét év” milyen is volt, érdemes tehát egy árkus papíron két oszlopot csinálni: az egyikbe a jó dolgokat (pozitív, távlatosan is értékes) gyűjteni, a másikba pedig azt, ami káros, rossz vagy egyenesen bűnös volt.
Nem egyszerű ezt végbevinni, hiszen minden ilyen értékelés függ attól, hogy összeállítója milyen korú, mely társadalmi csoportba tartozik, hol él (az országon belül), milyen a jövedelmi szintje — és még sorolhatnánk néhány tulajdonságot, ami árnyalja a képet.
Azt sem szabad kifelejteni, hogy egy-egy intézkedés, esemény nem minden esetben hat közvetlenül az állampolgárra, csak közvetetten érezheti valaminek a létét vagy hiányát. Továbbá törekedni kell arra, hogy adatokkal bizonyítsuk, miért kerül valami egyik vagy másik kategóriába.
Kezdjük talán azokkal, ami közvetlenül – az élet mindennapjaiban – alig befolyásolja egy átlagpolgár életét:

Törvénykezés
  1. Az Alkotmány felváltása az Alaptörvénnyel.
Egyértelműen negatív, hiszen semmilyen társadalmi egyeztetés sem előzte meg. Így a FIDESZ a parlamentben birtokolt kétharmadának köszönhetően, szinte „puccsszerűen” fogadta el, minden tiltakozás ellenére.
  1. 2010 sietős törvényalkotási folyamata.Egyértelműen negatív, hiszen mint az alkotmány esetében, ezekben az esetekben is a parlamenti erőfölényt kihasználva, egyeztetés és társadalmi viták nélkül változtatták meg:
2.a egyesülési törvényt (civil törvény);
2.b. megszüntették az úgynevezett civil alapokat: kulturális alap, stb.
megváltoztatták a választási törvényt – mintegy „biztosítva” leválthatatlanságukat.
2.c. A z önkormányzatokról szóló törvények átalakítása, újabb közigazgatási szintek bevezetése (az állami adminisztráció további bonyolítása), a helyi döntések szintjének korlátozása.
Mindezek a teljesség igénye nélküli felsorolások, a részletes adatokat és törvényeket megtalálhatjuk a parlament honlapján és a törvénytárakban.
  1.  Hasonló gyorsasággal igyekeztek az oktatást is a saját érdekeik szerint átalakítani. Először a felsőoktatás került sorra.
  2. A köznevelést sem hagyták ki, amelynek célja: „A nemzet felemelkedésének zálogaként a magyar oktatásügy nemes hagyományait a jelen kor elvárásaival és a jövő lehetőségeivel ötvözve, a felnövekvő nemzedék hazafias nevelése és minőségi oktatása érdekében …a köznevelés résztvevői kötelességeinek és jogainak meghatározása, továbbá korszerű tudást biztosító köznevelési rendszer irányítása és működtetése…” De gyakorlatilag ez a törvény tette lehetővé az állami oktatás egy jelentős részének átadását egyházi irányítás és fenntartás alá.
Hasonló dúlás ment végbe még számos területen. Mindezeket a legkevésbé sem sorolhatjuk a „pozitív” előremutató, européer és a jövő kívánalmait kiálló törvények közé.
Mondhatnánk azt is, hogy a FIDESZ folyamatos törvénykezése egy cseppet sem szolgálta az ország érdekeit, sokkal inkább a hatalom megtartását és szinte korlátlan kiterjesztését az élet szinte minden területén.
Gazdaság
  1. Nem volt sokkal sikeresebb a FIDESZ kormányzása a gazdaság területén se. A meghirdetett államháztartási hiány csökkentését se sikerült igazán végrehajtani. Számottevően nem csökkent annak mértéke. A GKI évente kiadott évkönyvei ezt tételesen tartalmazzák.
Sorolhatnánk még vég nélkül a teljesen ostoba intézkedések és döntések sokaságát, a közszolgálatot teljesítők (fegyveres erők és testületek) szolgálati viszonyát meghatározó törvények átírása, amely végletesen korlátozta a jövedelmeket.
  1. Az elmúlt hét esztendőben hatalmas összegeket vontak ki a szociális ágazatokból: egészségügyből, szociális ellátó rendszerekből. Ezek már közvetlenül érintették az állampolgárokat.
A statisztikákat gyakorlatilag a saját igényeik szerint állították össze. A legjobb példa erre, hogy a fokozatosan csökkenő munkanélküliségi és foglalkoztatási adatokba beszámították a közfoglalkoztatottak számát és ide számolták el a külföldön dolgozó több százezer magyart is. (A közfoglalkoztatottakat sokkal inkább a szociális ellátás rendszeréhez kellene számítani.)
Mi épült?
Nagy beruházásokat – olyanokat, amelyek a későbbiekben is hasznot (adót, stb.) termelnek – keveset találunk az elmúlt hét év alatt. Ellenben az úgynevezett „látvány beruházásokból”, amelyek fedezete az uniós forrásokból származott, annál több valósult meg. Ilyenek a különböző települések központjainak szépítése és kialakítása, a központi beruházásokban létesülő nagy átalakítások: Várkert Bazár, Kossuth tér, a stadionépítések stb. Idesorolhatjuk még a budapesti fonódó villamoshálózat megépítését is.
  1.  A termelő szférába az elmúlt hét esztendő alatt csak külföldi tőke invesztált. Ugyanakkor a kormány a propaganda szintjén mindent elkövetett, hogy ezekkel a vállalatokkal úgynevezett „stratégiai partneri” megállapodást kössön, jelentsen az akármit is. De, hogy mennyire nem jelent semmit, azt mutatja az is, hogy például a GE minden további nélkül számolja fel termelésének jó részét hazánkban (GE, lánykori nevén Tungsram).
A pozitív oldal tehát nem nagyon tölthető meg. Az emberek döntő többsége nem mondhatja el magáról, hogy jelentősen előre lépett az elmúlt hét évben.
Mindazok az intézkedések, amelyeket nagy garral reklámoztak – például a nagy családok adókedvezménye, a CSOK rendszer – elenyésző kisebbségnek jelentenek valós lehetőséget. Már csak azért is, mert az adókedvezményt csak azok vehetik igénybe, akik adót fizetnek. A mintegy három és félmilliós szegény réteg ebből „értelemszerűen” kimarad.
Ha a FIDESZ, mint személy részt venne egy állásinterjún, úgy a legtöbb HR-es bizony nem adna neki lehetőséget, hogy a cégnél „bizonyítson”.
Gondolkodjuk el ezen. A választók nem mások, mint a politikusok munkaadói. Ha azok rosszul teljesítenek, akkor bizony el kell őket bocsátani, mert működésük több kárt okoz, mint hasznot.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. június 12., hétfő

A VÁLASZTÓ ÉS A POLITIKUS

Forrás: Internet
Ez a poszt tágabb értelemben folytatása az előbbinek. Olvasóim tudják, hogy csak a legritkább esetben foglalkozom mostanában az úgynevezett „napi hírekkel” (meghagyom ezt a média profi robotosainak, hogy szájuk íze szerint magyarázzák azokat). Ez a mai azonban kicsit kiverte nálam a biztosítékot, mert a kormányfő mai megszólalása a parlamentben mintegy esszenciája mindannak, ami az elmúlt hét évben történt.
Most nem a szokásos „sorosozásra és brüsszelezésre” gondolok, hanem arra a gátlástalan hazudozásra, amely napi szinten jelenik meg a politikusok nyilatkozataiban. Hogyan lehetséges az, hogy magukat felelős politikusoknak tartók otromba ostobaságokat hangoztatnak teljes lelkesedéssel?
A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk. Ez a rendszer lényege. A lényeg ugyanis a hatalom megtartása, amely minden eszközt szentesít. Ez a machiavellizmus azzal kezdődött, hogy a nagy vezér saját castingot tartott a képviselőjelöltekkel. Itt egészen pontosan, szándékainak megfelelően válogatta ki a hasznos idiótákat, akikről tudni való volt, hogy némi koncok fejében bármire képesek a „nagy ember szolgálatában”. » Három éve meg sem ismertek, némelyikük Gyurcsánynak csápolt, de most előadják magukat, mint régi Fideszesek” — magyarázta egy Fideszes politikus lapunknak, hogy milyen nagy a tülekedés mostanában a „felcsúti úton”. Pál apostol damaszkuszi útjának parafrázisaként emlegetik azt a jelenséget, hogy az elmúlt hónapokban nagyon sokan, mondhatni tömegméretekben szeretik magukat Orbán Viktor és a Fidesz régi támogatójaként feltüntetni, nyilván abban a reményben, hogy a leendő polgári kormány idején pozícióhoz juthatnak majd.« — írta a Hetek című lap 2009. 10. 22-én.
Forrás: Internet
A kontraszelektált képviselők ezek után minden egyéni ambíciójukat és tartásukat feláldozva szolgálják a „nemzet” (egy fenét a nemzet: a hatalom) ügyét. Gátlások és gondolkodás nélkül.
Van egy mondás: „van az a pénz, amiért korpás a hajam”. Nos, ez a jellemző a kormánypárti koalíció képviselőire. (Lásd: miként menekülnek a legelemibb és lényegre törő kérdések elől a parlament folyosóján.)
Az, hogy ma Orbán Viktor az elmúlt hét évben (vagy ma, vagy az elmúlt hét évben) szinte kiírta hazánkat az Európai Unióból annak ésszerű módon csak egy magyarázatát találhatjuk: saját hatalmának megóvása minden áron, felhasználva ehhez azokat az embereket, akik a lehulló konc (különböző pozíciók és jól fizetett állások) érdekében bármire képesek.
Ilyenekkel naponta találkozhatunk a médiumokban, és megszólalásaik a gondolkodó embereket a „sírva röhögés” állapotába hozzák. Az elmúlt hetekben ilyen volt a kereskedelmi és iparkamara elnökének megszólalása oktatásügyben. Nincs kétségem afelől, hogy Dr. Parragh László egy tanult és értelmes ember. Jogászként bizonyára tökéletesen tisztában van a munkajog, a vállalkozói jog kérdéseivel, valamit szaniterkereskedőként a sikeres vállalkozás csínjával-bínjával. De hogy az oktatáspolitika hiányzik a kompetenciái közül, arról ékes tanúbizonyságot adott.
De nem csak az említett úr jelenti a problémát, hanem még jó néhány olyan személy, akik mindenféle szakmai kompetencia nélkül kerülnek olyan állásokba, ahol tevékenységük olyan pusztítást jelent, amit sok évtizedes munkával lehet csak helyrehozni.
Egyre több értelmiségi szólal meg íróktól, tudósoktól kezdve gazdasági és pénzügyi szakemberekig, akik felhívják a figyelmet a kormányzati és politikai ostobaságokra.
Látszólag mindenféle eredmény nélkül. A hatalom nem akarja, vagy nem tudja megérteni az elhangzó érveket. (Ha valóban nem értik, az a kisebbik rossz, ha tudják, és a hatalom megtartása valamint saját érdekükben nem akarják, az komplett gazemberség.)
A NER felszámolása tehát azért nemzeti érdek, hogy ennek az országnak legyen valamiféle sikeres jövőképe, és képes legyen a 21. század harmadik évtizede kihívásainak megfelelni. Ez a választók érdeke, csak meg kell velük értetni, okos, emészthető szavakkal, programokkal.
Ezért óriási az ellenzék felelőssége. Itt a tét nem az, hogy valamely ma ellenzéki politikusok kormányzati pozícióhoz jussanak, hanem az, hogy mindazt a dúlást, amit az elmúlt évek hoztak a politikai felépítményben (Alkotmány, Alkotmánybíróság, személyekre szabott törvénykezés; az oktatás – alap-, közép- és felsőfokú – szétverése; a szociális ágazatok amortizálása az egészségügytől a nyugdíjrendszerig) és a gazdaságban újjá lehessen építeni.
Az országot levezetni az uniós szégyenpadról, a társadalmat rávezetni a demokratikus gondolkodásra.
Az utolsó pillanatokat éljük: Ha 2018-ban nem sikerül az ellenzéknek leváltani a hatalmat, szembe kell nézniük a következményekkel: a NER az elkövetkező 8-10 évre bebetonozza magát, az országot kivezeti az Unióból, hiszen 2022-től már azokat a támogatásokat sem kapja meg, amelyre most oly nagy hévvel ácsingózik.
Ha ezt felismerik a ma ellenzéki politikusai, félreteszik kicsinyes és ostoba ellentéteiket, akkor esélyük lehet arra, hogy megőrzi nevüket a történelem. Ha nem, akkor el fognak tűnni a süllyesztőben.
Ceterum censeo OV esse delendam! 

2017. június 9., péntek

ANÓMIA

Anómiás állapot: „…Durkheim szerint a társadalmi viselkedést szabályozó normák meggyengülése. Következménye a deviáns viselkedések elterjedése. …Beleértjük nemcsak a normák és értékek összezavarodását, hanem az élet értelmének elvesztését, az önértékelés elvesztését, az elmagányosodást, a hatalomnélküliség, tehetetlenség érzését is. Mások az anómiát azonosítják a társadalom dezorganizációjával, dezintegrációjával.” — idézet: Andorka Rudolf bevezetés a szociológiába. Osiris 1997.  633. oldal.
Forrás: Internet
Már megint nem ültem két hete a klaviatúrához. Csak lestem az elmúlt napokban, hogy mi mindent le lehet tolni a magyar választópolgár torkán. Sokszor felvetődik a kérdés (nem felmerül, mint ahogy számos médium írja — felmerülni ugyanis csak a tengeralattjárók szoktak, a problémák vetődnek!), miért nem veri ki a biztosítékot számos embernél az a mennyiségű ostobaság és propaganda szöveg, amivel nap, mint nap szembesülnek.
Több választ is lehet adni erre a kérdésre, az egzisztenciális félelmektől, a fásultságon át az egyik vagy másik szekértáborhoz való tartozásig sok mindent lehet figyelembe venni.
Mégis a legésszerűbb magyarázat a társadalom (emberek összessége) állapotában keresendő. Olyan tulajdonságokat próbálunk számon kérni ezen a tömegen, amellyel nem rendelkezik. Sem egyénileg, sem csoportosan.
A rendszerváltás lerombolt egy olyan struktúrát, ahol többé-kevésbé mindenki tudta a maga helyét, tisztában volt a játékszabályokkal. Ezek az „igazodási pontok” hirtelen megszűntek, ám nem kerültek a helyükre újak. Illetve azok az – a politikai filozófia és propaganda szintjén hangoztatott – értékek: polgári demokrácia, a liberális, a fékek és ellensúlyokra épülő állam és annak hatalomgyakorlása, az egyéni felelősség, az egyén polgári tudata, mind-mind olyan dolog, amelyről a rendszerváltás generációi csak mint elítélendő „burzsoá filozófiaként” halottak, nem épült be a társadalom tudatába.
Az elmúlt lassan negyedszázad is kevés volt arra, hogy a fenti értékek, amelyek nem csak elméletiek, hanem igen markáns gyakorlati magatartásformákkal is járnak, elterjedjenek.
Forrás: Internet -- Népszava.hu
Egy társadalmi változást „fentről” levezényelni nem lehet. Ezt bebizonyította a huszadik szádad történelme. Nem igazán honosodott meg még a nagy Szovjetunióban sem az úgynevezett „szocialista embertípus”, csak az embereket kényszerítette bizonyos közös cselekvésekre egy koncentrált, diktatórikus hatalom. Így volt ez kis hazánkban is.
Ma is ezt tapasztaljuk: nem lehet mesterségesen – kvázi diktatúrával – megteremteni az áhított „polgárságot és nemzeti középosztályt”. Már csak azért sem, mert az így létrejött réteg eleve kontraszelektált. Az jut javakhoz, akit előnyben részesítenek, a hatalom választja ki a kevés szerencsést.
Itt nem az egyéni kvalitás biztosítja a kiemelkedést, hanem a kapcsolati (a hatalomhoz kapcsolódó) rendszer. Az abban résztvevők motivációja pedig csak egy: a meggazdagodás, a pillanatnyi előnyök lefölözése. Hiányzik mindebből a felelősségvállalás, a társadalmi szolidaritás. (Ami egyébként a polgári gondolkodás egyik sarokköve.)
A tömegek (az egyének) pedig még nem sajátították el, hogy ebben a rendszerben igenis van tennivalójuk, és bizonyos hatalmuk is arra, hogy befolyásolják az időlegesen hatalmat gyakorlókat.
Ha ez a helyezet – és ezt a hatalomgyakorlók is felismerik – rögtön érthetővé válik, hogy mitől olyan félelmetesen hatékony a „nemzeti” propagandájuk. Az értékek közül ez az egy maradt, ami a tömeg számára érthető és emészthető.
Forrás: Internet
Ezért nem hatékony az a propaganda, amely a polgári felelősségről, a szolidaritásról, az Európai Unió közös értékrendjéről szól. A többség sajnos mindezt nem érti meg. Jó példa erre az, hogy amikor a jelen hatalom lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét, ezt a társadalom szinte szó nélkül vette tudomásul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy ez miként befolyásolja majd mindennapi életét. Számára ezek ködös politikai fogalmak, amelyet nem képes lefordítani saját körülményeire, életére.
Lassan felnő egy generáció, amely már megtanulta ezeket az értékeket, de azzal szembesült, hogy azokat a mindennapi életében nem tudja érvényesíteni, hiszen lassan, de biztosan kihúzzák a lába alól ezeket az elveket. Kiépül egy illiberális állam, ahol a hangoztatott „polgári értékrend” lassan másodlagossá degradálódik, így a tanultak és rövid ideig gyakoroltak elavulttá váltak.
Sajnos az a helyzet, hogy mind a hatalomgyakorlók, mind az ellenzékiek ezzel a helyzettel nem képesek megbirkózni. A hatalom embereit nem a közjó szolgálata, a társadalom polgári megerősítése érdekli, hanem a státusuk megtartása és saját gazdagodásuk. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy ez sokáig nem tartható fenn (sem belső, sem külső körülmények miatt), ám addig ki akarnak facsarni ebből mindent, ami lehetséges. Aztán utánuk az özönvíz. A megszerzett anyagi javakat esetleges bukásuk esetén majd újra arra használhatják, hogy visszakerüljenek a hatalomba. Ez minden, csak nem az ún: polgári politikai tudat.
Az ellenzék pedig ha netán megszerzi a politikai hatalmat, azzal nem lesz képes élni, mert céljai megvalósításához át kell építenie szinte a teljes politikai felépítményt, és eközben nem lesz képes olyan változásokat generálni, ami majd eléri a nagy tömegek ingerküszöbét. A társadalom jelentős részének nem mond semmit, hogy visszaállítják az alkotmánybíróság presztízsét, hogy megváltoztatják az alaptörvényt és ismét alkotmánynak nevezhetik.
Forrás: Internet
A valós változások végrehajtásához nem lesz elegendő egy politikai ciklus, hiszen az oktatás, az egészségügy, a szociális rendszer, az államigazgatás romjainak eltakarítása évtizedes feladat. Ám ehhez a társadalomnak nem lesz elegendő türelme (különösen akkor, ha a források se lesznek mindezekre), így nagy valószínűséggel visszaszavazzák majd a mai hatalmat.
„Fizessenek a gazdagok” jó szlogen, de legalább olyan demagóg, mint a mai kormány „migráncsozása”. Az ellenzéknek egy Churchill-i idézeteket ajánlanék, hátha ezt megérti a társadalom:
„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” és
„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”
„ Ha egy fontos dolgot akarsz megértetni, nem szabad finomkodni, szellemeskedni. Használj cölöpverőt. Azonnal csapj le a lényegre! Aztán végy lélegzetet és csapj le a lényegre! Aztán harmadszor is – hatalmas robajjal.”

Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. május 21., vasárnap

ELLENZÉK! MEGY AZ IDŐ!

Forrás: Internet, Orbán sajtótájékoztató
Az elmúlt két hét bővelkedett eseményekben. Talán a legnagyobb durranás az Európai Parlament határozata volt, amely elítélte az Orbán vezette kormány antidemokratikus intézkedéseit. Persze Brüsszelben a hangsúlyok nem az általánosság síkján jelentek meg, hanem a CEU és a tervezett un: „civil törvény” ellenében.
A média – mármint az a kevés, amelyben még megjelenhetnek ellenzéki vélemények – igyekezett hűen bemutatni, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. Hogyan kezdődik meg a 7. cikkely szerinti eljárás, milyen jogi és egyéb vizsgálatok alapján hozhat újabb határozatot ez ügyben az európai törvényhozás.
Mindez persze a kormány kommunikációjában – élén a miniszterelnökkel – úgy jelent meg, hogy ez egy újabb „Soros jelentés”. Ez a kijelentés ráépült a már hónapok óta folyó ellenségképzés propagandájára.
De mi a lényeg?
Először is: az ellenzéki pártok kevéssé használták ki azt a lehetőséget, amit az EP határozata hozott. Alig, vagy csak kis mértékben, jelentek meg értelmező vélemények a pártok részéről. Egy-egy megszólalás ugyan hangsúlyozta, hogy ez kimondottan a regnáló hatalom (kormány) ellen irányul és nem a magyar társadalom, a magyar választók ellen.
Még mindig hiányzik a kicsit „lebutított” magyarázat, ami eléri a társadalom szélesebb rétegeit, esetleg azokat is, akiknek egyébként halvány gőzük sincs az Unió szervezeti és döntéshozatali felépítéséről.
Forrás: Internet
Másodszor: Hiábavalónak látszik a kormánynak és miniszterelnökének szóló figyelmeztetés. Orbán Viktor a továbbiakban is folytatja „unortodox” külpolitikáját és gazdaságpolitikáját. Azért az mégiscsak furcsa, hogy az „Új selyemút” kezdeményezésre az Európai Unióból egyedüliként vett részt. Most nem részletezném, hogy milyen más állam és kormányfők vettek ott részt, akik rendszere korántsem a demokráciáról híres.
Orbán Viktor tehát fittyet hány az uniós figyelmeztetésre, járja továbbra is a maga útját, amely minden, csak nem „unió kompatibilis”.
Harmadszor: Az ellenzék egyöntetűen üdvözölte az uniós határozatot, de ezen kívül szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy valamiféle kompromisszumos egységet hozzon létre a saját térfelén.
Az már látszik, hogy a mai hatalom rendszerét nem lehet összefogás nélkül megdönteni. Minden erre való kezdeményezés (új párt) nem erősíti, hanem gyengíti a közös fellépést, hiszen új és még újabb elképzelést visz be az egyeztetések tematikáiba.
Negyedszer: Az ellenzéki pártok (már azok, akik mérhető tömegtámogatással rendelkeznek) egyetlen út előtt állnak: vagy egy közös cél érdekében képesek kompromisszumos megállapodásra, vagy az elkövetkező húsz-egynehány évre bebetonozzák Orbán Viktort a hatalomba.
A megoldás pedig egyszerűnek látszik: Ki kell használni a választási törvénynek azt a tulajdonságát, hogy igen erősen az egyéni választókerületekre koncentrál, és a mandátum elosztásban pedig jelentősen a legtöbb szavazatot nyerő formációt preferálja.
Tehát arra kell törekedni, hogy a 106 egyéni választókerületben egyetlen, ütőképes jelöltet állítsanak a FIDESZ-es pályázóval szemben. Itt persze figyelembe kell venni azt is, hogy a Jobbikkal gyakorlatilag nem lehetséges az együttműködés, és bizony előfordulhat, hogy a következő választáson több egyéni körzetet nyerhetnek meg, mint legutóbb.
Ám ez nem menti fel a demokratikus ellenzéket sem a kompromisszumok, sem az összefogás alól. Fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy – bármekkora is egy-egy párt támogatottsága – egyes pártok meg akarják mondani a „tutit” a többieknek. Ez a gyakorlat biztosan a 2014-es fiaskóhoz vezet.
A lényeg: Ha képesek összefogni, és az egyéni körzetekben egy jelöltet indítani, akkor esélyük lehet arra, hogy akár 60 vagy több körzetben elvigyék a mandátumot. A listás mandátumok alapján pedig az ellenzéki pártok meghatározhatják a későbbi koalíció összetételét, amely akár megszerezheti a kétharmadot is. (Persze nem hagyható ki a kommunikációból az, hogy a választók listás szavazataikat az ellenzékre adják.)
Ez a kompromisszumos megoldás lehet egy módszer arra is, hogy a ma még inaktív választóknak is valamiféle „értékelhető” választási lehetőséget adjanak.
Az idő vészesen telik! Ahogy múlnak a hónapok úgy vész el a lehetőség a fentiek megvalósítására és célok és programok eljuttatására a választópolgárokhoz.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. május 9., kedd

MÉG MÉLYEBBRE — ELBUNKÓSODÁSUNKRÓL

„Ennél nincs lejjebb” – halljuk számtalanszor. És mindig megtapasztaljuk, hogy van!
Most nem Bayer Zsolt szerencsétlen és ostoba szövegéről szeretnék írni, mert az a szöveg és az utána következő mentegetőzés is az embert minősíti.
Azt sem kell sokat emlegetni, hogy a magyar parlament kezd egy külvárosi kocsmához hasonlítani, ahol az egymást becsmérlő felek végül a kocsma előtt vesznek fizikai elégtételt a bent elhangzottakért. Ha esetleg vér is folyik, hát majd jön a rendőrség és a mentők.
Van ennek a szellemi és kommunikációs mélyrepülésnek egy másik vonzata, ami túlér a politika szintjén, és mélyen benyúlik mindennapjainkba.
A társadalomszociológia ismeri azt a jelenséget, hogy az emberek hajlamosak úgy viselkedni, ahogyan azt a számukra mértékadóktól látják. Ha a felmutatott minták alpáriak, nagy valószínűséggel ez megjelenik a mindennapokban, s adott körülmények között egy egész nagyobb közösséget, a társadalmat frusztrálják. Persze ez egy kicsit leegyszerűsített modell, de a mindennapok tapasztalatai alátámasztják. Ront a helyzeten az is, ha az iskolában, a családi nevelés során is érvényesülnek a fenti minták, a gyerekek (fiatalok) nem tanulják meg a társadalmi együttélés legelemibb normáit sem.
Bármely percben, bármely szituációban találkozhat az átlagember is ezzel, de azon kívül, hogy morog az orra alá, esetleg fennhangon vagy csak magában „lebunkózza” a másikat, nem történik semmi. Illetve történik, a helyzet fokozatosan romlik, az egész társadalom elbunkósodik.
Itt kell megjegyezni azt is, hogy ha a hatalom kommunikációja is követi az elbunkósodást (Lásd: BZs „írásai”), akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a mindennapi gyakorlatunkban is ez lesz a „trendi”.
Márpedig, ha ez a fajta kommunikáció eluralkodik, annak az a következménye, hogy ha valamely közszereplő (párt, civil szervezet, értelmiségi stb.) kicsit is cizelláltabban fogalmazza meg véleményét, úgy az nem érheti el a célját, mert egész egyszerűen meg sem értik.
Az érthető, ha valakit pofán veréssel fenyegetek. De az már kevéssé megy át: „Nem értek vele egyet, mert cselekedete nem hatékony, és nem éri el a célját”.
Az már régen tudható, hogy a népesség legnagyobb része a tőmondatokban megfogalmazott, legegyszerűbb üzeneteket érti meg. Ilyenek mostanában a hatalom plakátjai: kékek, néhány szavasak. A tömeg nagy részének agyába beégnek ezek a tőmondatok, nem is vizsgálja annak tartalmát és értelmét. (Hogy is lehetne egyébként „megállítani” egy várost, és miért is?)
Az erre születő válaszok pedig a hazai ellenzék részéről bonyolultak, és szerteágazók. Operálnak ugyan ők is mindenféle tőmondatokkal, de azok se meggyőzőbbek, mint ami ellen egyébként megszülettek.
Mi lehetne a megoldás? Talán egyszerű, és bonyolult is egyben. Az ellenzéknek olyan, az emberek hétköznapjaihoz, problémáihoz kötődő ellentmondásokra kell felhívni a figyelmet, amit meg is ért a társadalom és képes saját helyzetéhez kötni.
Ami pedig a hétköznapi bunkóságot illeti: meg kell tenni mindent azért, hogy ismét érték legyen az egymáshoz való viszonyunk. Ne a politikusok ostoba bunkósága határozza meg az életünket, hanem az emberi és társas viselkedésünk íratlan törvényei.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. május 2., kedd

ORBÁN ÉS AZ EU

Forrás: Internet
Az elmúlt napokban nagyon sokan elemezték Orbán Viktor brüsszeli szereplését. Egyesek szerint felmosták a miniszterelnökkel a parlament üléstermét, és saját frakciója előtt is meghunyászkodott kiskutyához hasonlított. Idéztek újságokat, nyilatkozatokat pro és kontra, mindenki saját pártállása szerint értékelte az eseményeket.
Nézzük azonban a tényeket, és azok lecsapódását a magyar valóságban. Kicsit „földöz ragadt” valóságunkban a fenti híreknek – sajnos – nagyobb a füstje, mint a lángja.
A magyar valóság ugyanis, várhatóan, egy jottányit sem fog megváltozni. Lehetséges, hogy a kormány meghátrál CEU ügyben, sőt, még az is lehetséges, hogy a kék „Állítsuk meg” reklámtáblák is eltünedeznek egy idő után.
De nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a CEU megmaradása – és természetesen az ezt jelképező akadémiai szabadság – egy nagyon pici szegmense Orbán rendszerének. Annak alapjait nemhogy megrengeti, de még csak meg se karcolja. Miért is tenné, hiszen a különböző kutatások és riportok azt mutatják, hogy a társadalom legnagyobb részét meg sem érintette ez a probléma. Az átlag magyar embert nem érdekli, hogy adnak-e Budapesten két diplomát egy egyetemen, nem tudja – a legnagyobb többség –, hogy kicsoda Soros György.
Ne legyenek illúzióink. A Néppárti frakció és az Európa parlament állásfoglalásai nem fogják Orbán hazai támogatását erodálni, sőt, mit sem fognak változtatni a hatalomgyakorlási módszerein.
A mai hatalmat csak a magyar társadalom távolíthatja el.
Az az átlagember, aki nem néz híreket a televízióban, nem tájékozódik a netről nemzetközi hírekről. Döntő többségük ma még egy valamivel foglalkozik: a mindennapos túlélést biztosító problémák megoldásával. Ha ebben a küzdelemben akad némi pihenőideje, akkor bizony a valóságshow-kkal és könnyed műsorokkal vigasztalja magát. Nincs energiája, se kedve a „nagypolitikával” foglalkozni. A politikának ezt a részét nem érti, azt értelmiségi huncutságnak tartja.
Más lenne a helyzet, ha ezeket a problémákat – az egész Orbán-rendszer lényegét – odavinnék a saját környezetébe. Sokkal jobban megértenék a „zemberek”, ha kisebb-nagyobb környezetükben levő visszásságokat, az általuk megélt tapasztalatokat magyaráznák az ellenzéki aktivisták, így mutatva be a NER mindent maga alá gyűrő, társadalomellenes működését.
Felirat hozzáadása
El kellene mondani a választóknak, hogy amíg a tömegmédia el van foglalva Orbán brüsszeli szereplésével, addig a törvényhozásban olyan törvényeket terjesztenek elő, amelyek
 minden állampolgárt érintenek, és amelyekről egy szó sem esik. Például: jelentősen emelni akarják a közlekedési bírságokat, vagy a közoktatásról szóló törvény módosítása , ami egyben a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt is módosítja. Lehetne még folytatni a sort…
A lényeg az, a mindennapok gyakorlatához és a valódi élethelyzetekhez alkalmazkodva kell bemutatni, hogy milyen kárt okoz a mai hatalom az általa oly nagy becsben tartott „magyar embernek”!
Így lehetne nagyobb támogatottságot szerezni ahhoz, hogy leváltható legyen Orbán és csapata. A vidék erre mozdulna, és a közvélemény kutatási statisztikák bizonyára sokkal kevesebb választóról mutatnák ki, hogy inaktív, nem tudja, kire-mire kell szavaznia.

Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. április 28., péntek

ILYEN NINCS — ÉS MÉGIS VAN

Tíz nap telt el a legutóbbi bejegyzés óta, de ez a néhány nap elég tömör volt. A legkülönfélébb hatalmi ostobaságok jelentek meg a médiában, és nem volt, ami kiverte volna a biztosítékot.
Megjelentek a legújabb közvélemény kutatási adatok is, és az jött ki belőle, hogy a kormánypártot meg sem érintette mindaz a tiltakozás, ami az elmúlt heteket jellemezte.
Hol a határ? Meddig feszítheti a húrt a hatalom? Minek kell történnie, hogy az a nyolc millió magyar, aki most nem nyilatkozik politikai preferenciájáról (a választók 38 százaléka) végre felfogja saját helyzetét és kifejezze látens elégedetlenségét?
A közvélemény kutatók eredményei nem mindenben egyeznek, de az, hogy a társadalom (a megkérdezettek) nagy része, több mint harmada nem képes – vagy nem akar – választ adni arra a kérdésre, hogy kire szavazna, ha most lennének a választások — egy valamit mutat: nincs látható, versenyképes alternatíva.
Ez persze, így leegyszerűsítve – nem igaz, mert a mai ellenzéki pártok különböző programot kínálnak, de együtt nem mernek fellépni. Miért is nem?
A mai demokratikus ellenzéki pártok – kivéve a Jobbikot – a demokratikus játékszabályok szerint szeretnének fellépni a hatalom ellen. Az ellen a kormányzat ellen, amely nem demokratikus játékszabályok szerint játszik.
Hozzájárul az együttműködés elutasításához az is, hogy a kis pártok (LMP, Együtt, Moma, Momentum, stb.) a saját arcuk védelmében nem hajlandók együttműködni a jóval nagyobb tömegtámogatást élvező MSZP-vel és DK-val. Mindannyian azt hangoztatják, hogy e két párt „bukott” politikát képvisel.
Még odáig is eljutnak, hogy azt hangoztatják, hogy együttműködnek a FIDESZ-szel, nem érdekeltek Orbán rendszerének leváltásában.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Minden tiszteletem a ma dolgozó demokratikus ellenzéki pártoké, de ha ezt így folytatják, akkor tényleg itt marad a mi Viktorunk a nyakunkon, ki tudja, milyen károkat okozva.
Pedig a recept igen egyszerű lenne: Ha erőt vennének magukon, és az egyéni választókerületekre koncentrálva képesek lennének közös jelölteket indítani (mert ütős jelöltek bizonyára vannak), máris el lehetne érni a céljaikat.
A 106 egyéni mandátumból, ha az összefogott ellenzék 70-et megnyerne, a pártlistás szavazatokkal bőven letarolhatná a mostani hatalmat.
Az persze már a jövő zenéje, és a szavazás végeredményétől függ, hogy milyen kormány állna fel, és abban a mostani ellenzékre adott szavazatok alapján milyen összetételben jelennének meg a pártok.
De a fő cél: Orbán és a FIDESZ leváltása sikerülne!
Lassan már eljön az idő, amikor – sajnos – nem a kormány ostoba intézkedéseivel szemben kell tüntetni, meg odacsődülni a Lendvay utcába, hanem az ellenzéki pártok székháza elé vonulva kikövetelni a logikus együttműködést!
Ceterum censeo OV esse delendam

2017. április 19., szerda

MINDIG VAN LEJJEBB — A HATALOM ARROGANCIÁJA OKTATÁS, CIVILEK — NINCS HATÁR

A magyar értelmiségnek, véleményformálóknak – magukat gondolkodóknak tartóknak – van egy kényszerképzetük: azt hiszik, hogy a hatalom nem léphet át egy láthatatlan vonalat, mert ezzel olyan erkölcsi-politikai határt sért, ami teljesen hiteltelenné teszi.
A napi gyakorlat alapján – immáron hét esztendős tapasztalat – azonban ez nem állja meg a helyét.
Forrás: Internet - YouTube
Néhány éve még elképzelhetetlennek tartottuk nagyon sokan, hogy egy demokráciában (hol van már az igazi polgári demokrácia! – annak illiberális változata is az utolsókat rúgja!) egy miniszterelnök nem engedhet meg magának olyan szöveget, mint Orbán Viktor húsvéti interjújában:
„Ha elfogadnánk, hogy Brüsszelből vagy más politikai, pénzügyi központokból diktáljanak, hogy magyar vagy amerikai milliárdosok mondják meg, hogy mi legyen hazánkban, akkor konfliktusaink sem lennének… . Soha nem fogadtuk el, és soha nem is fogjuk elfogadni, hogy mások döntsenek helyettünk arról, hogyan éljünk. Ma olyan időket élünk, amikor a nemzetközi politika hadszíntér… A hadszíntér középpontjában pedig a migráció áll. A Soros-egyetem, a nemzetközi lobbiszervezetek átláthatósága, a pénzügyi stabilitás mint mellékhadszínterek jelennek meg a mostani kampányfőpróbán. Mi tagadás, szolganép státusban minden könnyebben menne… Kiváltságok nincsenek, senki sem állhat a törvények felett, még Soros György emberei sem. Nem hiszem, hogy a polgári értelmiség szívesen árulna egy gyékényen azokkal, akikről a hamarosan elfogadandó törvény eredményeképpen világosan kiderül: külföldi pénzen, külföldi érdekeket szolgálva, külföldi megbízásból végzik a tevékenységüket. Az egész ügy arról szól, hogy Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit. Valóságos hálózatot tart fenn, saját szószólókkal, saját médiával, sok száz emberrel, saját egyetemmel. Nyomás alatt akarja tartani azt a Magyarországot, amely még egy Soros Györgytől is elvárja, hogy betartsa a törvényeit. Azt mondom, hogy Soros Györgyöt nem szabad lebecsülni, egy nagyhatalmú, mindenre elszánt milliárdos, aki nem ismer se Istent, se embert, ha az érdekeiről van szó. Meg akarjuk védeni Magyarországot, ezért vállalnunk kell a küzdelmet is.
A mi táborunk ereje a rendezettségben és a kitartásban van. Jóérzésű emberek ők, persze hogy viszket a tenyerük a sunyi, nyegle és pökhendi vádaskodások láttán. Akkor mutatjuk meg az erőnket, amikor erre szükség van, akkor pedig fegyelmezetten és egységben. Lépünk ismét, amikor szükség lesz rá.”
Nagyon veretes szöveg.
„Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer” – mondja Polonius a Hamlet második felvonás, második színében, Arany János fordításában.
Ám egy színdarabban még elmegy a túlzó fogalmazás, a napi politikai életben ez megengedhetetlen. Különösen az, hogy burkoltan erőszakkal fenyegetik azokat, akik az őrült gondolatok ellenében lépnek fel, és fejtik ki véleményüket.
De vegyük sorra:
Brüsszelből semmi olyat nem „írnak elő”, amit a hivatalos magyar kormányzat ne hagyna jóvá. Magyarország az Európai Unió tagja, önként vállalt bizonyos kötelezettségeket annak fejében, hogy a közösséghez tartozzon, és annak minden kedvezményéből támogatásából részesüljön. Tehát diktátum nincs, csak az ország által aláírt, önkéntes vállalások egy közös cél érdekében.
Persze, lehet az unió székhelyét Moszkvához (annak a múlt századi elnyomó politikájához) hasonlítani, de azért lássuk be, hogy ez badarság, hiszen a miniszterelnök ott ül az Európa Tanácsban, és minden határozatot jóváhagy.
Arról nem beszélve, hogy a legtöbb, belpolitikát érintő kérdéskör – unió ide vagy oda – a tagországok hatásköre.
Forrás: Internet - KMH
Orbán Viktor azt nem veszi észre, hogy a propagandája már oly mértékben elvesztette valóságtartalmát, hogy a gondolkodó emberek többsége ezek hallatán vagy láttán nem is tudja, hogy mit tegyen: bosszankodjon, vagy nevessen.
Bár semmi nevetnivalónk nincs!
Az ostoba „brüsszelezés és migránsozás”, az ellenségképek folyamatos gyártása: most éppen Soros a soros – egyetlen célt szolgál. Ez a cél pedig nem más, mint a társadalom feletti teljes befolyás megszerzése. Nagyon is tudatos és következetesen végrehajtott politikával állunk szemben.
A cél most már nem az anyagi források megszerzése. Az megtörtént.
A cél a társadalom teljes elbutítása, hogy a többség ne legyen képes saját helyzetét felmérni, rá legyen utalva arra, hogy a „felsőbbség” mit mond.
A célokat a kis lépések taktikájával valósítják meg. Az első lépés volt a felsőoktatás anyagi helyzetének megkurtítása, a kancellárokon keresztül a felsőoktatás önállóságának csökkentése.
A második lépés a pedagógusok megfélemlítése, az új – egyre kevesebb kompetenciát nyújtó – NAT megalkotása. Ezt követi napjainkban a középfokú oktatás átalakítása, a szakközépiskolák megszüntetése, a gimnáziumi felvételi bevezetése, a gyerekek továbbtanulásának mesterséges korlátozása. A CEU „beszántása” csak egy kis lépés ahhoz a célhoz, ami valószínűleg a többi felsőoktatási intézményre is vár a jövőben.
Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy egyre rövidebb pórázra (anyagi és működési feltételek szűkítése) fogják a civil szervezeteket is. Nem jó az a hatalomnak, ha autonóm szervezetek, polgárok tevékenykednek a közösségek érdekében, mert az sérti a hatalmat, ugyanis megmutatja, hogy a polgárok önállóan is képesek ügyeik intézésére.
Nem véletlen, hogy Kövér László azt hangsúlyozta, hogy még szükségük van a 2018-as választási győzelemre ahhoz, hogy a társadalom, az emberek gondolkodásmódját át tudják alakítani.
Lefordítva a házelnök szavait: kell még négy év, hogy a most tervbe vett változtatásokat végrehajthassák, és egy végtelenségig lebutított társadalom élén aztán addig maradjanak hatalmon, amíg csak jólesik.
Egyet kell érteni azokkal, akik azt hangsúlyozzák, hogy ha ez így lesz, akkor a mai miniszterelnök még Kádár János regnálását is felülmúlhatja a hatalom élén!
Most már csak azt kellene elérni, hogy az ország 106 egyéni körzetében sikerrel lehessen demokrata jelöltet állítani a FIDESZ-KDNP ellenében. Ha ezek elnyerik a mandátumot, meg lehet állítani az ország további politikai és gazdasági lecsúszását.
Ez pedig most a társadalom legnagyobb feladata: rávenni az ellenzéki pártokat a megkerülhetetlen együttműködésre, az egyéni és pártérdekek háttérbe szorítására. Ez ma az ország érdeke. Nincs helye kicsinyeskedésnek!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. április 13., csütörtök

CIVILEK – POLITIKA – HATALOM

Több mint 250 civil szervezet írta alá (csatlakozott) ahhoz a felhíváshoz, amely a civil szervezeteket (egyesületeket, alapítványokat, közhasznú és nem közhasznú szervezeteket — a továbbiakban NGO-kat) tovább korlátozná, illetve „megbélyegezné abban az esetben, ha működésükhöz külföldi támogatást vesznek igénybe.
A kormánynak, a NER-nek nem ez az első attakja a NGO-k ellen. A parlament által elfogadott 2011. évi CLXXXI. törvény már eleve számos korlátozó, a szervezetek működését ellehetetlenítő szabályt vonultatott fel. E post nem elegendő arra, hogy ezt részletesen kifejtsük, legyen elég kiemelni belőle azt, hogy csak azok őrizhették meg „közhasznú” jogállásukat, amelyek meglehetősen nagy anyagi bevételre tettek szert, és képesek arra, hogy fizetett alkalmazottakat foglalkoztassanak.
A törvény erejénél fogva így aztán számos egyesület vagy alapítványt fosztottak meg attól, hogy jogi személyként a közhasznúságra hivatkozva „ügyfélként” lépjenek fel egy-egy ügyben.
Ezt a már megkurtított lehetőséget kívánja a kormány tovább szigorítani, eltakarítani az útból a még megmaradt – számára természetesen kellemetlen, hiszen független – szervezetet.
A civilek érthető módon tüntetnek ez ellen, mert egyébként nem igen állnak szóba velük. Pályázati támogatást nem nyernek, az anyagi alapokat már az elmúlt évek alatt kihúzták alóluk. A megmaradók küszködnek, egyéni, állampolgári adakozásból és egy kevés uniós támogatásból tartják fenn magukat, végzik tagadhatatlanul közhasznú (egyébként az állam által végzendő) tevékenységüket.
De kritikus szájuk úgy látszik sérti a hatalmat.
A civilek tehát az utcára mennek, hogy érdekeiket érvényesítsék. Követelik, ne csorbítsák jogaikat, kifejezik elégedetlenségüket a regnáló kormány ellen. Mindez teljesen jogos, és követendő.
Ezzel a civil szervezetek megvalósítják az igazi politizálást. Felszólalnak a „polisz” ügyeiben, tesznek azok megoldásáért. Ez maga a politika!
Igen ám, de a politikai rendszerben a civil szervezetek nem befolyásolhatják a közügyeket közvetlenül, hiszen nem szereplői a politikai hierarchiának.  Nem vehetnek részt a választásokon, nem ülhetnek be a törvényhozásba. Érdekeik érvényesítését csak parlamenten kívüli eszközökkel érhetik el. Már ha elérik!
Így aztán igen érdekes az, hogy mennyire elutasítják a pártok jelenlétét tüntetéseiken. (Persze érthető, hiszen alapszabályaikban – az idézett törvény szerint is – szerepelnie kell, hogy nem folytathatnak pártpolitikai tevékenységet.)
És itt álljunk meg egy pillanatra!
Az, hogy egy egyesület nem folytathat pártpolitikai tevékenységet, az egy dolog, de hogy saját érdekei érdekében szóba sem áll a politikai aktorokkal (pártokkal képviselőkkel stb. akik esetleg érvényesíthetik követeléseiket) az már egy kicsit furcsa. Különösen akkor, amikor megfogalmazódik az, hogy jelen helyzet nem orvosolható anélkül, hogy a hivatalban levő kormányt ne váltsák le.
Rá kellene már ébrednie a civileknek – akik felháborodása, elégedetlensége, megalázottsága teljesen érthető és a mai hatalom okozza –, hogy nincs más választásuk, mint rákényszeríteni a ma még ellenzékben levő demokratikus pártokat, hogy képviseljék érdekeiket.
Nem adok most recepteket arra, hogy ezt miként lehet végbevinni, tudják ezt az érintettek.
De a civil szervezetek mellett álló társadalmi támogatás is azért markáns, mert a szervezeteket hitelesnek tekintik. Ez a hitelesség lehet a legerősebb adu a civil szervezetek és a velük egyetértő pártokkal való együttműködésének.
Sokan az elmúlt napok eseményeit egyfajta változásnak fogják fel, amely elvezethet az Orbán-rezsim leváltásához. Ám, ha az elégedetlen tömegek csak úgy magukban sétálnak az utcán, kicsi az esélye annak, hogy ez valóban elvezethet az áhított célokhoz:
A civil szervezetek szuverenitásának helyreállításához, az ellenzéki pártok pedig tömegtámogatás nélkül nem tudják leváltani a kormányt.
El kellene ezen gondolkodni, mert egyre többen rosszul viselik Orbán regnálását!
Ceterum censeo OV esse delandam!