2017. október 10., kedd

SZÉL ELLEN NEM LEHET… DE LEHET, CSAK OKOSAN!

Sugallja az Origo cikke. Mit mondjak a maga módján „logikusan vezeti le a dolgokat, de hát, ahogy mondani szokás, azért kilóg a lóláb!
Egyrészt azért, mert készpénznek veszi azt, ami még egyáltalán nincs így, másrészt azért, mert hiába a szép grafikonok, a nagy közvélemény kutatók eredményeit nem lehet ilyen módon összefésülni, mert más-más módszert alkalmaznak. Hiányzik a statisztikákból az a kb. egységesnek tekinthető (minden kutató gyakorlatilag egyformára méri) passzív választói tömeg, amely ma még a választásra jogosultak 41 százalékát teszi ki.
Azon gondolkodtam, hogy ilyet én is tudok!
Lássuk a saját gondolatkísérletet! Peremfeltételek: Minden demokratikus párt részvételével megszületik a megállapodás a közös jelöltek indulásáról, és minden párt saját listát állít.
A parlamentben 106 egyéni mandátum – és így ennyi egyéni választókerület – van. Ezekben kell közös jelölteket állítani, de ésszel!
Van kb. 35 olyan körzet, ahol, ha piros hó esik, akkor is a FIDESZ győz. Továbbá hat olyan körzet, ahol nehéz a Jobbikot megelőzni. Ez összesen 41 körzet. Marad még 65 körzet, ahol a nyerési lehetőség magas.
De a választási törvény azt is előírja, hogy egy pártnak csak akkor lehet listája, ha 27 egyéni körzetben és legalább 9 megyében állított jelöltet.
Ezt a demokratikus pártok könnyedén teljesíthetik, hiszen „büntetlenül” indíthatnak jelöltet a FIDESZ által biztosan uralt körzetekben. (Jobb esetben ezzel már teljesítik is a listaállítás feltételeit.)
Most jön az igazi megállapodást igénylő egyeztetés.
A fennmaradó 65 körzetben úgy kell kialakítani a megállapodást – és itt kell alárendelni a közös célnak a pártok egyéni érdekeit –, hogy minden párt rendelkezzen 6-6 biztos nyerő mandátummal. Erre azért van szükség, hogy a listás mandátumoktól függetlenül legyen képes frakciót alakítani. Ez összesen 36 VK. A fennmaradó körzeteket pedig a közvélemény kutatások szerinti támogatás alapján lehet szétosztani.
Így a Modell szerint: MSZP 6+11 egyéni választókörzet, a DK 6+9, az LMP 6+4, az Együtt 6+2, a PM 6+2, a MOMA 6+1.
Ebben az esetben, az egyéni körzetekben a választópolgár szavaz az egyeztetett jelöltre, a listás szavazatát pedig arra a pártra adja, amelyet preferál.
Az így kialakuló eredmény egyben tükrözi azt is, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak milyen a valós támogatottsága. Az egyéni és listás szavazatokkal, továbbá a töredék szavazatokkal a demokratikus ellenzék megszerezheti a parlamenti mandátumok többségét.
A szavazás eredménye után pedig kiderül, hogy milyen koalíció alakulhat.
Ennek a koalíciónak az elkövetkező ciklusban – nem csak 500 napja – lenne lehetősége a demokratikus állami intézményrendszer visszaállítására, az alkotmányosság megteremtésére.
Ezzel a programmal és egyeztetéssel bebizonyíthatnák a pártok, hogy valóban fontos számukra az ország. Még azt is elérhetnék, hogy az eddig bizonytalan szavazók nagy számban csatlakoznának hozzájuk, megértve céljaikat.
Ha ezt a modellt – vagy valami hasonlót – nem lépnek meg, úgy megvalósulhat az, amit az Origó cikkírója vizionál.
Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. október 5., csütörtök

AZ ELMÚLT HÁROM NAPHOZ

Na kérem!
Politikai elemzők ide vagy oda, pártvezetők nyilatkozatai innen is, meg onnan is, mind-mind mellébeszélés.
Egyetlen dolog van: elválik a szar a májtól az elkövetkező egy hónapban. Kiderül, hogy ki, kinek a szekerét tolja, ki, kinek az érdekét nézi. Kiderül majd, ki nézi csak a sajátjai karrierjét, pártja "elveit és arcát", de az is, hogy ki nézi az ország érdekét és a választók akaratát. (Azokét is, akik eddig még sosem mentek el szavazni -- mert ők is választópolgárok, ők is ebben hazában élnek, ők is kárvallotai a mai hatalomnak.)
Meg kell ismételnem azt, amit szeptember 17-én írtam: a választás megoldásáról:

Tessenek figyelmesen elolvasni!
Ezt akarja a választók többsége!
Tessék tartani magukat hozzá!
Nem sumákolás, sem sunnyogás! Tettek kellenek!
Kooperált jelöltállítás. A listák pedig döntsék el az egyes pártok támogatottságát, erősorrendjét. Ez demokratikus.
Ha a pártok ettől a megmérettetéstől félnek, akkor nem érdemlik meg a szavazatokat!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 30., szombat

TURIZMUS Ó… PRÁGA VS BUDAPEST

Régen nem írtam már megint, de mentségemül szolgáljon, hogy nem igazán foglalkoztam a hazai eseményekkel távol a határtól.
Prágában töltöttem az időm, évszázados műemlékek, szép házak, jó sörözők között egy élhető városban.
Ne várjon most tőlem senki részletes útleírást, a szokásos áradozást a Hradzínról vagy az Óváros szépségeiről. Hagyjuk azt a turisták vad fehér törzsére, amelyik egy Baedeker nevű istent imád.
Foglalkozzunk inkább azzal, amit a nyitott szemű turista észrevesz, és amitől elgondolkodik, hogy bizonyos dolgokat miként lehet hatékonyan és ésszerűen csinálni, mi az, amiből tanulni lehet (persze, csak, ha akarunk).
Szerző felvételei
Kezdjük a közlekedéssel. A villamos közlekedés és hálózat Prágában legendás. A villamosok kb. 30-50 másodpercenként követik egymást (sokszor a fonódó hálózaton még sűrűbben, féktávolságra követik egymást) Ha nem ragaszkodunk egy meghatározott járathoz (főleg a belvárosban, ahol csak egy-két megállót akarunk utazni) bármely számúra felkapaszkodhatunk, majd leszállhatunk, és a másikkal folytathatjuk utunkat. Ezt az teszi lehetővé, hogy a jegyek nem egyszeri felszállásra jogosítanak, hanem időhatárhoz kötöttek. A 24 CzK-ba kerülő jegy 30 percig érvényes, a 35 CzK-s másfél óráig. (De az utazók vehetnek 3-5 napos bérletet is. Ez általában csak akkor éri meg, ha szállásunk viszonylag távol esik a belvárostól és a látnivalóktól, és lusták vagyunk sétálni, gyalogolni.) Három metróvonal szolgálja a gyors közlekedést, ezekkel is el lehet jutni a híresebb helyekre.
De magam jobban szeretek sétálni, nézelődni, felfedezni a várost.
Szállások. Természetesen itt is megtalálhatók a patinás, a századfordulón vagy a századelőn épült híres szállodák. Ám ezek a „hátizsákos és kispénzű” vendégeknek szinte megfizethetetlenek. Ám nem messze az óvárostól, Prága „újváros” részében számos régi bérházat alakítottak megfizethető három vagy négycsillagos szállodává. Ezek minden igényt kielégítenek, tiszták, rendezettek.  Prága egyik bevezető útpárján (ez a nemzetközi 51-es út és a cseh 1. számú út városi bevezető része, áthalad a városon a főpályaudvart is érintve) a Legerován és a Sokolskán egymást érik a szállodák néhány száz méterre a Vencel tértől és apályaudvartól.
Napjainkban is látni, hogy fokozatosan alakítják át ezeket az öreg – a múlt század elején, az 1800-as évek végén épült – lakóházakat szállodává.
A prágai városvezetés bizonyára felismerte, hogy bevételeit jótékonyan növeli, ha minél több vendégnek nyújthatnak szállást.
Elképesztő a turisták mennyisége. Ha valaki sétált már a budai várban egy nyár végi hétvégén, és látta a Várpalota és a Halászbástya környéki tömeget, akkor el tudja képzelni, hogy ennek többszöröse van jelen egy időben Prága különböző helyein. Egy hétköznapi délelőttön szinte mozdulni sem lehet a Károly-hídon, de ha valaki azt hiszi, hogy este változik a helyzet, téved.
A legérdekesebb a helyzet a Hardzínban.
A várba elég komoly belépőt kell fizetni. Ha minden látnivalót meg kívánunk látogatni (ehhez legalább két nap kell), akkor az „A” túra jegy 65 éven felülieknek 175 CzK (appr. 2200 Ft), a fiatalabbaknak 700 CzK (8750 Ft.). A belépők két napra érvényesek, de belépésre az egyes helyekre csak egyszer jogosít.
A belépéskor biztonsági ellenőrzés van, és az egész Hradzínban jól látható a biztonsági erők jelenléte. Igaz ugyan, hogy a Köztársasági Elnököt és hivatalát nem zavarja a sok tízezer turista jelenléte, a miniszteriális Mercedesek lassan és csendesen kerülgetik a csoportokat.
Itt indult meg az agyam: ilyet elképzelni az éppen átalakítás alatt álló várban, ahová rettegő miniszterelnökünk kíván költözni, szinte elképzelhetetlen.
Elképzelhetetlen az is, hogy a Budapest városvezetése olyan intézkedéseket hozzon, amivel a bulinegyed tényleg azzá alakítható, ami. Nem azon kell gondolkodni, hogy miként korlátozzák a vendéglátó helyek forgalmát, hanem azon, milyen ösztönzéssel lehet a lepattant belvárosi bérházakat – amelyek lakóinak se ereje, se forrása a házak felújítására – mely módszerekkel lehet hasznosítani úgy, hogy az a jelenlegi (többnyire kényszer) tulajdonosok is jól járjanak, és a beruházók is megtalálják számításaikat.
Így aztán a ma vitatott „bulinegyed” valóban azzá válhat, ami vonzza a turistákat, bevételt termel a fővárosnak és kevéssé lesz zavaró tényező, mint napjainkban.
Egy előnye kétség kívül van a cseh fővárosnak: nem dúlta fel a háború. Nagy rombolások nem voltak a városban, így maradhattak meg csodálatos – főként szecessziós és jugend stíl épületek, amik meghatározzák a várost.
És még egy, nem látható, de érezhető (benne van a levegőben): Prága polgárosultsága. Történelméből fakad ugyan, a sok alávetettség ellenére mégis meg tudta őrizni a korai kereskedővárosból kialakult polgári mentalitását. (A legjobban a sörözőkben lehet érezni ezt a feelinget)
Ahogy Hasek írta:
„Ne lőjenek, itt emberek vannak!” A mai napig ki van írva a Kehely falát díszítő grafikákon.
A városnak láthatóan van „gazdája”.
Megőrzik az értékeket. Mindenhol szorgosan folynak a felújítások.  A Vencel-teret lezáró Nemzeti Múzeumtól az Óváros Óratornyáig mindenhol a rekonstrukció munkálataival találkoztam. Mindez Uniós pénzből, ahogyan azt a plakátok tanúsították.  (Valószínűleg nem lopták el a kapott összegek felét.) A felújítások, rekonstrukciók híven megőrzik az eredeti állapotokat. 
Még arra is futja, hogy különböző modern műalkotásokkal díszítsék a közösségi tereket. Ennek egyik legjobb példája Cerny Kaffka szobra, vagy az Óváros főterén az ülő ördög.
De ami még ennél is érdekesebb, hogy a már korábban említett villamos hálózaton a legkülönbözőbb szerelvények közlekednek (felújítva), és ez is külön bájt ad a városon belüli utazáshoz.
Nagy valószínűséggel ott is dolgozik a korrupció ördöge (szobra látható), de az utcai plakátokon látszik, hogy a politikai pártok komolyan fellépnek ellene.
Az egyik legérdekesebb megoldás a főpályaudvar környéke. Itt a város teljes egészében figyelembe vette a városi átmenő közlekedés, az érkező utasok és a tömegközlekedés igényeit. A régi főpályaudvarhoz – amelynek szecessziós épületét éppen napjainkban újítják fel eredeti állapotában – szint alatt csatlakozik egy hatalmas utas terminál, ahová a metró is befut. Ebben a komplexumban minden megtalálható, amit csak kívánhat az utazó: éttermek (hagyományos és gyors), kávézók, üzletek, szupermarket, utazást kiszolgáló jegypénztárak, elektronikus tájékoztató táblák. Szóval szervesen kapcsolódik egybe a városszerkezet, a hagyományos és modern építészet a változó igényekkel.
A képet mindenki hasonlítsa össze a hazai valósággal.
Ez a megoldás akkor igazán drámai, amikor az utazó megérkezik a Keleti-Pályaudvarra, ahol a hat órával korábbi helyzethez képest balkáni állapotok fogadják az utazót: kosz, lepusztultság és igénytelenség. Ehhez már csak annyit kell hozzátenni, hogy a Hamburgból Budapestig közlekedő EC expresszen a szobi állomástól kezdve már nem mondják be három nyelven, hogy éppen hol áll a vonat, és mi lesz a következő megállója, az utasok nem tudják hol járnak. Ezt még fokozza, hogy a vonatot a Keleti egyik legkülső vágányra irányítják, Volt utas, aki arra várt, hogy a vonat megérkezzen, mert nem akarta elhinni, hogy már befutott. Csak a felszálló pályamunkás látványára vette tudomásul, hogy mégiscsak Budapesten van.
Szóval a főváros vezetésének a sok hezitálás és okoskodás helyett azt ajánlanám, hogy menjenek el konzultálni a cseh kollégáikhoz, és kérjenek tanácsot arról, hogy miként is kellene (kellett volna) csinálni a sikeres várost. Ugyanakkor kezdték a rendszerváltás, mint mi. Sőt még közrejátszott a volt Csehszlovákia felbomlása is. Tehát bő két évvel később kezdték az önállóságot, mint mi, mégis fényévekkel járnak előttünk. És ez nem csak „gazdasági erőforrások” kérdése, hanem a felelősségteljes gondolkodásé.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 17., vasárnap

ÉN VAGYOK A VÁLASZTÓ!

Megtanultam, hogy az első indulatból véleményt mondani általában nem helyes. Ugyanígy vagyok most is. Kétszer is nagyot nyeltem az elmúlt napok eseményeinek kommentálása előtt.
Pontosabban nem is akarom én kommentálni mindazt az impotensséget, amelyet manapság a különböző ellenzéki csoportok bemutatnak. Nem érdemes, megtette már ezt helyettem jó néhány politológus, megmondóember, kommentelő.
Álljunk elő valami mással.
Játsszunk el a gondolattal, hogy mit szólnának a jelen ellenzéki pártok vezetői ahhoz, ha az elégedetlen választópolgárok nevében (minden felhatalmazás nélkül, de a józan észre hivatkozva — lehet, hogy ez nem túlzottan demokratikus, de végtére is, egy gondolatkísérletről van szó) meghívnám őket egy kies helyre, egy kis egyeztetésre. (Nem kocsmába, mert arról tudjuk, hogy a borotválatlan, légvárakat építő értelmiségiek gyűjtőhelye.)
Tisztázzuk a szerepeket: a választó az az ember, akinek a kegyeiben kell járniuk a pártoknak. Ugyanis a választók azok, akik elvárásaikat a pártokon keresztül juttatják el a törvényhozásba, hogy ott érdekeiket és értékeiket képviseljék.
A pártok nem magukért vannak (nem azért, hogy politikusaikat zsíros, vagy kevésbé jövedelmező, de még mindig biztos megélhetéshez jutassák), hanem választóik képviseletére szerződtek, választóik felhatalmazása alapján, és azok fizetik őket! (tagdíjaikkal, adóikból fizetett pártfinanszírozással)
Ha a szerepeket tisztáztuk, akkor kiviláglik, hogy a pártoknak a Választókat kell képviselnie. A választóknak vannak pártjaik, és nem a pártoknak választóik. (Pedig mostanság ezt harsogja a média.)
 
Forrás: Internet
Szóval kedves (tisztelt, nem tisztelt, szimpatikus vagy utált) pártvezetők!
A választó első kérdése: Valóban meg akarják dönteni a jelen kormányzatot, ahogyan azt az ország választóinak egy jelentős része (a kb. 7,5 millió választópolgár több mint fele) akarja?
Ha az Önök válasza egységesen igen, akkor vegyék tudomásul, hogy nincs más lehetőségük, mint az, hogy megegyeznek.
De ennek a megegyezésnek a mikéntje sem mindegy! Mert a választó érdekes személyiség! Nem érdeklik a kicsinyes egyéni ambíciók, nem érdeklik a „pártok egyéni stratégiái”. Egyet vár el: a változtatást és az eredményeket!
Ha azt tapasztalja, hogy az együttműködés valami ködös, vagy egész egyszerűen idejétmúlt sértődöttségen, nem igazán támogatott „elvi” problémákon fut zátonyra, akkor bizony megvonja a támogatását. Így aztán az egyénieskedésen és a probléma fel nem ismerésén alapuló „stratégia” eleve kudarcra van ítélve.
A választó elvárja a pártoktól, hogy komoly tét esetén emelkedjenek felül saját – sokszor kicsinyes – érdekeiken, és szolgálják a nagy közös akaratot (jelen esetben az Orbán-kormány eltávolítását).
 
A szerző fotója
Mindezek alapján:
Tisztelt Pártvezetők: MSZP, DK, LMP, PM, Együtt, MOMA, Momentum!
A választók kívánsága jelen politikai helyzetben: mind a 106 egyéni választási körzetben jussanak megállapodásra a közös – győzelemre esélyes – jelöltekben.
Ne hablagyoljanak „közös listáról”, mert annak elkészítése kb. olyan, mintha Bábel-tornyát akarnák újjáépíteni. De közös listára nincs is szükség, mert adják meg a választóknak a szabadságot, hogy a közös jelöltek mellett arra a pártra adják listás szavazatukat, amelyet preferálnak.
Az a párt pedig, amelyik nem lenne képes a listaállításra, annak bizony viselnie kell annak ódiumát, hogy programja nem nyerte el az választók támogatását.
Az, hogy ettől ódzkodnak az ilyen listától, mert esetleg kiderülne, hogy a saját maguk által képzeltekhez képest más eredményt kapnak — ez bizony benne van a pakliban. Már csak ilyenek vagyunk mi választók.

Szóval Tisztelt stb. pártvezetők!
Értsék már meg, hogy nincs más választásuk: egymás mellett, egymással összefogva, sok-sok kompromisszummal kell dolgozniuk. Nem járható út az, hogy „gyertek velem, majd megmondom, mi legyen”!
Ha nagyon nem szeretitek egymást, az most teljesen másodlagos! Veszekedni ráértek majd akkor, ha megnyertétek a választást (a mi támogatásunkkal), és helyreállítottátok az ország demokratikus működését, az alkotmányosságot, a törvényhozást, a demokratikus intézményrendszereket, a normális élethez való körülményeket.
Ezt vegyétek tudomásul, mert ha nem teszitek, ezzel a jelen hatalmat betonozzátok be az elkövetkező két-három ciklusra, Ti meg mentek a lecsóba!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 13., szerda

KÖZÖS LISTA VAGY KOORDINÁLT JELÖLTÁLLÍTÁS?

Hallgatom reggel Tóth Zoltán előadását jelen választási törvényünk aránytalanságairól és igazságtalanságairól (egyes szavazatok kétszeres értékéről). Egyre jobban kialakul az a véleményem, hogy a jelen ellenzéket semmi sem mentheti meg az együttműködéstől, ha tényleg komolyan gondolják, hogy a mai hatalmat el akarják zavarni, visszaállítani a tényleges polgári demokratikus (liberális) állami berendezkedést.
Bár a szakértő több változatot (mint jogi lehetőséget) vázolt fel: közös választási párt létrehozását, koordinált indulást, közös indulást. Egy a lényeg: összefogás nélkül leválthatatlan a FIDESZ, és a mai választási törvény előírásai szerint, ha a választópolgárok nem elég aktívak, az is a regnáló hatalomnak kedvez. Tóth Zoltán szerint minél többen vesznek részt a szavazáson (nagy részvételi arány), annál nagyobb lehet az esélye az ellenzék győzelméhez.
Botka László ugyan úgy nyilatkozott, hogy az a fajta koordinált indulás, amiről a DK beszél az a modell nem létezik.
Most függetlenül attól, hogy mi Botka László személyes ambíciója, vizsgáljuk meg a lehetőséget magát, miként lehetne mégis megszervezni a koordinált együttműködést.
Először is vegyük számba azokat a demokratikus pártokat, amelyek politikai célja a mostani kormány leváltása. Ezek közé soroljuk az MSZP-t, a DK-t, a PM-et, az LMP-t, az Együtt-et, a MOMA-t és a Momentumot.
Mindegyik párt ragaszkodik ahhoz, hogy önállóan méresse meg magát, és önálló jelölteket állítson.  Azt azonban tudjuk, hogy ha egyenként indulnak a választáson, annak az eredménye az lenne, hogy a pártok egyenként még jobban ellehetetlenülnének, és a FIDESZ még az eddiginél is nagyobb arányú győzelmet aratna. Ha ezt a választópolgárok többsége el szeretné kerülni, úgy rá kell kényszerítenie a saját pártját arra, hogy működjön együtt a többivel.
Tételezzük fel azt az ideális állapotot, hogy a fent említett pártok hallgatnak a „jó szóra”, pillanatnyi érdekeiket alárendelik a nagy közös célnak. Mit is kellene csinálniuk?
Az alaptétel az, hogy ha valamely párt (vagy szövetség) képes az egyéni mandátumok 40 százalékát megszerezni, azzal olyan pozícióba kerül a parlamentben, hogy biztos többsége, esetleg kétharmada is lehet.
Adott 106 egyéni körzet. Ezek közül 30 körzetben akkor is a FIDESZ győz, ha piros hó esik. Az előretörő Jobbiknak is van 5 olyan körzete, ahol igen nehéz lehet legyőzni. De mindez paradox módon a koordinált jelöltállítást erősíti. Ugyanis a választási törvény előírásai szerint, ahhoz, hogy egy párt országos listát állítson, úgy 27 körzetben (9 megyében) kell jelöltet állítania. Ez nem okozhat problémát egyetlen demokratikus pártnak sem.
A fenti számok alapján marad 71 OVK, ahol koordinált jelöltet kell indítani, olyat, aki megnyerheti az egyfordulós választást.
És itt kell jönnie az okos kompromisszumok tömkelegének. Először is. minden – az együttműködésben résztvevő – pártnak nyolc olyan jelöltet kell állítania, aki mandátumhoz jut az egyéni választáson. Ez egyben biztosítja azt is, hogy minden résztvevő pártnak legyen frakciója a parlamentben.
Ez azt is jelenti, hogy 56 választási körzetben megegyezhetnek a pártok a jelöltekben. A fennmaradó 15 körzetben, a koordinációban résztvevő pártok közvélemény kutatási eredményeik alapján osztoznának.  
A választási körzetek jelöltjei pártok szerint
MSZP                    8 + 5 = 13 választási körzet
DK                         8 + 3 = 11
Együtt                    8 + 1 =  9
LMP                       8 + 2 = 10
PM                         8 + 2 = 10
MOMA                  8 + 1 =  9
Momentum            8 + 1 =  9
Összesen:              56+15=71

Az egyéni jelöltek koordinált indítása esetén a választópolgár a listás szavazatát arra a pártra adhatja, amelyet személy szerint legjobban preferál. Így az együttműködő pártok láthatják, hogy mekkora a valós támogatásuk.
Az országos listára leadott szavazatok bővítik a mandátumok számát. A részvételi aránytól és a szavazatoktól függően – 2016-ban a Választási Bizottság nyilvántartása alapján a választópolgárok száma 7 997 988 fő, ideális eset lehet, ha ezeknek a 70 százaléka részt venne a választásokon – az együttműködésben résztvevő pártok összes mandátumának száma elérheti a közel kétharmadot.
Persze ebben a modellben benne van az a „veszély”, hogy az MSZP önmagában nem nyeri el a mandátumok 51 százalékát, és nem alakíthat egyedül kormányt, hanem koalícióra kényszerül.
De ez a koalíciós kényszer abban az esetben is megvalósul, ha közös listát állít, vagy választási pártot alapít.  Úgy vélem Botka László ellenérzései ez ügyben innen fakadnak.
A koalíció alakítása persze fáradságos és sokkal munkásabb koalícióban kormányozni. De az ország jövője sokkal fontosabb annál, mintsem azon elmélkedni, hogyan lehetne a dolgok könnyebbik végét megfogni.
Ugyanígy a kampány is sokkal több energiát igényelne, hiszen meg kell magyarázni minden egyes választási körzetben, hogy ki az a személy, aki a koordinált jelölt, és miért kell arra szavazni, és hogyan szavazzanak a polgárok a pártok listáira.
Nem könnyű a feladat, de megoldható! Eleve lesöpörni egy valós sikerrel kecsegtető lehetőséget „több mint bűn, ez hiba”!
Ezt kellene minden demokratikus pártnak megfontolnia!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 12., kedd

2001. SZEPTEMBER 11. ÜRÜGYÉN

Forrás: Internet -  proalba.ro
Kétségtelen, hogy a fejlett világban végrehajtott legnagyobb terrortámadás fűződik Osama Bin Laden és az Al Kaida nevéhez. Az ikertonyok elleni New York-i támadás megváltoztatta az új évezredet.
Egy olyan politika vette kezdetét, amely előre vetítette napjaink kríziseit. Most már 16 évvel az események után el kezdhetünk gondolkodni azon, hogy a nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – megfelelően reagált-e a kihívásra. Lehetett volna más válasz a terrorszervezet csapására?
A kérdés persze így történelmietlen.
Amerika elkezdte a támadást Afganisztánban, ami sok évvel később az Al Kaida vezérének halálához vezetett 2011. május másodikán Pakisztánban.
Igaz ugyan, hogy közben az USA megtámadta Irakot is, eltávolítva Szaddam Huszeint a hatalomból. Az Iraki vezetőt 2003. december 13-án – búvóhelyén – fogták el az amerikai csapatok.
Az új iraki kormány és bíróság végül három évvel később ítélte halálra a volt diktátort több emberiesség és környezet elleni bűntett és tömeggyilkosságok vádja alapján. 2006. december 30-án hajtották végre az ítéletet.
Ekkor az USA kétfrontos harcot vívott – kisebb, hatékony erőkkel és az afgán törzsek egy részének támogatásával folytatott harcot a tálibok ellen, míg közben elindította az iraki akciót is.
Mindennek az lett a következménye, hogy végül sehol sem tudta elérni a politikai célt.
Afganisztánt nem tudta a mai napig sem stabilizálni – hiába vonta be szövetségeseit –, és a Közel-Keleten pedig olyan hatalmi vákuumot hozott létre, amely – pontosan az amerikaiak fellépése ellen kialakult iszlám tiltakozás erősödésével – megalapozta a szélsőséges dzsihadista erők előretörését és az Iszlám Állam fellépését.
Forrás: Internet 
Ez utóbbi 2014-re jelentős területeket foglalt el Irak és a közben gazdasági és politikai válságba merülő Szíria területén.
Mindez nem lett volna fenyegető, ha közben 2011-ben nem söpör végig Észak-Afrika arab államain és a Közel-Kelet több államában (Tunézia, Algéria, Jordánia, Egyiptom, Jemen, Líbia, Szíria, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Szudán) az „Arab tavasz”.
Így gyakorlatilag instabil politikai helyzet jött létre a térségben, ami mind a mai napig tart. Ez a politikai zűrzavar erősítette meg az IÁ-t, és tette lehetővé, hogy rémuralmat építsen ki az iszlám országokban, saját szélsőséges nézeteit és életmódját kényszerítve az ott élőkre.
Forrás: Internet - Magyarhírlap.hu
Az elmúlt másfél évtized környezeti változásai (sokáig tartó aszály) és a fent említett politikai változások ösztönözték a térségből való elvándorlást. A politikai és vallási, valamint háborús üldözöttek tömegesen hagyták el a térséget. A legtöbb menekültet Törökország és Jordánia fogadta be, ám a 2010-es évek közepére mindkét országban lassan tarthatatlanná vált a helyzet. (A mellékelt linken olvashatunk az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság adatairól. Az adatok akkor is drámaiak, ha 2012-es adatokról beszélünk.)
Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a menekültek (háborús övezetből menekülők és a kilátástalanság ellen elvándorlók) nagy száma kulturális sokkot okoz az európai társadalmakban.
Huntington már az 1990-es évek végén foglalkozott azzal a problémával, hogy a nagy kultúrák miként viszonyulnak egymáshoz. Ez jelenik meg napjainkban (kicsiben!?) az európai valóságban. A más kultúrában felnőtt, más kultúrát valló, más nyelvet beszélő, más viselkedési normát követő emberek tömeges megjelenése értetlenséget, frusztrációt és félelmet vált ki a társadalmak egy részében. Ez igen nehezen kezelhető politikai eszközökkel.
De nehezen kezelhető a probléma a menekülők részéről is, hiszen olyan körülményekhez kell igazodniuk, amely számukra teljesen idegen, sőt a befogadó országok hétköznapi szokásai ellentétesek vallási előírásaikkal és a maguk szokásaival.
Mindezt azzal elintézni, hogy alkalmazkodjanak a befogadó társadalmak szabályaihoz, igen leegyszerűsített magyarázat. Ugyanis ez azt is jelenti, hogy a menekülő (befogadott) mondjon le identitásának egy részéről. Ennek kikövetelése elég bizarr, mert mindenki gondoljon csak bele: fordított helyzetben miként reagálna arra, hogy alapvető kulturális alapjairól (mindennapi szokásai, vallási rituáléi, családi élete, öltözködése stb.) kellene lemondani?
A politika persze a már említett frusztrációt és félelmet a saját hatalma fenntartása érdekében eltúlozza, és erősíti.
De azért gondolkodjunk már el azon, hogy ha valamit rosszul csináltunk a múltban, abból nem következik az, hogy ehhez feltétlen ragaszkodnunk kell!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. augusztus 29., kedd

„EZ EGY SZABAD ORSZÁG — MINDENKI AZT TESZI, AMIT SZABAD!”

Ezt a mondatot egyik barátom mondta, amikor még valamikor a nyolcvanas években sétálgattunk a Dózsa György úton, a hajdani Lenin szobor környékén a Műcsarnok mögött.
Az jutatta eszembe, hogy lassan megint ott tartunk. A demokráciánkban vannak egyenlőek és egyenlőbbek. Vannak, akik bármit megtehetnek – mert a „kedvesek” közé tartoznak, a „mi kutyánk kölykei”. Ez egy demokratikus jogállamban tűrhetetlen.
Hogyan fordulhat elő az, hogy aki tagja egy meg nem határozható kedvezményezett körnek – rendelkezzen bármely „magas kapcsolatokkal” – más elbírálásban részesül a hatóságok részéről, mint az, aki csak közönséges állampolgárként tengeti életét. Azokról már nem is beszélve, akik nyilvánosan, a demokratikus játékszabályokat betartva tiltakoznak a hatalom túlkapásai ellen.
Forrás: Internet, MTI Mihádák Zoltán
Ha egy kis hekker ellen rögtön eljárást indítanak, ha egy civil aktivistát elítélnek tiltakozása miatt, hogyan fordulhat elő, hogy egy halálos áldozattal járó balesetet okozó gyorshajtó szabadon (házi őrizetben) várhatja ügyének tárgyalását?
Hogyan van az, hogy az ügyészség tetszése szerint vehet figyelembe tényeket, a bíróság pedig nem veszi figyelembe a védelem és a szakértők véleményét, a politika érdekeinek megfelelően ítélkezik?
A gond – túl a konkrét eseteken – az, hogy mindez nem vált ki hangos és tömeges tiltakozást a polgárokból, a lakosságból.
Mert hogy is van ez? A piti rendbontásért és kisebb bűnökért könyörtelenül lecsap a hatalom, a rendőrség, az ügyészség és a bíróság teljes tekintélyének felvonultatásával. Egyesek pedig szinte kibújnak a felelősség alól, más, kedvezőbb elbírálás alá esnek a hatóságok részéről.
Nem más ez, mint a jogállam elveinek sárba tiprása.
Tévedés ne essen: aki megsérti a törvényeket, az ellen induljon eljárás, kapja meg a törvény által kiszabható büntetést. Az azonban ne lehessen könnyítést és elnézést kiváltó ok, hogy valakik jó kapcsolatot ápolnak a hatalommal, legyen ez gazdasági vagy egyéb köztörvényes bűncselekmény.
Nagyon sokat kell még tanulnunk a demokráciáról és a jogállamról. Mert ha ez így megy tovább, a jogállam csak egy címke lesz, tartalom nélkül, és az ország kiszolgáltatottá válik a hatalomnak, és még sérelmeiért jogi segítségért se folyamodhat!
„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
(Martin Niemöller teológus 1892-1984)

Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. augusztus 28., hétfő

NYÁR VÉGI GONDOLATOK

Elmentem egy kicsit pihenni. Kihagytam az elmúlt hónapot, bár az nem volt eseménytelen, és volt néhány bicskanyitogató megnyilvánulása a kormánypártoknak, de a nagy hőségben inkább nem foglalkoztam vele. Megtették ezt mások helyettem is.
Forrás: Internet -- Index
Az azonban, amivel a magyar külügyminiszter a hét végét meghekkelte, az kiverte a biztosítékot gondolom nem csak nálam, de számos más, gondolkodó emberként. Valószínűleg ez amolyan futsalos tempó! Ha nem tudlak rendesen leszerelni, akkor megóvom az egész meccset, mert nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, amikor pályára léptem.
A dolog (a nagykövet hazarendelése, a diplomáciai kapcsolatok részbeni felfüggesztése, illetve alacsonyabb szintre csökkentése) hasonlatos ahhoz, ahogy a gyerekek a homokozóban egymásnak esnek a kis lapát „használati jogán”, és ennek következményeként lerombolják egymás – egyébként komoly munkával felépített – homokvárát.
Az eset abszolút kontraproduktív. Egyrészt a gondolkodó magyar közvélemény (sajnos kisebbségben van) szemében ez az intézkedés nevetséges és szomorú is egyben. Annak állatorvosi lova, hogy ha fontos állami funkcióba oda nem való, inkompetens (hogy ne mondjam: ostoba) szereplő kerül, akkor bizony nagy kárt képes okozni percek alatt, akkorát, amely lerombolja a sok év alatti diplomáciai munkát, a két ország közti kapcsolatok minőségét.
Forrás: Internet -- Index
A hétvége másik komolyabb híre volt, hogy a szegedi értelmiségi találkozón úgy látszik kialakul valamiféle együttműködés. Lássuk be, még vannak ebben a témában egyeztetni valók, de elmondhatjuk, hogy végre elindult valami.
Ám az, hogy „Mari néni és Jóska bácsi” (csak, mint az alapjában és önhibáján kívül tájékozatlan átlagpolgár megtestesítője) miként tudja meg majd, hogy az egész demokratikus ellenzék milyen programmal és módszerrel kívánja megszólítani — az a jövő zenéje.
„Baloldali demokrata értékközösséget kell létrehozni, ami egyáltalán nem azonos a 2014-es pártösszefogással.” – mondta Botka László.
Én nagyon szeretném, ha a demokratikus erők összefognának. valami konkrét program alapján. mert a fenti mondat ezt az igényem nem elégíti ki, ez egy bullshit!
De a meghirdetett 10 pont is elég vérszegény! De legalább elkezdődött valami. Van még rajta csiszolni való! De gyorsan emberek, mert az idő fogy!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 31., hétfő

ATHÉN ÁRNYAI

Parádés – már kinek tetszik az efféle látványosság – záróünnepséggel tegnap véget ért az Úszó világbajnokság. Aztán jött a másnap.
 Ma derült ki, hogy nincs üzemeltetője a Duna Arénának. Az évi egymilliárdot felemésztő fenntartási költségek elriasztják a főváros, a XII. kerület önkormányzatát és a Magyar Úszószövetséget is — joggal. Nincsenek meg a források ezeknél a szervezeteknél a folyamatos működtetésre.

Az pedig csak egy álom, hogy azt rentábilissá lehessen tenni.
Persze, aki csak egy kicsit is tanult számtant (nem matematikát, az egy másik, magasabb szint), az rájöhet magától is, hogy nincs ember kis hazánkban, aki olyan belépődíjat fizetne egy kis úszásért, amiből fedezni lehetne a fenti összeget.
Csak a példa kedvéért: 1000 millió osztva 365-el, az egyenlő 2, 739 millióval. Azaz a napi költség ennyi.
Ha azt feltételezzük, hogy akár 2000 fő látogatja a naponta az Arénát, akkor a belépőknek 13 695 forintba kell kerülniük, hogy a fenntartási költséget kitermeljék. Ennyiért ma nincs fizetőképes kereslet a szolgáltatásra.
Ha pedig ennél lényegesen kevesebb lesz a belépő, akkor az uszoda folyamatosan deficites lesz, és a fenntartónak állandó veszteséget okoz, aminek a pótlására ma nem látszik forrás.
Mai tudásunk szerint – még ha az állam belenyúl költségvetésébe és folyamatosan finanszírozza azt – az uszoda jövője legalább is kétséges.
Igaz ugyan, hogy a FINA már döntött arról, hogy az EB-t is itt rendezik, de ez nem nagyon vigasztalhatja az adófizető állampolgárt.
Ne legyenek kétségeink: nem csak a felépítését fizették a zsebünkből, hanem a fenntartást is mi álljuk, függetlenül attól, hogy tudunk-e úszni vagy nem.
Feldereng Athén árnya: a sok-sok milliós költséggel felépült létesítmények lassan az enyészetté lesznek.
És majd hasonló sorsra jutnak a stadionok is.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 30., vasárnap

MINDENKINEK AGYÁRA MENT A HŐSÉG?

Az elmúlt két hét eseményei joggal vágták ki a biztosítékot minden gondolkodó embernél.
Forrás: Internet
Az egésznek a zanzája az lehet, hogy másfél millió honfitársunk, aki hittel csüng miniszterelnökünk minden megszólalásán és a FIDESZ kormány intézkedéseinek bornírtságán, joggal dőlhet hátra retró kanapéján, feltéphet egy csomag chipset, kipattinthat egy doboz Matolcsi-rokon féle sört, és ellazulva készülhet a jövő évi választásokra.
Az ellenzék ismét tanúbizonyságát adta teljes inkompetenciájának. Azzal, hogy Botka leárulózta az MSZP frakció tagját, az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának elnökét, teljesen elbizonytalanította még a biztos pártválasztónak számító MSZP-seket is.
Különben is, ahány párt van a demokratikus ellenzék oldalán, annyiféle elképzelés uralkodik, és mindegyik meg van győződve arról, hogy csakis ők azok, akik tudják a „tutit”, és kezükben van a bölcsek köve.
Hogy mennyire nincs, bizonyítja az is, hogy komoly kommentárokat nem váltott ki az ellenzéki oldalon a miniszterelnök tusványosi beszéde. Inkább foglalkoztak (és foglalkoznak) a fütyüléssel nemtetszését kifejező hölggyel. Semmi ésszerű cáfolat, semmi korrekt válasz az ott elhangzottakra. Ez jelentheti azt, hogy nem törődnek vele („Bolond likból bolond szél fúj.”), de azt is, hogy nincs meg a megfelelő érvrendszer és kompetencia a válaszra (az meg szomorú). Hogy Rezsi Szilárd legutóbbi megnyilatkozásait már ne is említsem!
Bármennyire is támogatható és szimpatikus a kis pártok napvilágra került programja (Lásd.: Karácsony Gergely programját, vagy a DK jövőképét, Bokros Lajos modernizációs elképzeléseit, idesorolva a Momentum még nem létező elképzeléseit is.) egy valami kiderült: az összefogás  kérdése kisebb esélyű, mint 2014-ben.
Márpedig a kis pártok támogatottsága sok esetben még arra sem elég, hogy a parlamentbe kerüljenek, kormányalakításra meg végleg nem.
Adott tehát a kérdés: Mit akarnak az ellenzéki pártok?
Valóban le akarják váltani a mostani rezsimet, vagy csak alibi politizálást folytatnak?
Hajlandók-e megfelelni a választóik és támogatóik elvárásának, azaz képesek-e levezényelni a kormányváltást, vagy csak alibi tevékenységet folytatnak?
Hiába egy-két értelmiségi kétségbeesett törekvése, hogy jobb belátásra bírják a politika szereplőit (a pártokat), ha azok szembe mennek saját támogatóik elvárásával.
Ebből bizony – hacsak nem állnak elő valamiféle koherens, támogatók és a bizonytalanok számára érthető és követhető programmal – nem lesz kormányváltás.
Ha pedig nem lesz, úgy arra lehet számítani, hogy a mostani hatalom itt marad a nyakunkon akár még egy évtizedig. Persze mondhatják erre az illúziókat ringatók, hogy ugyan már: 2020-tól majd jön az uniós fekete leves, a támogatások jelentős csökkentése, amit nem lesz képes kezelni a mostani kormányzat.
Ne legyenek illúzióink: kezelni fogják majd a problémákat. ha nem is a gyökereiknél, hanem a felszínen, főleg propagandával. Így aztán a jó magyar választó újra hallhat majd csodákról, önállóságról, nemzetről és hazáról, a bennünket támadó külső erőkről. Majd megint kérik az áldozatunkat! Csak azért, hogy egy korrupt, és ostoba hatalom megtartsa státuszát.
És majd lőn! A stabil másfél millió – elvarázsolva a vezér nyelvöltögetésétől – újra hozsannázni fog saját életkörülményei ellehetetlenítéséhez.
Persze, mindezt meg lehetne előzni. Csak ahhoz az kellene, hogy a demokratikus ellenzék hagyjon már fel kisstílű, saját érdekeit mindenek fölé helyező politikájával és egyetlen, de a legfontosabb kérdésben megegyezve – elzavarni a korrupt csürhét –, letegyen már végre az ország nyilvánossága elé egy korrekt politikai elképzelést.
Lehet, hogy nagyon sokat kívánok, de másképp nem megy!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 15., szombat

MIÉRT OLYAN A BALOLDAL — AMILYEN?

Választásokra készül az ellenzék, és a legnagyobb problémája, hogy nem képes annak a választói tömegnek a megszólítására, amely biztosítaná esetleges győzelmét, a jelenlegi hatalom kiakolbólintását.
Ez így egyszerű megfogalmazás. De azért érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy az alapvetően elégedetlen társadalom miért is olyan passzív? Mi okozza azt, hogy nem vevő az olyan hívó szlogenekre, hogy „fizessenek a gazdagok!”. Hofi szavaival: „az is hülye, aki erre kardot ránt!”
Ugyanis nem old meg semmit, esetlegesen azt éri el, hogy leváltja a tolvaj hatalmat, meggátolva a további fosztogatását a költségvetésnek. (ez persze nem kis dolog.) Ám ahhoz, hogy valóban átütő eredményt érjen el, ez kevés.
A probléma gyökere – szerintem –sokkal összetettebb, és nem csak kis hazánkat érinti. Szerte Európában azt tapasztaljuk, hogy a klasszikus baloldal visszaszorulóban van. Ez pedig már azt is jelentheti, hogy a régi narratíváknak (filozófiáknak) vége. Nem képesek a modern, 21. századi társadalmi változásokat követni, arra megfelelő magyarázatot adni, arra meg végképp képtelen, hogy receptet írjon a gyógyításukra.
Ma is mantraszerűen fogalmazzák meg azt a gondolatot, hogy mindennek kiváltó oka a kizsákmányolás, és mindenről a „gonosz” tőke tehet. Ez a vulgármarxista nézet uralkodik ugyan, de egyre kevesebb társadalmi támogatást élvez. Mi lehet ennek az oka?
 Vannak filozófusok – például az Angliában élő Mészáros István –, akik megpróbálnak, több-kevesebb sikerrel, válaszokat keresni.
A hagyományos baloldali (marxista) gondolkodás egyik legfőbb problémája, hogy még mindig ragaszkodik a 19. század közepén megfogalmazott elvekhez. A tőke–munka–kizsákmányolás hármasságához. Ebben egyébként van is valami, de azt sem szabad figyelmen hagyni, hogy a fenti hármas minden egyes eleme gyökeresen megváltozott a modern világban.
A tőke ma már nem köthető egyes „tőkésekhez”. A világ gazdaságában szereplő legnagyobb összegek nem egyéni tulajdonok (nem egyes emberek, bankok rendelkeznek a tőke nagyobb részével), hanem „társadalmasodtak”. Mit is jelent ez a valóságban?
A tőke nagy része – és ez okozza a válságok esetén a tömeges problémákat – a befektetési alapokban gyűlik össze. Ezeket kezelik a bankok. De maga a pénz, a forrás, különböző egyének (tömegek) megtakarításaiból tevődik össze. A legnagyobb ilyen forrásnak a hosszú távú megtakarításokat tekinthetjük. A nyugdíjpénztárakban felhalmozott egyéni befizetéseket ezek a szervezetek úgy kezelik, hogy a későbbiekben garancia legyen a kifizetések teljesítésére, tehát megfelelő hozamot kell biztosítaniuk arra, hogy a kötelezettségeiknek a későbbiekben (akár 20-30 év múlva) eleget tehessenek. Az így felhalmozott összegek tehát visszaáramlanak a gazdaságba a befektetési alapokon és a tőzsdén keresztül, hogy megfelelő hozamot biztosítsanak.
Az a tény, hogy ezeket a tranzakciókat a bankok hajtják végre, még nem jelenti azt, hogy ez a tőke a bankok tulajdona.
A gazdaság – termelés – is gyökeresen megváltozott a második világháború, főleg a múlt század 70-es 80-as éveit követően. A trend az, hogy adott mennyiségű érték előállításához egyre kevesebb élőmunkára (közvetlen emberi tevékenységre) van szükség. A termelési folyamatok hatalmas részében az számítástechnika és a robotika veszi át az ember (munkás) szerepét.
Ez persze hatást gyakorol a társadalom szövetére. Eltűnt a klasszikusnak mondható „munkásosztály”, helyét a kvalifikált alkalmazott vette át, aki egymaga (a gépek segítségével) több értéket hoz létre, mint 70 esztendeje egy egész gyáregység.
Ez óhatatlanul felveti azt a problémát, hogy ha ez a trend így folytatódik, akkor mi lesz a társadalmak azon tagjaival, akik nem vesznek részt az anyagi értékek közvetlen előállításában?
Nos, ez az igazi probléma. A baloldal – klasszikus szociális és szolidáris hagyományaival – erre kell, hogy keresse a választ. (Akadnak gyenge kísérletek: pl.: a feltétel nélküli alapjövedelem.)
Olyan új társadalmi berendezkedést kell megvalósítani, amely egyszerre van tekintettel azokra, akik önhibájukon kívül nem vesznek részt az értékek előállításában, és azokra is, akik ezeket értékeket előállítják (tulajdonosok, alkalmazottak stb.) Mert ha ez utóbbit nem vesszük figyelembe, úgy a termelés összeomolhat.
A klasszikus filozófiának még egy nagy hibája van. A „munkásosztályt” egy nagy, egyenletes, azonos érdekű masszának tekintette. Már pedig a történelem bebizonyította, hogy ez nincs így. Nem lehet eltekinteni attól, hogy a modern társadalom gondjait ne vizsgáljuk a társadalomszociológia, a társadalompszichológia szemüvegén keresztül.
Az ember egyéni lény. Mindenkinek saját egyénisége, vágyai, törekvései vannak. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, lehetőség szerint közelíteni kell az ideális állapothoz, hogy mindenki megtalálja a maga lehetőségeit, elégedettségét.
Persze ez egy igen bonyolult egyenlet, hosszas megoldást igényel. Azonban napjainkra elérkeztünk arra a globális szintre, hogy a problémák megoldása egyre sürgetőbb.
A politikusoktól – akik a hatalom megragadásában és rövid távú fenntartásában érdekeltek – ezekre a problémákra nem várjuk ésszerű választ. Nem az ő feladatuk!
A legjobb szellemeknek, gondolkodóknak kell összefogniuk – nemzetektől függetlenül, hiszen a problémák is túllépnek nemzeti, sőt kontinentális kereteket –, hogy kidolgozzanak valamiféle ésszerű és végrehajtható filozófiát. Ha ezt nem teszik, úgy nem sok esély van arra, hogy nagyobb társadalmi katasztrófák nélkül túléljük ezt a századot.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. július 2., vasárnap

AZ ELBUTÍTÁS MŰVÉSZETE — AVAGY A HOZZÁ NEM ÉRTÉS MAXIMUMA

Először ezt hittem tréfa, de nem! Először is nincs április, másrészt az idézett anyag decemberben (2016) készült.
Nem kevesebbről van szó, mint a középfokú oktatás teljes átalakításáról, a gimnáziumok számának és tanulói létszámának drasztikus csökkentéséről. Ez persze összefügg azzal a politikai törekvéssel, amit a jelenlegi kormány regnálása óta folyamatosan tapasztalunk: az ország elbutításával. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nincs más logikus magyarázat arra, hogy a 21. század második évtizedében a felnövekvő nemzedéktől megtagadjuk az egyre inkább életfontosságú tudás megszerzését.
Ostoba, rövidlátó hatalmi politika ez! Minél tanulatlanabb a felnövő nemzedék, annál könnyebben lehet manipulálni, annál kevésbé képes napjaink és a jövő problémái között eligazodni. De ez a hatalom igénye: a legegyszerűbb, tőmondatos propagandájával kedvére befolyásolhatja az embereket. Az már kevéssé érdekli, hogy a hiányos tudással kikerülő fiatalok számára mit tartogat a jövő, hogyan vehetik fel a versenyt a munkaerőpiacon, amely már most is – és a jövőben pedig fokozottabban – a flexibilis tudást igényli. Olyan képességeket, amely megalapozott tudással, a változó körülmények között is biztosítja a boldogulást.
Persze a Nemzetgazdasági Minisztérium előterjesztése egyelőre nem kerül a kormány elé, mert várhatóan hatalmas felháborodást váltana ki, és veszélyeztetné a 2018-as választásokon a FIDESZ státusát.
Ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az ilyes tervek nem kerülnek a süllyesztőbe. Egy esetleges újabb FIDESZ győzelem esetén nincs kétség afelől, hogy ezt a dokumentumot elővennék és minden erkölcsi gátlás nélkül be is vezetnék.
Miről is van szó?
Fokozatosan visszaszorítanák az általános gimnáziumi képzést. A tervezet szerint meghatározzák a felvételi követelményeket, amelyeket évről évre szigorítanának. Meghatároznák azt is, hogy egy-egy térségben, megyében hány gimnázium működhetne, és ezekben hány fiatalt oktathatnának.
Hogy ne lehessenek kibúvók, korlátoznák a magániskolák működését is, és a tervezet hatályát az egyházi iskolákra is kiterjesztenék.
Ami pedig ennek a dokumentumnak ez érvelését illeti, felettébb ostoba. Mindezzel azt akarják elérni, hogy a szakképző intézményekbe: szakgimnáziumokba és szakiskolákba a jelenleginél több tanulót lehessen irányítani.
Az érvelés több sebből vérzik: egyrészt mi köze van az oktatási rendszer tervezéséhez és végrehajtási kereteihez a Nemzetgazdasági Minisztériumnak, amikor egyébként a jelen rendszerben is van egy erre szakosodott minisztérium?
Másrészt, aki ilyen dokumentumot elkészít, az bizonyítékát adja annak, hogy gőze sincs a világban – Európában és közvetlen környezetünkben – végbemenő változásokról.
Ugyanis sem a jelenben, sem a jövőben nem a gép mellett dolgozó „munkaerő” pótlásáról kell gondolkodni, hanem olyan munkaképes fiatalok neveléséről, akik középfokú tanulmányaik után „bármely” újabb tudást képesek elsajátítani. Azaz a szakképzést nem önállóan, önálló iskolákban, egy-egy szakmára specializálva kell végezni, hanem az általános képzettségre alapozva, az érettségi utáni magas szintű szakképzésben kell megvalósítani.
Így az érettségizett fiatalnak is több lehetősége marad: ha tehetséges és jó eredményei vannak, akkor a felsőoktatásban folytathatja tanulmányait, ha pedig megelégszik az érettségivel nyitva áll előtte a szakma elsajátítása, ami a már megszerzett tudása birtokában rövidebb időt és energiát igényel.
Arról már ne is beszéljünk, hogy egy-egy szakmán belül miként változnak meg a technológiai körülmények, amelyekhez az alkalmazkodás sokkal könnyebb annak, aki átfogó ismeretekkel rendelkezik.
De úgy látszik, a tanulmány készítői ezt a gondolatsort nem voltak hajlandók végig gondolni. Ha ezt csupán hozzá nem értésből tették, már az is bűn. De ha mindezt jól megfontolt politikai, hatalmi szándékok mentén fogalmazták meg, úgy az már hiba! (lásd: Antoine de Boulay gróf)
Most kell fellépnünk ezekkel a tervekkel szemben, nehogy bevezesse a hatalom!
Persze, aki abban érdekelt, hogy ez a hatalom fennmaradjon, az szavazzon bátran a FIDESZ-re, de közben azért gondolkodjon el azon, hogy milyen felelősség terheli majd a gyermekei és unokái jövőjét illetően! A következő generáció élete, sikere a tét!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. június 29., csütörtök

ERŐSSÉGEK – GYENGESÉGEK, AZ „ELMÚLT HÉT ÉV”

Mostanság nagyon sokan találják magukat szemben azzal a kérdéssel egy állásinterjún, hogy határozza meg saját erősségeit és gyengeségeit. Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni, pedig az ember (általában) azt gondolja, hogy jól ismeri magát — ami korántsem igaz.
Ha azon töprengünk, hogy az „elmúlt hét év” milyen is volt, érdemes tehát egy árkus papíron két oszlopot csinálni: az egyikbe a jó dolgokat (pozitív, távlatosan is értékes) gyűjteni, a másikba pedig azt, ami káros, rossz vagy egyenesen bűnös volt.
Nem egyszerű ezt végbevinni, hiszen minden ilyen értékelés függ attól, hogy összeállítója milyen korú, mely társadalmi csoportba tartozik, hol él (az országon belül), milyen a jövedelmi szintje — és még sorolhatnánk néhány tulajdonságot, ami árnyalja a képet.
Azt sem szabad kifelejteni, hogy egy-egy intézkedés, esemény nem minden esetben hat közvetlenül az állampolgárra, csak közvetetten érezheti valaminek a létét vagy hiányát. Továbbá törekedni kell arra, hogy adatokkal bizonyítsuk, miért kerül valami egyik vagy másik kategóriába.
Kezdjük talán azokkal, ami közvetlenül – az élet mindennapjaiban – alig befolyásolja egy átlagpolgár életét:

Törvénykezés
  1. Az Alkotmány felváltása az Alaptörvénnyel.
Egyértelműen negatív, hiszen semmilyen társadalmi egyeztetés sem előzte meg. Így a FIDESZ a parlamentben birtokolt kétharmadának köszönhetően, szinte „puccsszerűen” fogadta el, minden tiltakozás ellenére.
  1. 2010 sietős törvényalkotási folyamata.Egyértelműen negatív, hiszen mint az alkotmány esetében, ezekben az esetekben is a parlamenti erőfölényt kihasználva, egyeztetés és társadalmi viták nélkül változtatták meg:
2.a egyesülési törvényt (civil törvény);
2.b. megszüntették az úgynevezett civil alapokat: kulturális alap, stb.
megváltoztatták a választási törvényt – mintegy „biztosítva” leválthatatlanságukat.
2.c. A z önkormányzatokról szóló törvények átalakítása, újabb közigazgatási szintek bevezetése (az állami adminisztráció további bonyolítása), a helyi döntések szintjének korlátozása.
Mindezek a teljesség igénye nélküli felsorolások, a részletes adatokat és törvényeket megtalálhatjuk a parlament honlapján és a törvénytárakban.
  1.  Hasonló gyorsasággal igyekeztek az oktatást is a saját érdekeik szerint átalakítani. Először a felsőoktatás került sorra.
  2. A köznevelést sem hagyták ki, amelynek célja: „A nemzet felemelkedésének zálogaként a magyar oktatásügy nemes hagyományait a jelen kor elvárásaival és a jövő lehetőségeivel ötvözve, a felnövekvő nemzedék hazafias nevelése és minőségi oktatása érdekében …a köznevelés résztvevői kötelességeinek és jogainak meghatározása, továbbá korszerű tudást biztosító köznevelési rendszer irányítása és működtetése…” De gyakorlatilag ez a törvény tette lehetővé az állami oktatás egy jelentős részének átadását egyházi irányítás és fenntartás alá.
Hasonló dúlás ment végbe még számos területen. Mindezeket a legkevésbé sem sorolhatjuk a „pozitív” előremutató, européer és a jövő kívánalmait kiálló törvények közé.
Mondhatnánk azt is, hogy a FIDESZ folyamatos törvénykezése egy cseppet sem szolgálta az ország érdekeit, sokkal inkább a hatalom megtartását és szinte korlátlan kiterjesztését az élet szinte minden területén.
Gazdaság
  1. Nem volt sokkal sikeresebb a FIDESZ kormányzása a gazdaság területén se. A meghirdetett államháztartási hiány csökkentését se sikerült igazán végrehajtani. Számottevően nem csökkent annak mértéke. A GKI évente kiadott évkönyvei ezt tételesen tartalmazzák.
Sorolhatnánk még vég nélkül a teljesen ostoba intézkedések és döntések sokaságát, a közszolgálatot teljesítők (fegyveres erők és testületek) szolgálati viszonyát meghatározó törvények átírása, amely végletesen korlátozta a jövedelmeket.
  1. Az elmúlt hét esztendőben hatalmas összegeket vontak ki a szociális ágazatokból: egészségügyből, szociális ellátó rendszerekből. Ezek már közvetlenül érintették az állampolgárokat.
A statisztikákat gyakorlatilag a saját igényeik szerint állították össze. A legjobb példa erre, hogy a fokozatosan csökkenő munkanélküliségi és foglalkoztatási adatokba beszámították a közfoglalkoztatottak számát és ide számolták el a külföldön dolgozó több százezer magyart is. (A közfoglalkoztatottakat sokkal inkább a szociális ellátás rendszeréhez kellene számítani.)
Mi épült?
Nagy beruházásokat – olyanokat, amelyek a későbbiekben is hasznot (adót, stb.) termelnek – keveset találunk az elmúlt hét év alatt. Ellenben az úgynevezett „látvány beruházásokból”, amelyek fedezete az uniós forrásokból származott, annál több valósult meg. Ilyenek a különböző települések központjainak szépítése és kialakítása, a központi beruházásokban létesülő nagy átalakítások: Várkert Bazár, Kossuth tér, a stadionépítések stb. Idesorolhatjuk még a budapesti fonódó villamoshálózat megépítését is.
  1.  A termelő szférába az elmúlt hét esztendő alatt csak külföldi tőke invesztált. Ugyanakkor a kormány a propaganda szintjén mindent elkövetett, hogy ezekkel a vállalatokkal úgynevezett „stratégiai partneri” megállapodást kössön, jelentsen az akármit is. De, hogy mennyire nem jelent semmit, azt mutatja az is, hogy például a GE minden további nélkül számolja fel termelésének jó részét hazánkban (GE, lánykori nevén Tungsram).
A pozitív oldal tehát nem nagyon tölthető meg. Az emberek döntő többsége nem mondhatja el magáról, hogy jelentősen előre lépett az elmúlt hét évben.
Mindazok az intézkedések, amelyeket nagy garral reklámoztak – például a nagy családok adókedvezménye, a CSOK rendszer – elenyésző kisebbségnek jelentenek valós lehetőséget. Már csak azért is, mert az adókedvezményt csak azok vehetik igénybe, akik adót fizetnek. A mintegy három és félmilliós szegény réteg ebből „értelemszerűen” kimarad.
Ha a FIDESZ, mint személy részt venne egy állásinterjún, úgy a legtöbb HR-es bizony nem adna neki lehetőséget, hogy a cégnél „bizonyítson”.
Gondolkodjuk el ezen. A választók nem mások, mint a politikusok munkaadói. Ha azok rosszul teljesítenek, akkor bizony el kell őket bocsátani, mert működésük több kárt okoz, mint hasznot.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. június 12., hétfő

A VÁLASZTÓ ÉS A POLITIKUS

Forrás: Internet
Ez a poszt tágabb értelemben folytatása az előbbinek. Olvasóim tudják, hogy csak a legritkább esetben foglalkozom mostanában az úgynevezett „napi hírekkel” (meghagyom ezt a média profi robotosainak, hogy szájuk íze szerint magyarázzák azokat). Ez a mai azonban kicsit kiverte nálam a biztosítékot, mert a kormányfő mai megszólalása a parlamentben mintegy esszenciája mindannak, ami az elmúlt hét évben történt.
Most nem a szokásos „sorosozásra és brüsszelezésre” gondolok, hanem arra a gátlástalan hazudozásra, amely napi szinten jelenik meg a politikusok nyilatkozataiban. Hogyan lehetséges az, hogy magukat felelős politikusoknak tartók otromba ostobaságokat hangoztatnak teljes lelkesedéssel?
A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk. Ez a rendszer lényege. A lényeg ugyanis a hatalom megtartása, amely minden eszközt szentesít. Ez a machiavellizmus azzal kezdődött, hogy a nagy vezér saját castingot tartott a képviselőjelöltekkel. Itt egészen pontosan, szándékainak megfelelően válogatta ki a hasznos idiótákat, akikről tudni való volt, hogy némi koncok fejében bármire képesek a „nagy ember szolgálatában”. » Három éve meg sem ismertek, némelyikük Gyurcsánynak csápolt, de most előadják magukat, mint régi Fideszesek” — magyarázta egy Fideszes politikus lapunknak, hogy milyen nagy a tülekedés mostanában a „felcsúti úton”. Pál apostol damaszkuszi útjának parafrázisaként emlegetik azt a jelenséget, hogy az elmúlt hónapokban nagyon sokan, mondhatni tömegméretekben szeretik magukat Orbán Viktor és a Fidesz régi támogatójaként feltüntetni, nyilván abban a reményben, hogy a leendő polgári kormány idején pozícióhoz juthatnak majd.« — írta a Hetek című lap 2009. 10. 22-én.
Forrás: Internet
A kontraszelektált képviselők ezek után minden egyéni ambíciójukat és tartásukat feláldozva szolgálják a „nemzet” (egy fenét a nemzet: a hatalom) ügyét. Gátlások és gondolkodás nélkül.
Van egy mondás: „van az a pénz, amiért korpás a hajam”. Nos, ez a jellemző a kormánypárti koalíció képviselőire. (Lásd: miként menekülnek a legelemibb és lényegre törő kérdések elől a parlament folyosóján.)
Az, hogy ma Orbán Viktor az elmúlt hét évben (vagy ma, vagy az elmúlt hét évben) szinte kiírta hazánkat az Európai Unióból annak ésszerű módon csak egy magyarázatát találhatjuk: saját hatalmának megóvása minden áron, felhasználva ehhez azokat az embereket, akik a lehulló konc (különböző pozíciók és jól fizetett állások) érdekében bármire képesek.
Ilyenekkel naponta találkozhatunk a médiumokban, és megszólalásaik a gondolkodó embereket a „sírva röhögés” állapotába hozzák. Az elmúlt hetekben ilyen volt a kereskedelmi és iparkamara elnökének megszólalása oktatásügyben. Nincs kétségem afelől, hogy Dr. Parragh László egy tanult és értelmes ember. Jogászként bizonyára tökéletesen tisztában van a munkajog, a vállalkozói jog kérdéseivel, valamit szaniterkereskedőként a sikeres vállalkozás csínjával-bínjával. De hogy az oktatáspolitika hiányzik a kompetenciái közül, arról ékes tanúbizonyságot adott.
De nem csak az említett úr jelenti a problémát, hanem még jó néhány olyan személy, akik mindenféle szakmai kompetencia nélkül kerülnek olyan állásokba, ahol tevékenységük olyan pusztítást jelent, amit sok évtizedes munkával lehet csak helyrehozni.
Egyre több értelmiségi szólal meg íróktól, tudósoktól kezdve gazdasági és pénzügyi szakemberekig, akik felhívják a figyelmet a kormányzati és politikai ostobaságokra.
Látszólag mindenféle eredmény nélkül. A hatalom nem akarja, vagy nem tudja megérteni az elhangzó érveket. (Ha valóban nem értik, az a kisebbik rossz, ha tudják, és a hatalom megtartása valamint saját érdekükben nem akarják, az komplett gazemberség.)
A NER felszámolása tehát azért nemzeti érdek, hogy ennek az országnak legyen valamiféle sikeres jövőképe, és képes legyen a 21. század harmadik évtizede kihívásainak megfelelni. Ez a választók érdeke, csak meg kell velük értetni, okos, emészthető szavakkal, programokkal.
Ezért óriási az ellenzék felelőssége. Itt a tét nem az, hogy valamely ma ellenzéki politikusok kormányzati pozícióhoz jussanak, hanem az, hogy mindazt a dúlást, amit az elmúlt évek hoztak a politikai felépítményben (Alkotmány, Alkotmánybíróság, személyekre szabott törvénykezés; az oktatás – alap-, közép- és felsőfokú – szétverése; a szociális ágazatok amortizálása az egészségügytől a nyugdíjrendszerig) és a gazdaságban újjá lehessen építeni.
Az országot levezetni az uniós szégyenpadról, a társadalmat rávezetni a demokratikus gondolkodásra.
Az utolsó pillanatokat éljük: Ha 2018-ban nem sikerül az ellenzéknek leváltani a hatalmat, szembe kell nézniük a következményekkel: a NER az elkövetkező 8-10 évre bebetonozza magát, az országot kivezeti az Unióból, hiszen 2022-től már azokat a támogatásokat sem kapja meg, amelyre most oly nagy hévvel ácsingózik.
Ha ezt felismerik a ma ellenzéki politikusai, félreteszik kicsinyes és ostoba ellentéteiket, akkor esélyük lehet arra, hogy megőrzi nevüket a történelem. Ha nem, akkor el fognak tűnni a süllyesztőben.
Ceterum censeo OV esse delendam! 

2017. június 9., péntek

ANÓMIA

Anómiás állapot: „…Durkheim szerint a társadalmi viselkedést szabályozó normák meggyengülése. Következménye a deviáns viselkedések elterjedése. …Beleértjük nemcsak a normák és értékek összezavarodását, hanem az élet értelmének elvesztését, az önértékelés elvesztését, az elmagányosodást, a hatalomnélküliség, tehetetlenség érzését is. Mások az anómiát azonosítják a társadalom dezorganizációjával, dezintegrációjával.” — idézet: Andorka Rudolf bevezetés a szociológiába. Osiris 1997.  633. oldal.
Forrás: Internet
Már megint nem ültem két hete a klaviatúrához. Csak lestem az elmúlt napokban, hogy mi mindent le lehet tolni a magyar választópolgár torkán. Sokszor felvetődik a kérdés (nem felmerül, mint ahogy számos médium írja — felmerülni ugyanis csak a tengeralattjárók szoktak, a problémák vetődnek!), miért nem veri ki a biztosítékot számos embernél az a mennyiségű ostobaság és propaganda szöveg, amivel nap, mint nap szembesülnek.
Több választ is lehet adni erre a kérdésre, az egzisztenciális félelmektől, a fásultságon át az egyik vagy másik szekértáborhoz való tartozásig sok mindent lehet figyelembe venni.
Mégis a legésszerűbb magyarázat a társadalom (emberek összessége) állapotában keresendő. Olyan tulajdonságokat próbálunk számon kérni ezen a tömegen, amellyel nem rendelkezik. Sem egyénileg, sem csoportosan.
A rendszerváltás lerombolt egy olyan struktúrát, ahol többé-kevésbé mindenki tudta a maga helyét, tisztában volt a játékszabályokkal. Ezek az „igazodási pontok” hirtelen megszűntek, ám nem kerültek a helyükre újak. Illetve azok az – a politikai filozófia és propaganda szintjén hangoztatott – értékek: polgári demokrácia, a liberális, a fékek és ellensúlyokra épülő állam és annak hatalomgyakorlása, az egyéni felelősség, az egyén polgári tudata, mind-mind olyan dolog, amelyről a rendszerváltás generációi csak mint elítélendő „burzsoá filozófiaként” halottak, nem épült be a társadalom tudatába.
Az elmúlt lassan negyedszázad is kevés volt arra, hogy a fenti értékek, amelyek nem csak elméletiek, hanem igen markáns gyakorlati magatartásformákkal is járnak, elterjedjenek.
Forrás: Internet -- Népszava.hu
Egy társadalmi változást „fentről” levezényelni nem lehet. Ezt bebizonyította a huszadik szádad történelme. Nem igazán honosodott meg még a nagy Szovjetunióban sem az úgynevezett „szocialista embertípus”, csak az embereket kényszerítette bizonyos közös cselekvésekre egy koncentrált, diktatórikus hatalom. Így volt ez kis hazánkban is.
Ma is ezt tapasztaljuk: nem lehet mesterségesen – kvázi diktatúrával – megteremteni az áhított „polgárságot és nemzeti középosztályt”. Már csak azért sem, mert az így létrejött réteg eleve kontraszelektált. Az jut javakhoz, akit előnyben részesítenek, a hatalom választja ki a kevés szerencsést.
Itt nem az egyéni kvalitás biztosítja a kiemelkedést, hanem a kapcsolati (a hatalomhoz kapcsolódó) rendszer. Az abban résztvevők motivációja pedig csak egy: a meggazdagodás, a pillanatnyi előnyök lefölözése. Hiányzik mindebből a felelősségvállalás, a társadalmi szolidaritás. (Ami egyébként a polgári gondolkodás egyik sarokköve.)
A tömegek (az egyének) pedig még nem sajátították el, hogy ebben a rendszerben igenis van tennivalójuk, és bizonyos hatalmuk is arra, hogy befolyásolják az időlegesen hatalmat gyakorlókat.
Ha ez a helyezet – és ezt a hatalomgyakorlók is felismerik – rögtön érthetővé válik, hogy mitől olyan félelmetesen hatékony a „nemzeti” propagandájuk. Az értékek közül ez az egy maradt, ami a tömeg számára érthető és emészthető.
Forrás: Internet
Ezért nem hatékony az a propaganda, amely a polgári felelősségről, a szolidaritásról, az Európai Unió közös értékrendjéről szól. A többség sajnos mindezt nem érti meg. Jó példa erre az, hogy amikor a jelen hatalom lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét, ezt a társadalom szinte szó nélkül vette tudomásul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy ez miként befolyásolja majd mindennapi életét. Számára ezek ködös politikai fogalmak, amelyet nem képes lefordítani saját körülményeire, életére.
Lassan felnő egy generáció, amely már megtanulta ezeket az értékeket, de azzal szembesült, hogy azokat a mindennapi életében nem tudja érvényesíteni, hiszen lassan, de biztosan kihúzzák a lába alól ezeket az elveket. Kiépül egy illiberális állam, ahol a hangoztatott „polgári értékrend” lassan másodlagossá degradálódik, így a tanultak és rövid ideig gyakoroltak elavulttá váltak.
Sajnos az a helyzet, hogy mind a hatalomgyakorlók, mind az ellenzékiek ezzel a helyzettel nem képesek megbirkózni. A hatalom embereit nem a közjó szolgálata, a társadalom polgári megerősítése érdekli, hanem a státusuk megtartása és saját gazdagodásuk. Bizonyára tisztában vannak azzal, hogy ez sokáig nem tartható fenn (sem belső, sem külső körülmények miatt), ám addig ki akarnak facsarni ebből mindent, ami lehetséges. Aztán utánuk az özönvíz. A megszerzett anyagi javakat esetleges bukásuk esetén majd újra arra használhatják, hogy visszakerüljenek a hatalomba. Ez minden, csak nem az ún: polgári politikai tudat.
Az ellenzék pedig ha netán megszerzi a politikai hatalmat, azzal nem lesz képes élni, mert céljai megvalósításához át kell építenie szinte a teljes politikai felépítményt, és eközben nem lesz képes olyan változásokat generálni, ami majd eléri a nagy tömegek ingerküszöbét. A társadalom jelentős részének nem mond semmit, hogy visszaállítják az alkotmánybíróság presztízsét, hogy megváltoztatják az alaptörvényt és ismét alkotmánynak nevezhetik.
Forrás: Internet
A valós változások végrehajtásához nem lesz elegendő egy politikai ciklus, hiszen az oktatás, az egészségügy, a szociális rendszer, az államigazgatás romjainak eltakarítása évtizedes feladat. Ám ehhez a társadalomnak nem lesz elegendő türelme (különösen akkor, ha a források se lesznek mindezekre), így nagy valószínűséggel visszaszavazzák majd a mai hatalmat.
„Fizessenek a gazdagok” jó szlogen, de legalább olyan demagóg, mint a mai kormány „migráncsozása”. Az ellenzéknek egy Churchill-i idézeteket ajánlanék, hátha ezt megérti a társadalom:
„Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” és
„A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már próbáltunk.”
„ Ha egy fontos dolgot akarsz megértetni, nem szabad finomkodni, szellemeskedni. Használj cölöpverőt. Azonnal csapj le a lényegre! Aztán végy lélegzetet és csapj le a lényegre! Aztán harmadszor is – hatalmas robajjal.”

Ceterum censeo OV esse delandam!